Magyar kiadás: EDITIO M Kiadó
Szentendre, 1999
Fordította: Farkas Tünde
ISBN 963 85878-1-4
A zenkolostorok hétköznapjairól ad a könyv hiteles beszámolót. A történet során kibontakozik a bölcseleti háttér, az ősi meditatív módszer, amely intuitív felismeréshez vezeti a gyakorlót.
Janwillem van de Weteering 26 évesen, felhasználva egy örökség által kapott anyagi lehetőséget, elhatározta, hogy Japánba, Kiotóba utazik. “Hallottam, hogy Kiotó a templomok városa. Szentélyek és kolostorok, titokzatos helyek rejtélyes tartalommal; épületek, amelyekben a bölcsesség ütött tanyát. Én pedig épp ezt kerestem, a bölcsességet, nyugalmat, letisztultságot.”
Sikerül egy zenmestert találnia, aki elfogadja tanítványnak, és a nagy kérdésre, van-e az életnek értelme vagy nincs, ezt feleli: “– Tudnék válaszolni arra, amit kérdeztél. Mégsem válaszolok, mert nem értenéd meg. Figyelj ide. Képzeld el, hogy szomjas vagy, és szeretnél egy csésze teát. Nekem van teám, és öntenék is szívesen, de nincs csészéd. Nem önthetem a teát a markodba, mert megégetlek vele. A földre sem önthetem, mert csak a szőnyeg lesz foltos. Kell, hogy legyen csészéd! Ezt a csészét magad formálod ki önmagadban az itt megtanultak által.”
A könyv utószavát Marghescuné Hunor Mária írta:
Majd egy emberöltő telt el azóta, hogy Janwillem van de Wetering belépett a kiotói kolostor kapuján. Az, hogy egy európai fiatalember zenbuddhista szerzetes akar lenni, az ötvenes években szenzációnak számított. Ma elterjedt gyakorlat. Ma már számos japán mester tekinti élethivatásának, hogy a zen szellemét és technikáját a nyugati ember számára tovább adja. Keresztény szerzetesek, filozófusok, valláskutatók, vagy egyszerűen csak kereső fiatalok tanulmányozhatják az évezredes keleti meditációs technikát, és gyakorolhatnak Japán kolostoraiban akár éveken át. Némelyikük időközben már elérte a zentanítói, sőt zenmesteri fokozatot, és hazájában meditációs centrumot működtet.Részlet a könyvből:
A zenre jellemző a befogadó ország kultúrájához való alkalmazkodás. Ahogy másfél évezrede az indiai buddhizmus Kínába átkerülve magába szívta a tao filozófiáját és így alkalmazkodott a távol-keleti gondolkodásmódhoz, ugyanígy megváltozott, amikor Koreába, vagy Japánba érkezett. Ugyanez tapasztalható a keresztény tradícióra épülő nyugati formáinál, amerikai és európai változatainál. Minden bizonnyal a magyar zen sem lesz (lehet) egészen azonos sem a japán, sem a németországi zen gyakorlatával.
A lényeg azonban mindenütt ugyanaz: fegyelmezett napirend, amelynek tengelyét a csendes meditáció, a jelen pillanatra történő összpontosítás, a meditatív munka és a tanítóval, a mesterrel fenntartott intenzív kapcsolat jelenti.
A zen nem vallás: életút. Tapasztalatait minden nagy vallás felhasználhatja. Gyakorlása kolostoroktól független, laikusok körében is egyre inkább elterjed. A szekularizáció, a nyugati vallásosság kiüresedése sok „kereső” figyelmét a keleti vallások felé fordítja. Különösen ezek számára jelent nagy segítséget a zen hagyománya, amely nem csak a lelki egyensúly visszaszerzésében és az egocentrizmus legyőzésében segít, de segít abban is, hogy a nyugati ember saját kultúrájának elveszített forrásaihoz visszataláljon.
