Közreadja Sári László
Magyar Könyvklub, Budapest, 1999
Részletek a könyvből
3.
történet: "Fizessétek hát meg a szeder árát!"
- Senkinek sem kell tökéletessé válnia! – csattant föl Lin-csi, de nemhiába volt bölcs tanító, komolyan válaszolt a rossz kérdésre is. – Hívek! Csak az váljon tökéletessé, akinek szenvedést okoz az pusztulás. Csak az váljon tökéletessé, aki szenved az elmúlás gondolatától. Csak az válassza a tökélesedés útját, aki csak így könnyíthet a sorsán- szólt az apát, s egy történettel világosította meg a tanítását. – Nem is olyan rég, itt a Lüliang-hegyekben, egy szerzetes kint az erdő szélén meditált. Még nem merült mélyen gondolataiba, így a legapróbb erdei zajt is jól hallotta. A sok megszokott hangból egyszer csak szokatlan, de ismert neszt szűrt ki. A szerzetes felugrott, s hihetetlen iramban futásnak eredt. Izmai azonnal engedelmeskedtek, légzése olajozottan gyorsult, teste minden porcikája bámulatos összhangban működött megfeszített akaratával. Nemhiába edzette testét és szellemét két évtizede könyörtelen gyakorlatokkal, naponta hosszú órákon át. S ez most először, az életét menti meg. A szerzetes nyugodt volt, tudatosan kereste a menekülés útját, s meg is találta. Odaért a szakadékhoz, és levetette magát. Biztos volt benne, hogy estében bele tud kapaszkodni a lelógó erős indákba. Így is történt. Megkapaszkodott. A tigris épp akkor ért a szakadék szélére. Mancsaival nem ért le az indákig, de nem tágított a sziklás peremről. Lefelé sem volt menekvés, a hasadékon túl mély volt, az alján éles kövek. Maradt tehát az inda, amelyen lógott. Ám ekkor egy fehér és egy fekete egér jelent meg az indák közt, s rágni kezdték a szárakat. Azok szép lassan vékonyodtak, majd sorban elszakadtak. A tigris még mindig odafent volt. Ebben a pillanatban azonban a szerzetes egy gyönyörű nagy szem szedret vett észre az indák fölé hajló faágon. Odanyúlt érte, leszakította és bekapta. S lám, milyen nagyon édes volt! – fejezte be példázatát Lin-csi apát a tökéletességről, amely kétséges vállalakozás ugyan, de törekedni rá mégiscsak muszáj. –Hívek! Az ember egyetlen módon nyerheti el a jutalmát. Ha méltó helyzetben találja őt a halál. Fizessétek hát meg a szeder árát! – figyelmeztetett végül Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.
5. történet: "Nézzétek meg jól a pogácsát"
Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak az apáthoz a szerzetesek. – Mondd, apát! Mi az a tanítás, amely túlmutat Buddhán és az összes pátriárkán?
- Egy szezámmagos pogácsa- felelt azon nyomban Lin-csi, aztán nagy nyugalommal fürkészte szerzetesei arcát. A hívek zavartan fészkelődtek, majd az egyik megkérdezte.
- Tréfálsz, apát?
- Nem tréfálok, ez a valóság- állította Lin-csi, majd látva a szerzetesek tanácstalanságát, így folytatta. – A szezámmagos pogácsa valóban túlmutat Buddhán és a pátriárkák minden tanításán. A szezámmagos pogácsa semmit sem szimbolizál, pogácsa csupán, talányok és magyarázatok nélkül. Nem így a tanítás, mely tökéletlen mesterek tökéletlen szavaiból áll, s az utódok örökké ezeket magyarázzák. Hívek! Ha tökéletes tanításra vágytok, nézzétek meg jól a pogácsát! Ne vesződjetek többé szent könyvek betűivel, ne kínlódjatok szikkadt agyú mesterekkel, ne erőlködjetek, ne akarjátok érteni az írást. Vessétek el az írott hagyományt, vessétek el a példát. Nem ezekben van a teljesség, a megnyugvás. A Tanítás harsogó hívság, a szezámmagos pogácsa a csendes valóság- szólt Lin-csi apát, s már sarkon fordult volna, amikor utána szólt az egyik tanítvány.
- Mester! Téged se hallgassunk ezután?
- Akik a pogácsa valóságos természetét már föltárták, kiálltak minden próbát- válaszolt az apát. – Azok felém se nézzenek többé! De akik még nem tudják, mennyire terhes minden titok, minden tudás, és akik még nem tudják, hogy nem érdemes az Úton cipelni mást, csak egyetlen szem szezámmagos pogácsát, azok kolostoromban megvárhatják, míg lekopik róluk a sok régi okosság. Akkor aztán ők is mehetnek tovább- válaszolt szerzeteseinek Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.
19. történet: "Egy kis semmi a víz alatt"
Lin-csi kolostorában élt egyszer egy jóravaló öreg szerzetes, név szerint Ling. Hallgatag, töprengő öreg volt, a tudás titkát kutatta egész életében.
"Mi a titka annak, hogy egyesek tudás nélkül is bölcsen elhelyezkednek a világban, s boldogan élnek benne, mások meg kiolvassák a kolostorok és a paloták összes könyvtárát, s mégsem boldogulnak?" Ilyen kérdéseket tett föl magának Ling, s Lin-csit is rendszerint effélékről faggatta.
- Mondd, Mester! Tudás-e az, amit a felhőkből olvasunk ki nem a könyvekből? Tudás-e az, amit a könyvekből olvasunk ki, de nem tudjuk, mire való? – kérdezte egy nap az apáttól.
Az apát a kérdésére kérdéssel válaszolt.
- Tudod-e, jó öreg Ling, hogy mi a lótusz, amikor még nem bujt ki a víz alól?
- Nem tudom- felelte Ling. – Talán semmi. Egy kis semmi a víz alatt.
- Egy kis semmi a víz alatt. Miként minden csak az, míg teljességében elénk nem tárulhat, valódi természete meg nem mutatkozhat- szólt az apát, s máris intett, hogy a kérdésről nincs több mondanivalója. Ling szerzetes megértette a választ. Meghajolt Lin-csi előtt, majd kiballagott a folyópartra.
"Ahol a szónak helye nincs,
Tanult szavakkal ha felelsz,
Locsogsz összevissza,
S az útra rá nem lelsz."
