Az
ősök nagy csarnoka részeit Hamvas Béla 1936 és 1961 között, egy-egy
szabad órájában készítette. Mondhatnánk lopott időkben, könyvtári munkaidejében,
frontszolgálatok csendesebb pillanataiban, katonai szabadsága és
hátországi szolgálatai idején, a negyvenes évek végén Szentendre
Bubán-dombján, „földműves korszakában”, majd segédmunkás szerepben, a hőerőművek
raktáraiban eltöltött hosszú évek alatt, titkokban, kihúzott íróasztal-fiókokban
írva, nyomorúságos barakk-szobákban, és az erőművek mögötti árokpartokon,
hajnali órákban, Inotán, Bokodon, Tiszapalkonyán.
A négy könyv tartalmi összeállításában nem az elkészítés
időrendjét követtük, hanem a „nagy archaikus egységek” köré rendeztük
Hamvas tanulmányait, szövegelemzéseit és fordításait.
Az első kötet a védikus hagyományt és a hozzá szorosan
kapcsolódó buddhista tradíció egy-egy elemét tartalmazza.
A második kötet Kína taoista- és csan-hagyományából,
a tibeti bön, a tibeti buddhizmus írásaiból és Japán zen szövegeiből
válogat.
A harmadik kötetben az Egyiptomi halottaskönyv, a Kabbala
egy része (a Széfer jecira) és az iszlám misztika (szúfi) kapott
helyet.
A negyedik kötetben a görög hagyomány (Orpheusz, Empedoklész,
Püthagorasz, Hérakleitosz), a közép-amerikai tradíció, rövid tanulmány
az alkímiáról, egy Jakob Böhme-kommentár, és a Lélekről szóló negyven
kérdés fordítása szerepel.
Az ősök nagy csarnoka Hamvas életének egyik legnagyobb
vállalása, még akkor is, ha ez az összeállítás mind tematikájában,
mind arányaiban szükségképpen töredékes. Nagyon jól tudta, és az Interview
c. esszéjében meg is írta, hogy nem egy emberre és emberöltőre szabott
munkába kezd. E négykötetes gyűjteményből kimaradt számos olyan alapmű,
amelynek szelleme pedig Hamvas egész életművét áthatja: a Bhagavad-gíta
éppúgy, mint Lao-ce Tao-te kingje, Eckhart Mester és a keresztény misztikusok
köre csakúgy, mint a Zara-thusztrák perzsa hagyománya, a Ji-king
vagy az alexandriai héber és keresztény gnosztikus és hermetikus
forrásanyag –, és hosszan folytathatnánk még e sort. De azt is tudta,
hogy az ő feladata nem a hagyomány elemeinek kimerítő leltárba vétele,
és nem is a szaktudományos feltárás. Szellemi elődeink megértéséhez
egy új látásmód alapjait kellett leraknia. Látni és láttatni a „sokszerűség
mögötti egyöntetűséget”, az egyetemes hagyomány fundamentumát, amiből
minden vallás és kultúra – az emberi szellem „tízezer színe” kibomlik.
Az ősök nagy csarnoka a múlt nagy világkorszakait megelevenítő
szintézis, amelyben kommentár és szöveg organikusan és egyenrangúan
illeszkedik egymásba. Ugyanakkor egy széles ívű munkának éppen csak
kezdete, és nem bevégzése. Folytatása a mi nemzedékeinkre vár. (Dúl
Antal)