A kolostor kapuja, egy tyúk és egy tésztaárusKolostorkapu Kiotóban, Japán szellemi fővárosában. A világi főváros Tokió, Kiotó azonban szent város: olyannyira szent, hogy a második világháborúban még az amerikai bombázók is megkímélték – igaz viszont, hogy cserébe a japánok ígéretet tettek, hogy nem helyeznek el légvédelmi ütegeket a városban. Kiotóban nyolcezer, javarészt buddhista szentély áll. Egy ilyen épület – egy zen kolostor kapuja előtt álltam most. Egyedül voltam, huszonhat esztendős; ruházatom tiszta, frissen mosdottam és borotválkoztam. Szerettem volna szerzetesnek vagy laikus testvérnek jelentkezni. 1958 egyik forró nyári reggele volt. Bőröndömet letettem; nem sok holmit tartalmazott, éppen csak pár ruhadarabot, könyveket és tisztálkodó szereket. A taxi, amely idehozott, már eltűnt. Körös-körül szürkésfehérre meszelt falakat láttam, amelyeket szürke, égetett agyag cserép borított. A falak túloldalán szépen formált, értő kezekkel megnyesett fenyőket pillantottam meg; mögöttük magasodott a szentély teteje, sűrű gerendázattal és enyhe lejtésű síkokkal, amelyek a végükön hirtelen felfelé kunkorodtak.Még csak pár napja tartózkodtam Japánban. Kobéban szálltam le a holland hajóról, amellyel Afrikából Bombay-n , Szingapúron és Hongkongon át idáig utaztam. Sem kapcsolataim, sem ajánlóleveleim, sem másod-vagy harmadkézbeli ismerőseim nem voltak.Pénzem azonban volt: ha jól beosztom, akár három évig is elélhetek belőle, sőt néha még valami különlegességre is befizethetek. Nem maradtam Kobéban, hanem azonnal továbbindultam Kiotóba: a vonat egy óra alatt megtette az utat. Láttam Japán zöld szántóföldjeit, amelyek még a hollandiaiaknál is zöldebbek, láttam a bennük magasodó hatalmas reklámtáblákat, amelyeket teljességgel valószerűtlennek éreztem, mert semmit sem értettem meg a szövegükből. Figyeltem az útitársaimat: a férfiak elavult , európaias öltönyökben, amelyeket fehér inggel, de nyakkendő nélkül viseltek, a nők kimonóban. Aprók és alázatosak, de szemük kíváncsian csillog. Bizonyára én is kíváncsian viszonoztam a pillantásukat, mert szájuk elé kapott kézzel kuncogni kezdtek. Rájöttem, hogy itt az én európai átlagmagasságommal valóságos óriásnak számítok – óriás vagyok és kívülálló, egy kisebbség tagja. Egy diákfiú, akinek egyenruhája az első világháborút juttatta eszembe, tört angolsággal megszólított. Megkérdezte, turista vagyok-e. Mondtam, igen. Nagyon szép az országom, mondta ő. Én egyetértettem. A társalgás ezzel el is akadt, egymásra mosolyogtunk. Megkínált cigarettával. Finom volt. Újból nézegetni kezdtem az ablakon.Hallottam, hogy Kiotó a szentélyek városa. Szentélyek és kolostorok: titokzatos helyek rejtélyes tartalommal: épületek, amelyekben a bölcsesség ütött tanyát. Én pedig épp ezt kerestem: bölcsességet, nyugalmat, letisztultságot. Minden kolostornak van kapuja: ott mehet be az, akit hív a bölcsesség kutatásának vágya – persze, csak ha komolyan és becsületesen gondolja.
Előttem a kapu: klasszikus kínai stílusú faépítmény, gazdag díszítéssel és művészien kialakított cseréptetővel – önmagában is külön kis építmény. Az erős ajtók nyitva álltak.
Az utcáról ismét felnéztem a szentélyre. Nem voltam már egymagamban: lábaimnál egy tyúk kapirgált, szorgalmasan csipegetett a homokban. A távolból mozgó tésztaárust láttam közeledni: a szél felém sodorta a frissen pirított tészta illatát. Az árus fakereplőt forgatott, hangja felvidított volna, ha nyomasztón nem tornyosul elém az a kapu… A kolostorban senki sem várta érkezésemet.
Az előző éjszakát egy kis szállodában töltöttem, amelynek portása beszélt angolul. Amikor egy működő zen-kolostor címét kértem tőle, ahol tanulmányozhatom a zen tanokat, megrökönyödve nézett rám. Azt mondta, ezekre a helyekre nem szabad belépni, menjek el inkább ide meg ide, máshol meg szép kerteket vagy emlékműveket láthatok…még idegenvezetőről is gondoskodik, ha akarom. Elmondta, milyen büszkék a városukra, mennyi érdekességet mutathatnak meg nekem. De hogy zent tanulni! Nem értett meg a jóember. Azt hitte, újságíró vagyok és sztorikra vadászom, s most egy zen mesterrel szeretnék riportot készíteni. Egyszerűen nem érte fel ésszel, hogy én a kolostorban akarok lakni, esetleg magam is szerzetessé válni, és évekig itt maradni. Mégis megadott egy címet, és elmagyarázta, hogyan jutok oda a legegyszerűbben. A leírást mégis túl bonyolultnak találtam, ezért inkább taxit hívtam. És most ott álltam, ahová igyekeztem.