Idézte magában a régi strófát séta közben, s hirtelen mintha könnyebbé vált volna a járása.
“Lám, mindenből támadhat tudás! Csak a szavak hínárja vissza ne húzza a megtalált gondolatot a víz alá. Támadhat felhőkből, szívekből, szemekből- csak a szó, mi róla mondható nem felhőkből, szívekből, szemekből való. Nincs öröktől való szó!” Így emlékezett Ling szerzetes a Huo-to folyó partján, szavainak rongyfoltos ruhájába próbálván öltöztetni a mélyből fölbukkant gondolatot. Milyen jó, hogy hosszú sétáin annyit bámulta az eget! Milyen jó, hogy az eget bámulva hallgat az ember.
21. történet: "Nekem éppenséggel a talpam alatt van"
Lin-csi kolostorában egy nap így fordult idősebb társához Jen-csao szerzetes.
- Mondd, öreg Hszi-jüan! Hogy lehet, hogy hiába keresem az elmém, sehol nem lelem?
- Hol Keresed Jen-csao?
- Hát bennem. Itt kell lennie valahol a testemben.
- És miért kell az neked ilyen sürgősen?
- Buddha, a nagy Tanító egyszer azt mondta Vaccshagotta remetének, hogy a Tanítást nem hinni, hanem érteni kell. Szeretném érteni a Tanítást. Te érted?
- Persze, hogy értem! Vágta rá az öreg Hszi-jüan. – Én már megtaláltam az elmém, tudom, hogy hol lakozik bennem.
- Ne mondd! És hol? – kérdezte kíváncsian Jen-csao.
- Nekem éppenséggel a talpam alatt van. Látod?
És valóban, mintha az öreg talpa alól Jen-csao valami nagy fényességet látott volna sugározni."Ez tehát az elme!" Állapította meg, de hiába kereste a testén a világító felületet. Bekopogtatott hát Lin-csihez, igazítsa el őt a Mester.
- Nagy Tanító! Kérlek, segíts meglelni az elmém, hogy értsem a Tanítást! Nem találom, hiába keresem!
- Felejtsd el a szavakat, Jen-csao! Felejts el olvasni, írni, beszélni! S az elméd megleled- tanácsolta neki Lin-csi, de Jen-csao hitetlenkedett.
- Mester! Gúnyt űzöl belőlem, pedig én a Tanításért jöttem. A segítségedet kérem.
- Szűnj meg a szavak körül forgolódni, szerzetes! Az elme egyetlen szó csupán. Te kipányváztad magad e szóhoz, akár egy szamarat a gazda, s most körülötte forogsz. Elméd minden erejével az elmédet keresed. Felejtsd el a szavakat! Mielőtt teljesen elmenne az eszed - mondta Lin-csi, s őszintén sajnálta a szavak hálójába gabalyodott szerzetest.
-A szavak sosem a dolgok
Ne figyeld a sok beszédet!
A szavak közt csak bolyongsz,
Ki csak beszél, eltéved. –
Figyelmeztetett még a Mester, s elbocsátotta magától Jen-csao szerzetest. A jóravaló Jen-csao lassan ballagott visszafelé a cellájába. Fejében mint mérges darazsak dongtak a szavak. De mióta a Mester leleplezte őket, már nem voltak olyan hatalmasak.
25. történet: "Azt csináltok, amit akartok"
Kolostorának csarnokában egy reggel Lin-csi apát így szólította meg érdemes híveit.
- Hívek! Bár elvetjük az írott hagyományt, így nem szokásunk régi könyveket idézgetni, ma kivételt teszek. A Magasztos Sákjamuni beszédét foglalom össze számotokra, a híres Tűzbeszédet. Mindezt okulásotokra teszem, hogy megismerjétek a buddhista tanítás alapgondolatát.
Így szólt tehát a híveihez a Magasztos, India földjén, Benáreszben: "Minden lángokban áll, szerzetesek! Lángban áll a szem, lángban állnak a képek, lángban áll az orr, lángban állnak a szagok, lángban áll a nyelv, lángban állnak az ízek, lángban áll a test, a tárgyak, lángban áll az értelem, lángban áll a gondolat! Mi gyújtotta lángra őket? A szenvedély tüze, a balgaság tüze, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek. Ha egy okos tanítvány ezt belátja, elfordul a szemtől, a képektől, a fültől, a hangoktól, az orrtól, a szagoktól, a nyelvtől, az ízektől, a testtől, a tárgyaktól, elfordul az értelemtől, a gondolattól. Ha mindezektől elfordul, a tanítvány eléri a vágytalanságot. A vágytalanság révén szabaddá lesz, ha szabaddá lett, elérte a tökéletességet. Cselekvését befejezte, nincs többé köze a gyötrelmekkel teli, lángokban álló világhoz. Ezt teszi a bölcs tanítvány, szerzetesek, mondom néktek." Így szólt hát híveihez a Magasztos Buddha India földjén, Benárezben- fejezte be a tanítást Lin-csi apát, majd megismételte szerzeteseinek.
- Hívek! A Magasztos okulásotokra idézem, hogy beszédéből megismerjétek a buddhista tanítás alapgondolatát. Most, hogy már ismeritek, értsétek is a Tanítást! Tehát. Legyetek közönyösek, hogy lángot ne fogjatok! Ne nyüzsögjetek! Ne iparkodjatok! Erre figyeljetek, a többivel ne is foglalkozzatok. De azt is mondhatnám: ha eszetek helyén van, azt csináltok, amit akartok! – foglalta össze végül híveinek a Tanítást Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.
26. történet: "Mily nagy veszedelem az ostobaság"
Kolostorának csarnokában egy reggel így szólította meg érdemes híveit Lin-csi apát.
- Hívek! Figyeljetek, mert különös történetet mesélek! Indiában, Srávaszti városában lakott egyszer egy igen szép arcú ember, akit Jádzsnyának hívtak- kezdte a mesét az apát. – Ez az ember addig nézegette magát a tükrében, míg belevakult a gyönyörködésbe. Ezután hiába meresztette a szemét a tükörre, nem látta meg magát. Ijedtében pedig azt hitte, azért nem látja, mert eltűnt a feje. Azon nyomban keresésére indult, azt kiáltozva kétségbeesetten mindenfelé, hogy "elveszet a fejem, elveszett a fejem, segítsetek!” Az emberek ettől úgy elképedtek, hogy valóban úgy néztek rá, mint fejetlenre. És képzeljétek el, szerzetesek, hogy Jádzsnya a rémületbe, hogy tényleg nincs feje, szörnyű kínok közt hamarosan belehalt- fejezte be a valóban különös történetet Lin-csi apát, majd tanítványaihoz fordult.
- Hívek! Mit gondoltok, hogyan történhetett meg ez a furcsaság?
- Jádzsnya ostoba fickó volt!
- Vak volt és hülye!
Állították a szerzetesek, mire Lin-csi is hozzászólt.
- Bizony, hívek, ez a fickó vak is volt meg hülye is. De az utóbbi sokkal inkább. Nem tudta, hogy a saját fejünk, vagyis a valóság, saját szemünkkel nem látható.
- Mi sem látjuk a szemünkkel a valóságot, apát? Mi is vakok lennénk és ostobák? – kérdezte ijedten az egyik szerzetes hosszabb csend után.
- Vakok, bizony – felelte Lin-csi. – Míg nem kapcsoljátok látásotokat elmétekhez, vakok vagytok és ostobák. Mert tudjátok meg, érdemes hívek, hogy valójában nem is a szem lát, hanem az elme. Az elme ellenőrzi a szem és a lélek látását, a fül és a lelek hallását, az orr és a lélek szaglását és így tovább. Az elme magyarázza, mit rejt a kép, a hang, az illat, s ezernyi más jel, mit rejt a világ. Ám az elme, szerzetesek, oly önhitt hatalmasság, hogy nem érdekli, mi a saját képzete és mi a valóság. Lám, Jádzsnyát is hogy becsapta! De így járhattok ti is, ha nem tudjátok, mily hamis képet ad a látás s mily nagy veszedelem az ostobaság! – figyelmeztette végül szerzeteseit Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.
27. történet: "Elröppen, mint egy szépséges madár"
Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a szerzetesek az apáthoz.
- Mondd, apát! Milyen módon lelhető föl a jelenségek világában az igazság. Miről ismerünk rá?
Lin-csi, mielőtt válaszolt volna, elgondolkozott. Vajon mit állít erről a Tanítás? Nem emlékezett rá. Ahol viszont nincs kinyilvánított útmutatás, ott szabad a vásár.
- Hívek! – fogott hát bele Lin-csi apát. Én az igazságról általában azt gondolom, hogy nem létezik. De ez nem olyan nagy kár, mint sokan gondolják.
A szerzetesek zúgolódtak, de Lin-csi mondta tovább.
- Nincs igazság a jelenségek világában. Egyedül a törvény adhat eligazítást, de a törvény nem tudhatja, mi az igazság. Az igazságra lehetetlen rálelni, s úgy foglalni szavakba, hogy törvény nélkül is védeni tudja magát. Ahányszor próbálod, annyiféle lesz az igazság. A törvény bár otromba, durva, egyértelmű és örökkévaló. Az igazság tünékeny, változó. Elröppen, mint egy szépséges madár. Nincs sehol lakása.
- Elröppen, mint egy szépséges madár? – kérdezte ámulva az egyik szerzetes. – Hová?
- Ez a madár a mesékben lelhető föl odaát. De ne csalogassátok, a jelenségek világában, ideát, úgysem használható semmire az igazság. Mert tudjátok meg, híveim, nem az igazság határozza meg a jelenségek viszonyát! – modta még az apát, s befejezte tanítását. Már csaknem elérte a csarnok kijáratát, amikor utána szólt az egyik tanítvány.
- Mester! Mit tehetünk a jelenségek világában igazság híján?
- Tartózkodjatok az ítéletektől, de mindenekelőtt kerüljétek a viszályt! - vágta rá kurtán, csaknem dühösen Lin-csi, aztán még egy pillanatra megállt. – De próbálkozzatok más megoldással is! Mert nem biztos, hogy ez a követendő tanács. Ennél egy kicsit bonyolultabb a világ- szólt végül az apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.
33. történet: "Feltaláltad a macskát, jó apát"
Lin-csi apát egy nap meglátogatta a szomszédságában álló kolostort. Az ottani apát büszkén mutatta neki, mennyi bambuszfáklyát gyártanak szerzetesei.
- Szorgalmas, dolgos szerzeteseim vannak, Lin-csi, láthatod! Sokat dolgozunk, de sokat is keresünk. Annyi bambuszfáklyát adunk el a városban, hogy kolostorunk vagyona vetekszik Vang nagyúréval.
- Na és miért szorgoskodtok ilyen nagyon, apát uram? – kérdezte tőle Lin-csi.
- A munkánk hasznából munkásokat veszünk a faluból, és velük még több bambuszfáklyát gyártunk. Majd azt is eladjuk a városban.
- És a hasznából újabb fáklyákat gyártotok és újabb hasznot termeltek? –kérdezett újból Lin-csi.
- Igen. A haszonból újabb hasznot termelünk, abból megint újabbat, és így tovább – válaszolt az apát, majd szétrepesztette a büszkeség.
- Mondd, minek nektek ehhez a kolostor? – firtatta Lin-csi. – Nyugodtan kint maradhattatok volna a városban, ott is mindenki ilyesmivel elfglalava.
- Elárulom neked Lin-csi. Már csak néhány év, s a miénk lesz az ország leggazdagabb kolostora. Ezután megint néhány év, és úgy élünk majd itt, mint palotájában a császár. És amikor gazdagok leszünk, már nem gyötörjük magunkat fárasztó munkával, csak magunkra figyelünk. Teát iszunk naphosszat, s a Tanításról beszélgetünk. Elmélkedünk, és hallgatjuk a kert madarainak énekét. Boldog idők várnak ránk, barátom! Nekem elhiheted. Ezért gürcölünk.
- Mondd, apát! Mit csináltatok ti, mielőtt nekiláttatok pénzt keresni?
- Mielőtt nekiláttunk pénzt keresni, – kezdte az apát –bizony nagyon csendesen éltünk. Igaz nem gyötörtük magunkat fárasztó munkával, csak magunkra figyeltünk. Teát ittunk naphosszat, s a Tanításról beszélgettünk. Elmélkedtünk, és hallgattuk a kert madarainak énekét. De akkor szegények voltunk, Lim-csi, nagyon szegények – sóhajtott az apát, s várta, hogy Lin-csi sajnálja őket. De Lin-csi csak ennyit mondott.