A tésztaárus közelebb jött. Megállította kocsiját, és biztatóan nézett rám. Biccentettem. Azonnal megtöltött egy tálkát tésztával és zöldséggel – pompás illata volt. Egy kis ideig habozott, aztán átnyújtott két evőpálcikát. Nem volt nála kanál. Nem tudtam, mennyibe kerül az étel, hát odatartottam egy marék aprót. Hangosan sziszegve beszívta a levegőt, majd körülbelül húsz pfennignek megfelelő aprót szemezgetett ki a tenyeremből. Amikor észrevette, hogy tudok bánni az evőpálcikákkal, boldogan meghajolt. A tyúk megrohamozott egy földre pottyant tésztaszálat, mintha az igazi élő giliszta volna. Mindketten nevettünk. Nahát, gondoltam magamban, nem is barátságtalanok errefelé az emberek. Próbálkozzunk.
Meghúztam a hatalmas, patinás rézharang zsinórját. A harang a kapugerendán függött. A tésztaárus menekülésszerűen távozott: meghajolt és eltolta a kocsiját. Csak később tudtam meg, hogy ez a szent harang rituális szertartások alkalmával szólal csak meg – a látogatóknak előzetes bejelentkezés nélkül, egyszerűen csak be kell lépni.
Hát ezért a pillanatért szakítottam eddigi életemmel, ezért indultam el a hosszú útra. Ez tehát új életem kezdete, egy új életé, amelyet még csak el sem tudok képzelni. Ünnepélyes pillanat: itt állok, mint hófehér, megíratlan lap; újjászülettem. Boldogan, de egyben feszülten léptem be a kolostorkertbe, ahonnan az épületet immár, hogy nem takarta a fal, teljes pompájában láthattam. Hűvösnek és elutasítónak látszott, mélységes, érinthetetlen békességbe burkolódzott. Mintha maga is a kert szerves része lett volna, a kerté, amelyben nem nőttek virágok – tisztára gereblyézett ösvények vezettek bokrok, kövek, fák között.
És mindenütt moha, sokféle fajta moha, színük a finom szürkétől a mélyzöldig terjedt: nyugodt, békés színek. Ellenben korántsem tűnt békességesnek az a szerzetes, aki közeledett az ösvényen. Komolyan meg kellett erőltetnem magamat, hogy elhiggyem: kortársam. Fura kis figura volt, fatalpú szandálban, amelynek talpára még további fadarabokat erősítettek, úgy hogy az emberke mintegy öt centivel a föld felszíne fölött járt.
Bő fekete öltözékéről, amelyet fehér öv tartott össze, és amely szabadon hagyta a lábszárát szinte a térdéig, akár nőnek is gondolhattam volna – afféle takarítónőnek, vagy mosóasszonynak, aki a súrolást egy pillanatra abbahagyta, és letette a vödröt.
Sebesen közeledett: ruhájának bő ujjai nyugtalanul csapkodtak körülötte. Kopaszra volt nyírva, mosolya pedig, minden zavarban lévő japán végső menedéke, fémesen csillogott, mert ezüstfogai voltak. Néhány lépésnyire tőlem megállt és meghajolt. Meghajlása egészen másfajta volt, mint amit eddig más japánoktól láttam. A japán ember mindig meghajol, ha valakit üdvözöl, de ez a meghajlás szertartásszerű, formális: a hátgerinc meggörbül egy pillanatra, aztán újra kiegyenesedik. Ez a meghajlás azonban ünnepélyes és feszes volt: az emberke mereven a combja mellé szorította a kezét és csípőből, merev felsőtesttel hajolt meg, keze mélyen a térde alá csúszott. Utánoztam, amennyire tőlem telt.
- Jó napot – mondta a szerzetes angolul. – Mit kíván?
- A mesterrel szeretnék beszélni – válaszoltam.
(Janwillem de Wetering: Az üres tükör – Tapasztalatok egy zen kolostorban)