- Feltaláltad a macskát, jó apát, amelyik se kint, se bent nem fog egeret! – s bár valóban őszintén szánta a csapdába esett apátot, dühösen elviharzott. Soha többé nem látogatta meg azt a kolostort.
34. történet: "Most tehát elmegyek"
Lin-csi kolostorában egy reggel így szólt az apáthoz ifjú tanítványa, Jen-csao szerzetes.
- Mester! Éppen kerek egy évet töltöttem kolostorodban. Részt vettem foglalkozásokon, szorgalmasan dolgoztam, számos alkalommal vonultam vissza meditációra. Lelkem nyugalmát mégsem lelem. Most tehát elmegyek!
- Járj szerencsével, Jen-csao! - válaszolta hűvösen Lin-csi, s otthagyta a szerzetest. Jen-csao megsértődött.
- Várj, Mester! Meg se kérded, hová megyek?
- Mindegy neked, hogy merre mész, Jen-csao! Lelked békéjét úgysem leled.
- Azt mondtad egy éve, hogy itt nálad meglelem. Egész éven át nem kíméltem magam, minden percem ezért áldoztam. Ennyi erőfeszítés nem lehet hiábavaló! Rossz mesterem voltál, Lin-csi – panaszolta az ifjú, majd végtelen szomorúsággal hozzátette. – Lelkem békéje távolabb van tőlem, mint valaha. Félek, ezután már valóban sehol nem lelem.
- Egyszer, még ifjú szerzetesként, lent délen, a hegyek között többször is találkoztam egy öreg paraszttal- fogott példázatba a Mester, hogy megvigasztalja a tanítványát. – Ez az öreg paraszt mindig ugyanazon az úton járt meglátogatni a gyerekeit- a hagy túlsó oldalán. És akárhányszor találkoztam vele, mindig egy marék földet vitt a zsebkendőjében. Egyszer aztán megkérdeztem tőle, hová viszi a földet. – A családunk egyik fele a hegy túlsó oldalán él, a másik fele meg ideát. Nehéz átmásznunk a meredélyen, amikor meglátogatjuk egymást. Ezért odébb hordjuk innen ezt a hegyet. – Azt mondtam neki. Öreg, ez a hegy nagyon nagy. Nem tudjátok elhordani. Hogy képzelitek?
- Minden úton mindegyikünk elvisz a hegyből egy marékkal. Az itteniek is meg az ottaniak is – és majd az unokáink is. A hegy egyre kisebb lesz, mi pedig egyre közelebb kerülünk egymáshoz – felelte az öreg.
- Jen-csao – emelte fel a tekintetét az ifjúra a Mester. – Te is így kerülhetsz közelebb a lelked békéjéhez. Csakis így. Ne legyen a munkádban erőfeszítés. Ne siess! Ne kapkodj! S meglásd, elhordjuk a hegyet, észre sem veszed – szólt a tanítványához Lin-csi apát egy reggel, kolostorában, a Huo-to folyó partján.
40. történet: "Nem állítok a kutamhoz gémet"
Kolostorában egy reggel így fordult szerzeteseihez Lin-csi apát
- Hívek! Ma elmesélem nektek, mit mondott régi mesterünknek a bölcs paraszt. Amikor a mester, még vándorfilozófusként, lent járt délen, találkozott egyszer egy paraszttal. A paraszt kutat ásott a földjére, és ennek a kútnak a vízével öntözte rizsét. Egyszerű csöbörben kézzel húzta fel a vizet a mélyből. Amikor a mester odaért és meglátta, mit csinál, elámult, majd megkérdezte tőle.
- Te paraszt! Miért nem használsz gémet? Mire a nap lemegy, háromszor akkora területet öntözhetnél meg. Miért nem állítasz gémet? Sok fölösleges munkát takarítanál meg! – a paraszt így felelt a mesternek.
- Tudom, hogy a gémmel munkát takarítanék meg. De hát éppen ezért nem használom! Mert mit kezdenék a megtakarított munkával? Újabb földdarabot művelnék meg, ahol újabb kutat ásnék, s ha oda is gémet állítanék, azzal megint csak munkát spórolnék. Azzal a munkával megint újabb darab földet művelnék, s a sok megművelt földön aztán annyi rizst termelnék, amennyit már eladni sem tudnék. Akkor több bivalyt és kocsit vennék, s messzi városokba járnék velük piacra. A piacokon a rizsemmel hosszú napokat töltenék, alkudnék, veszekednék, de aztán megint csak egy kicsikét gyarapodnék. Akkor megint újabb földet vennék, megművelném, kutat ásnék, gémet állítanék, s végül a gémnek köszönhetően többet dolgoznék, mint valaha. A megtakarított munka csakis munkát termelne nekem, egyre keservesebb lenne az életem. Ezt tenné velem a gém. Ezért nem állítok a kutamhoz gémet - mondta régi mesterünknek a paraszt, ő pedig lejegyezte szavait, s az írás fennmaradt – fejezte be Lin-csi a történetet, majd hozzátette.
- Hívek! Bár kolostorunkban elvetjük az írott hagyományt, jegyezzétek föl ezt a tanítást, s idézzétek, ahol csak lehet. Nehogy egyszer ellepjék a földet azok az otromba, fullánkos gémek! – mondta egykor Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.
42. történet: "Hol lelhető föl a bölcsesség, apát?"
Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak az apáthoz a szerzetesek.
- Mondd apát! Hogyha mi, csan-buddhista hívek valóban elvetjük az írott hagyományt és nem olvassuk el a régi mesterek könyveit, hogyan válhatunk bölcsekké?
- Tudjátok-e, érdemes hívek, hogyan váltak bölcsekké a régi mesterek, mielőtt megírták volna bölcs könyveiket? – kérdezett vissza Lin-csi, de mivel a szerzetesek hallgattak, hát válaszolt magának az apát. – Kettőt gondolhatunk a régi mesterek felől, szerzetesek. Mindkettőt joggal. Az egyik, hogy talán nem is váltak bölcsekké soha. Mert akkor minek is írtak volna könyveket? Tudjuk, ugye, hogy bölcs ember nem tesz ilyeneket. A másik pedig, hogyha mégis bölcsekké váltak, hét biztos, hogy nem könyvekből lettek azzá. Mert ha ez megtörténhetne, csak el kellene olvastatni a megfelelő könyveket mindenkivel, és egy csapásra bölcs lehetne az egész világ. Mindenki megvilágosodna, mintha varázsitalt ivott volna. Márpedig tudjátok meg , szerzetesek, hogy ilyen varázsital nincs, és nincsenek ilyen könyvek se. Ne is keressétek őket! Nem léteztek soha!
- Hát hol lelhető föl a bölcsesség, apát? – kérdezték gyanakodva a szerzetesek.
- Érdemes híveim! – fordult ismét tanítványihoz a mester, a nagy együttérzéssel így szólt. – A bölcsesség nem műveltség és nem is tudás, mely a könyvekből oly könnyen megszerezhető. Nem is okosság, ahogy egyesek képzelik, és főképpen nem is fortély, ahogy a butábbak gondolják. A bölcsesség, szerzetesek, nem más, mint helyes látás. Mely abban segít minket, nehogy másnak lássék a világ. A bölcsesség képesség, mely nem tanulható – jelentette ki határozottan az apát, majd végigtekintve csalódott hívein, hozzátette. – Azért ne keseredjetek el, szerzetesek! Ha jól odafigyeltek, hogyan legelésznek a jámbor birkák a hegyoldalban, vagy meglesitek, hogyan hevernek a lusta, álmos bivalyok a langyos sárban, egyszer bizony még ti is bölcsek lehettek – fejezte be reggeli beszélgetését a bölcsességről Lin-csi apát, a Huo-to folyó partján.
47. történet: "Gyakran visel koldusgúnyát"
Lin-csi apát egy reggel a szavak kettős természetéről beszélt a szerzeteseinek. Lin-csi szeretett a szavakról elmélkedni, a szerzetesek szerették hallgatni.
- Hívek! - szólította meg őket a Mester a kolostor csarnokában. – Tudjátok-e, hogy mire valók a szavak?
- A szavak minden látható és láthatatlan dolog megnevezésére valók – vágta rá azonnal a választ az egyik szerzetes.
- A szavak jelek, amelyek segítségével gondolatainkat és érzéseinket fejezzük ki- mondta a másik.
- Szavak nélkül nem lenne se tudomány, se költészet, megállna az élet az emberek között – szólt egy harmadik.
- Gondolkodjatok, szerzetesek! Helyettesíthetők-e a szavak más jelekkel? – kérdezett ismét Lin-csi.
- A szavakat semmi sem helyettesítheti az emberek közötti érintkezésben. A nyelv a legtökéletesebb jelrendszer, a legtökéletesebb emberi alkotás – állították a szerzetesek, mire Lin-csi így szólt hozzájuk.
- Híveim! Elismerem, hogy a szavak rendszere, a nyelv a legtökéletesebb emberi alkotás. Éppen ezért érzek nagy szomorúságot, amikor arra gondolok, hogy ez a legtökéletesebb alkotás is mennyire tökéletlen. Gondoljatok csak arra, mennyit vesződünk, mire feszes szavakba öltöztetjük gondolatainkat, érzéseinket. Gondoljatok csak arra, a költők is milyen fáradságos munkával raknak össze tökéletes szavainkból egy-egy strófát, mely szebb és több, mint az átlagos nyelvi alkotás. Bizony nagy szégyene az elmének, hogy oly régen szabja-varrja öltözetét a szavakból, máig rongyos-foltos a ruhája. Gyakran visel koldusgúnyát előkelő társaságban is. Mindazonáltal a nyelv nagyszerű – s még nagyszerűbb tökéletlenségében. A rongyos-foltos öltözet alatt szépséges titkokat sejthetünk. Ezért mikor a nyelv tökéletességének áldoztok, érdemes híveim, áldozzatok a tökéletlenségnek is. Mert bár mindkét tulajdonsága egyformán értéke a nyelvnek, engem sokkal jobban érdekel, hogy mit fed el előlünk a tökéletlensége, mint hogy mit tár föl a tökéletessége. Ha tehetitek, szerzetesek, lessetek be a fércelt lepel résein, s meséljetek róla, mit nem enged látni a világból ez a rejtélyes takaró, a nyelv – fejezte be a beszélgetését jámbor töprengéseinek kedvelt tárgyáról, a nyelv kettős természetéről Lin-csi apát.
48. történet: "Gyakran lötyög rajta a cifra köntös"
Lin-csi apát egy reggel a szavak kettős természetéről beszélt a szerzeteseinek. Lin-csi szeretett a szavakról elmélkedni, a szerzetesek szerették hallgatni.
- Hívek! - szólította meg őket a Mester a kolostor csarnokában. – Tudjátok-e, hogy mire valók a szavak?
- A szavak minden látható és láthatatlan dolog megnevezésére valók – vágta rá azonnal a választ az egyik szerzetes.
- A szavak jelek, amelyek segítségével gondolatainkat és érzéseinket fejezzük ki- mondta a másik.
- Szavak nélkül nem lenne se tudomány, se költészet, megállna az élet az emberek között – szólt egy harmadik.
- Gondolkodjatok, szerzetesek! Helyettesíthetők-e a szavak más jelekkel? – kérdezett ismét Lin-csi.
- A szavakat semmi sem helyettesítheti az emberek közötti érintkezésben. A nyelv a legtökéletesebb jelrendszer, a legtökéletesebb emberi alkotás – állították a szerzetesek, mire Lin-csi így szólt hozzájuk.
- Híveim! Elismerem, hogy a szavak rendszere, a nyelv a legtökéletesebb emberi alkotás. Éppen ezért érzek nagy szomorúságot, amikor arra gondolok, hogy ez a legtökéletesebb alkotás is mennyire tökéletlen. Gondoljatok csak arra, mennyit vesződünk, mire feszes szavakba öltöztetjük gondolatainkat, érzéseinket. Gondoljatok csak arra, a költők is milyen fáradságos munkával raknak össze tökéletes szavainkból egy-egy strófát, mely szebb és több, mint az átlagos nyelvi alkotás. Bizony nagy szégyene az elmének, hogy oly régen szabja-varrja öltözetét a szavakból, máig jól szabott a ruhája. Gyakran lötyög rajta cifra köntös egyszerű társaságban is.
Mindazonáltal a nyelv nagyszerű – s még nagyszerűbb tökéletlenségében. Az ügyetlen cifrasága alatt szépséges titkokat sejthetünk. Ezért mikor a nyelv tökéletességének áldoztok, érdemes híveim, áldozzatok a tökéletlenségnek is. Mert bár mindkét tulajdonsága egyformán értéke a nyelvnek, engem sokkal jobban érdekel, hogy mit fed el előlünk a tökéletlensége, mint hogy mit tár föl a tökéletessége. Ha tehetitek, szerzetesek, lessetek be a díszes lepel fodrai alá, s meséljetek róla, mit nem enged látni a világból ez a rejtélyes takaró, a nyelv – fejezte be a beszélgetését jámbor töprengéseinek kedvelt tárgyáról, a nyelv kettős természetéről Lin-csi apát.
51. történet: "Ne sok pénzed legyen, hanem elég"
Lin-csi mester egy nap meglátogatta a szomszédságában álló kolostort. Az apát büszkén mutatta neki, mennyi bambuszfáklyát gyártanak szerzetesei.
- Szorgalmas, dolgos szerzeteseim vannak, Lin-csi, láthatod! Már nem is a kolostor fenntartására dolgozunk, hatalmas vagyont gyűjtöttünk. Vang nagyúr is megirigyelhetné. Igaz, éjjel-nappal gürcölünk.
- Na és miért gürcöltök ennyire, jó apát? – kérdezte tőle Lin-csi.
- Elárulom neked, barátom – kezdte az apát. –Azért kell ennyi bambuszfáklyát gyártanunk, mert jó pénzért veszik a városban. A pénz pedig azért kell, hogy meggazdagodjunk, és ne keljen többé dolgoznunk. Alig néhány év, és nem gyötörjük magunkat munkával, csak magunkra figyelünk, teát iszunk naphosszat, s a Tanításról beszélgetünk. Elmélkedünk, és hallgatjuk a kert madarainak énekét – dicsekedett tervével az apát, a máris a gondtalan jövőbe álmodta magát. De Lin-csi haragja felébresztette.
- Sok munkával sok pénzt keresni a bolond is tud, apát! Nem kell hozzá tudomány! Ráadásul a sok pénz nem gondtalanságot jelent, hanem sok gondot inkább. Ne sok pénzed legyen, hanem elég. Ne sok időd legyen, hanem elég. Ne sokat dolgozz, hanem eleget, ne sokat elmélkedj, hanem eleget. De te ezt fel se éred ésszel, jó apát! – kiabálta Lin-csi dühösen, majd csendesen hozzátette. – Sajnállak téged, de még inkább szerzeteseidet. Ha arra biztatod őket, hogy szakítsák ketté életüket, először szegény rabszolgák legyenek, majd bölcselkedő gazdagok, lehetetlent kívánsz tőlük. A semmibe nem lehet faszeget verni, apát! Őrültség a terved. Állítsd le a munkát!
De Lin-csi sohasem tudta meg, elvetették-e az esztelen tervet a szomszéd kolostorban, abbahagyták-e az értelmetlen gürcölést. Haragjában feléjük se nézett többé. Effélékről az emberek úgyis csak maguk dönthetnek.
56. történet: "Miképpen leszünk egymással?"
Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak az apáthoz a szerzetesek.
- Mester! Egy alkalommal azt kérdezted tőlünk, mi célt szolgál a tanulás? Azt feleltük, a mi tanulásunk a helyes elvek megismerését szolgálja, szemben a kis emberek tanulásával, mely a haszonért van. A mi tudásunk a helyes elvek tudása ennek alapja pedig a helyes látás. Buddha tanításában inaskodva megszereztük a helyes látás képességét, mely szabaddá tett bennünket mozgásunkban. Azóta nem ejthetnek csapdába hamis képek, látomások, de elszakadtunk mindentől, távolról szemléljük mindazt, amiben részt veszünk. Sem érzés, sem akarat nem köt bennünket a tárgyhoz, melyet helyesen kell megítélnünk. Ez volt az egyetlen módja a helyes látás megszerzésének. Azt ígérted, ha ez megvan, máris az Úton járunk, s könnyű lesz a járásunk. Idézted a régieket, akik azt mondták:
Az igaz Út nem oly nehéz,
Csak ne válasz és ne szeress!
Ha nem gyűlölsz és nem szeretsz,
Fényesség vár, felhő se lesz.
Egy lényeges kérdésről azonban megfeledkeztél, Mester! Miképpen leszünk egymással és Buddha tanításával, ha nem választunk és nem szeretünk? – hangzott a kérdés, s a szerzetesek feszülten figyeltek Lin-csi apátra.
- Érdemes híveim! – kezdte válaszát Lin-csi. - Az efféle kérdések megválaszolására a buddhista gondolkodásban kész minta szolgál. Olyan esetekben, amikor nincs saját megoldásom, s vén mestereim is tanácstalanok, e mintát használom. E szerint: válasszatok is és szeressetek is, ugyanakkor ne válasszatok és ne is szeressetek. Tagadjátok választásotokat és szereteteteket, valamint ne tagadjátok választásotokat és szereteteteket. Ezt írja elő tehát a szabály, és én jó szívvel ajánlom, hogy használjátok! – szólt Lin-csi pát, majd széttárt karokkal hozzátette. – Az elme sem igazán tökéletes, a lélek sem igazán fényességes. Csak nagyon szeretnénk, ha ilyenek lennénk.
60. történet: "A helyes tudás önmagáért van"
Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a Mesterhez a szerzetesek.
- Mester! Beszélj nekünk a tudásról. Áruld el, mi az és mire való?
- Nem szóltam volna még róla? – színlelt csodálkozást Lin-csi, majd váratlanul kijelentette. – Ne gondolkozzatok ezen, szerzetesek! Jobb lesz nektek nem tudni ezt!
- Ha volna még valami mondanivalód róla, szívesen meghallgatnánk – próbálkoztak a szerzetesek.
- Nincs több mondanivalóm – felelte határozottan Lin-csi, s már faképnél hagyta volna őket, amikor az egyik szerzetes utána szólt.
- A helyes tudásról kérdezünk, apát! Útmutatást kérünk a használatához.
- Az más! Amennyiben a helyes tudásról van szó, érdemes híveim, máris rendelkezésre állok. Hallgassátok hát a helyes tudásról szóló tanítást! – fordult vissza a csarnokba megkönnyebbülten Lin-csi, s leült szokott helyére.
- Helyes tudásnak azt a tudást nevezzük, – kezdte – mellyel semmi célunk a világon. A helyes tudás önmagáért van, s önmagát szemlélve a lelket gyönyörködteti. A helyes tudás óvatos, érzékeny kapcsolatot tart a világgal, nem igényli annak szoros közelségét. Sokkal inkább távolról szemléli, mintegy meglesi részleteit, s kilesi az egész bonyolult működését. Nem avatkozik a folyásába, kíváncsian és merengve szemléli, s örökkön azt reméli, hogy meglátja benne a szabályt. A helyes tudást tehát csak az érdekli, amivel sohasem gyarapíthatja magát. Csak arra kíváncsi, ami kifürkészhetetlen, de amit nem fürkészni bárgyúság. Semmi sincs, amitől elfordulna, egyformán vonzza közel és távol, mély és sekély, szépség és csúfság. Lenyűgözi a világ. A helyes tudás sohasem hallatja hangját. Néma és hűvös, mint a csillag – fejezte be a tanítását a helyes tudásról Lin-csi apát, s a szerzetesek már felkászálódtak a csarnokban, mikor hozzátette.
- Jegyezzétek meg, érdemes híveim, hogy bár semmi célunk a helyes tudással, birtoklása a legfőbb áldás. A helyes tudás birtokában nem ragadhat el a szenvedély, nem kell félnünk sem házunk romlásától, sem szegénységtől, sem a megbecsülés hiányától, de még a restség szégyenletes hírétől sem. A helyes tudás birtoklása a legteljesebb szabadság, maga a földi Buddhaság – szólt egykor Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.
61. történet: "A nem helyes tudás a haszonért van"
Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a Mesterhez a szerzetesek.
- Mester! Legutóbb a helyes tudásról hallgatunk téged. Áruld el, mit nevezel nem helyes tudásnak, s az mire való.
- Ne gondolkozzatok ezen, szerzetesek! Jobb lesz nektek nem tudni ezt!
- Ha volna még valami mondanivalód róla, szívesen hallgatnánk. - próbálkoztak a szerzetesek.
- Nincs több mondanivalóm – felelte Lin-csi határozottan, s már faképnél hagyta volna őket, mikor az egyik szerzetes utánaszólt.
- Meg akarjuk különböztetni a nem helyes tudást a helyes tudástól. Ezért kérdezünk, apát! Nincs más szándékunk vele.
- Az más! Amennyiben a nem helyes tudás felismeréséről van szó, máris a rendelkezésetekre állok. Hallgassátok hát a nem helyes tudásról szóló tanítást – fordult vissza a csarnokba megkönnyebbülten Lin-csi, s leült szokott helyére.
- Nem helyes tudásnak azt a tudást nevezzük, – kezdte – mellyel különféle célokra tör az ember. A nem helyes tudás a haszonért van, s ösztönzője a lázas munkavágynak. Nyers akarással közelíti meg a világot, s a legszorosabb kapcsolatra vágyik vele. A nem helyes tudás fojtogatja a világot. Örömmel ragadja meg és emeli ki részeit, s szenvedélyesen hatol az anyagi részek belsejébe. Az egész működésében a szabály zavarja a leginkább, melynek helyébe a saját elveit állítaná, hogy azokkal szabályozzon. Hatalommal bír az anyagi világ felett, melynek elemeit szabadon rendezgeti. Ezt nevezi alkotásnak. E művelet a helyes tudás szempontjából teljességgel értelmetlen. Az alkotás pompás, ám veszedelmes játék, mely a nem helyes tudás birtokosát lenyűgözi, mint a gyermeket. Az elbűvölt gyermek már sohasem nem tudja abbahagyni a rögeszmés játékot, élete értelmét a rítus adja. Az alkotás hőse színes cserépcsörgőjét rázza. Csörömpöl és harsog, mint körötte a dolgok – fejezte be a tanítását a nem helyes tudásról Lin-csi apát, s a szerzetesek már felkászálódtak a csarnokban, mikor hozzátette
- Jegyezzétek meg, érdemes híveim, hogy a nem helyes tudás forrásai tiltottak, a forrásokat kolostorunkban a helyes tudás leghivatottabb birtokosai őrzik. Ők felügyelik az odajárókat. Nehogy mértéktelenül merítsenek, romlást hozzanak magukra és kolostorunkra, sorsunk a szenvedély legyen, majd a megvetés. A nem helyes tudásnak áldozók sorsa: örök szenvedés – szólt egykor Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.
63. történet: "Felelj! Pálca ez itt vagy nem pálca?"
Lin-csi apát kolostorában egy reggel látogató érkezett. Lin-csi nem kedvelte a látogatókat, sem a szomszéd kolostorok elöljáróit, sem a vándorszerzeteseket. De azért néha jól bánt velük.
- Apát! – fordult Lin-csihez a jövevény. – Részt vennék híres reggeli beszélgetéseiden. Egy ideig a kolostorodban maradnék, ha nincs kifogásod ellene.
- Nincs – felelt neki kurtán Lin-csi, s a cellájába kísérte. Másnap kora reggel a vendég megjelent a csarnokban. Kezében hosszú pálcát tartott, mint a régi mesterek.
- Ugye nem akarsz nekünk előadni semmit? – méregette bizalmatlanul Lin-csi.
- Nem, apát. Csak kérdésem van hozzád. Mondd meg, mi ez itt a kezemben! Pálca vagy nem pálca? – szólt a vendég, s várakozva nézett Lin-csire. A szerzetesek hallgattak.
- Nos, apát? Állíthatod is, tagadhatod is, hogy ez pálca. Mi a válaszod?
- Te állítottad és te tagadtad az imént. Ezek tehát a te válaszaid – szólt Lin-csi, majd hirtelen kivette a vendég kezéből a pálcát, és darabokra törte. – Ez pedig az én válaszom – mondta, s felhajította a fadarabokat a magasba. Mikor lehullottak, megkérdezte.
- Mondd, vendég! Mi ez itt a lábunk előtt? Pálca vagy nem pálca? Állíthatod is, tagadhatod is, de jobban érdekelne, mi egyebet tudsz róla.
- Ez itt, apát, a valóság – szólt a vendég megfontoltan. – A valóság és a valóság tagadása. Valamint együtt mindkettő, ugyanakkor mindkettő tagadása.
- Jól beszélsz – kapta föl a fejét Lin-csi a tetszetős válaszra. De nem elégedett meg ennyivel. – Jól beszélsz, de még nem válaszoltál a kérdésemre. Felelj! Pálca ez itt vagy nem pálca?
- Ha most itten villám villan,
Ha most itten szikra száll,
Ha most itt egy perc suhan el:
Mindörökre oda már! –
Felelt most versben a látogató, s Lin-csi megint csak rábólintott.
- Kedvem szerint beszélsz, szerzetes! Jól alkalmazod a buddhista logikát. Gyakran használom én is a négysarkú szabályt, és szívesen töprengek a percek suhanásán.
Az apát valóban szeretett egyszerre állítani és tagadni. Aztán bizonyítani egyiket is, másikat is, majd cáfolni mindkettőt. Másképpen szólva: utálta a konkrét kérdéseket.
- Soha nincs rájuk jó válasz – vallotta. – Vagy ha mégis van, már nem érvényes, mire kimondjuk.
Épp így gondolta ezt a vendég is. Szerencséje volt. Lin-csi nem kedvelte az ostoba vendégeket.
64. történet: "Különösen a négysarkú tétel érdekel"
Lin-csi apát kolostorában egy reggel látogató érkezett. Lin-csi nemigen kedvelte a látogatókat, sem a kolostorok elöljáróit, sem a vándorszerzeteseket.
- Mit akarsz, öreg? – szólt oda barátságtalanul az ismeretlennek. Azt remélte, hogy ezzel elijeszti. Az öreg azonban nem mozdult.
- Lin-csi Mester! Azért jöttem, hogy a logika tudományát tanuljam a kolostorodban – szólt, s az apát arca egyszeriben felderült. Akkoriban a logika foglalkoztatta leginkább.
- Különösen a négysarkú tétel érdekel – folytatta a jövevény. –Szeretek egyszerre állítani és tagadni, aztán bizonyítani egyiket is, másikat is, majd cáfolni mindkettőt.
- Jól beszélsz, látogató! – dicsérte meg az öreget Lin-csi. Bonyolultabb kérdésekről ő is épp így gondolkozott. – Na, de mit akarsz tanulni tőlem? – kérdezte. – Hiszen képzett tudós vagy. Ismered a tetralemmát! – állította az apát, nála a tetralemma maga volt a bölcselet, a legszentebb tudomány.
- Áruld el, Mester, miért van az, hogy az emberi dolgokról szólva minden állítás épp annyira igaz, mint amennyire hamis. És ugyanígy: miden tagadás igaz is meg nem is. Miért van az, hogy minél bonyolultabbak a dolgok, annál inkább mindegy, hogy állítok valamit vagy tagadok? – vágott a közepébe a látogató, s hosszasan nézet az apátra, mintha vallatná. Lin-csit először meglepte a kérdés. Aztán mondta, amit tudott.
- Akár állítunk, akár tagadunk, megrövidítjük az igazságot. Az igazság mindenkor több egy állításnál vagy egy tagadásnál. És több annál is, mint amennyi az állítás és tagadás együtt. Több a világ, mint amennyit meg tudunk ragadni belőle ezzel a két ítélettel. Ezért aztán állítunk is meg tagadunk is, bizonyítjuk is meg cáfolunk is egyszerre. Hogy közelebb jussunk az igazsághoz – mondta Lin-csi. Többet nem mondhatott.
A vendég néhány napig a kolostorban maradt. Részt vett Lin-csi reggeli beszélgetésein. Az apát kedvelte, a szerzetesek sokat tanullak okos kérdéseiből. Amikor egy alkalommal megkérdezték, hogy ki ő és hol szerzete a tudományát, azt válaszolta, hogy néha valóban képzett gondolkodónak érzi magát, máskor azonban jámbor tökfilkónak. Megint máskor mindkettőnek. Olykor pedig egyiknek sem.
Hogy ki volt valójában, sohasem tudták meg a szerzetesek a Huo-to folyó partján.
- Igaz ember volt mindenesetre – állította róla Lin-csi apát, aki különben nemigen kedvelte a látogatókat.
74. történet: "Kiönti a teafőzőből a teát"
Lin-csi kolostorában egy nap látogató érkezett. Egy falubeli legény kis emelőszerkezetet hozott magával, mely Huang tanácsos úr találmánya volt. A tanácsos úr azt üzente, gyártsanak a szerzetesek belőle, amennyit csak tudnak, jól megfizeti. Majd eladja őket a városokban, ahol kedvelik az efféléket.
- Nem gyártunk! – vágta rá az ajánlatra Lin-csi apát, még mielőtt a legény előadta volna a mondókáját.
- Miért nem? – kérdezte meghökkenve, majd elejtette a szerkezetet.
- Mire való ez a hülyeség? – bámulta undorral a szerkentyűt az apát, akiről a legényt kivéve mindenki tudta, utálja az efféle szerkezeteket.
- Kiönti a teafőzőből a teát. Nagyon praktikus – állította róla az ifjú.
- Miért? Van, aki nem tudja maga kiönteni?
- Nem, olyan nincs.
- Akkor ez mire való?
- Kiönti a csészébe a teát – próbálkozott ismét a küldönc. – Megemeli a teafőzőt, majd ez a kis rudacska itt megbillenti, s a tea kifolyik belőle. Nagyon praktikus – ismételte.
- Nem értem! – meresztgette a szemét továbbra is Lin-csi, s valóban nem értette, mi szükség van rá.
-Azt üzenem a tanácsos úrnak, hogy a szerzeteseim nem vállalnak teafőző-emelő gyártást. Életerősek, okosak, ügyesek és szorgalmasak, nem bízhatok rájuk együgyű, férfiatlan és értelmetlen munkát. Ezután is szívesen gyártunk mécsest, lampionokat, bambuszfáklyát és egyéb bambusztárgyakat, de a teafőző-emelő szerkezet gyártása mihozzánk méltatlan. Egyébiránt megvallom azt is, hogy mindenfajta gépezet létrehozását kétséges erőfeszítésnek tartom, ezért sem üdvözölhetem a tanácsos úr találmányát.
- Miért?! – ámult most megint a legény.
- Nem gyárunk gépeket! A munkát nekünk kell elvégezni. A teát ki kell önteni, a földet meg kell forgatni, a magot el kell vetni, az árpát le kell vágni. A falat kell rakni és tetőt, köpenyt varrni és lábbelit, aztán hordani és koptatni. Ez az élet. Az életet pedig élni kell, és nem gépekkel helyettesíteni! – válaszolt a legénynek szárazon Lin-csi apát, s kipenderítette őt a tanácsos úr szerkentyűjével együtt.
Forrás: Terebess.hu
Köszönet a könyvért Bezuhov Pierre-nek!