Lílávajra
(Dr. Pressing Lajos) előadásai
Forrás: www.dharma.hu >
Dharma rovat > Tanulmányok
Lílavajra
(Dr. Pressing Lajos) életrajza

1953-ban
Veszprémben születik újjá. Kora gyermekkora óta vonzódik a jóga, a buddhizmus
és a keleti bölcselet tanításaihoz. Világi tanulmányait 1977-ben okleveles pszichológusként
zárja; 1979-ben doktorál bölcsészetből az ELTÉ-n. Tíz évig praktizál Magyarország
legnagyobb pszichiátriai intézetében mint klinikai pszichológus. Kiképzést nyer
különböző egyéni és csoportos pszichoterápiás módszerekben, 1983-tól maga is
tevékenykedik, mint kiképző. Az egykori Kőrösi Cs. Sándor Buddhológiai Intézetben
folytatott ötéves tanulmányokat követően 1984-ben találkozik indiai tanítójával,
aki több éven keresztül személyesen tanítja őt a tantrikus jóga egy figyelemreméltó,
szokatlan fajtájára. Személyes meditációs élményei győzik meg a Buddha-Dharma
mély igazságáról, ezért menedéket vesz, majd 1987-től teljesen a jóga és a buddhizmus
felé fordul. Ettől kezdve a Buddhológiai Intézet tanáraként dolgozik; 1988-ban
szentelik a Magyarországi Buddhista Misszió papjává, ekkor kapja a Lílávajra
nevet. Életvezetésével, előadói stílusával és rendkívüli felkészültségével hamarosan
a magyarországi buddhizmus egyik meghatározó egyéniségévé növi ki magát. 1990
óta a németországi Überlingenbe költözik, ahol Vajramálával (szül. Sabine Thielow)
együtt megalapítja a Mahákála Oktatási és Meditációs Központot.
Számos buddhista szútra és szertartásszöveg magyar nyelvre történő lefordításával
jelentősen hozzájárul a magyar nyelvű buddhista kultúra kibontakoztatásához.
Emellett tanítványai ösztönzésére fontos eredeti munkái is megjelennek könyvek
és esszék formájában. Inspiratív, személyes belátást ébresztő előadási stílusa
gyakran vonz nagy közönséget, akik számára tanítása különleges szellemi élményt
jelent.
Könyvei: Meditáció és pszichoterápia -- a Saturnus archetyposa (1985); A Boldogság
mint misztérium (Budapest, 1986/1993); A Yoga-meditáció sajátosságai Patanjali
Yoga-Sutrái alapján (1986); Phoenix (1988); Hová tűntek a csodák? (Budapest
1994); Reggeli üldögélések (1995); A leborulás mint szellemi út (előkészületben
2000); Az égig érő fa - szellemi tanítások a magyar népmesében (előkészületben,
2000)
A
Guru-půjánk szövegében gyakran szerepel az a fordulat, hogy “alkalmas edénnyé
válni”. Például a vonal-imában: “adjátok áldásotok, hogy magam is a Buddha lábanyomába
lépve / méltó edényként hordozzam tovább a Tant!” A négy áldás gyakorlatában
is arról esik szó, hogy az embernek »alkalmas edénnyé kell válnia« a szellemi
gyakorlatok befogadásához. De hát mit is jelent az, hogy az ember alkalmas edénnyé
válik?
Sokat
beszélgettünk már arról, hogy a minden létezô alapját képező szellemi valóság,
aminek a fölismerésére a buddhizmusban is törekszünk, végső soron minden létezôben
azonos. Ez az a réteg bennünk, ahol eltűnik a különbség ember és ember között,
sőt élőlény és élőlény között. Más megfogalmazásban nem más ez, mint a tudatnak
az az ébersége, képessége, »világossága«, amely mindent megvilágít, és amelyben
minden megismerés fölmerül. Ez a belső világosság mindannyiunkban ugyanaz. A
szellemi erô, amely megismer, nem különbözô Benned és bennem. Ennek ellenére
miért van az, hogy ezt mégsem így tapasztaljuk? Miért alakul ki a létezés különböző
pontjain egy olyan képzet, mintha azon a ponton valamiféle különálló, elszigetelt
»én« létezne?
Úgy
érezzük, mintha mindannyiunknak külön tudata, külön szelleme lenne, és ez tapasztalná
a jelenségeket. Ez az illúzió abból adódik, hogy a bennünk rejlő megismerô szellem
azonosul a létezés feltételektôl függő, kondicionált egységeivel, amelyeket
embereknek, vagy lényeknek nevezünk. Azonosul azzal a testtel, érzésekkel, gondolatokkal
és élményekkel, amelyek a létezés egy adott pontján keletkeznek. A megismerô
szellem mindannyiunknál a jelenségeknek azzal a halmazával azonosul, amelyek
éppen ott most csoportosulnak (kivéve természetesen azokat, akik már meg vannak
világosodva).
E
megismerő szellem, ez a mindannyiunkban jelenlévő világosság halhatatlan, hiszen
ez az, amely mindig, minden létezôben jelen van, mint tulajdonképpeni valóság.
Ha fel tudnánk ezt ismerni önmagunkban (ki-ki azon a ponton, ahol ô maga létezik),
akkor nemcsak az egyetemessel való egységünket ismernénk föl, hanem egyben azt
is, hogy ami bennünk igazán valóság, abban nincs semmi halandó, semmi mulandó.
Hiszen ez minden más létezôben is állandóan jelen van, és minden lényben újra
megszületik.
E
fölismerésre rendkívül nehéz szert tenni, mert eléréséhez minden mást kivétel
nélkül föl kell adni. Fel kell adnunk mindazt, ami az elszigeteltségünk illúzióját
táplálja, s ami bennünket, mint »különálló lényt« kondicionál. Vagyis ha valaki
el kívánja érni és azonossá kíván válni azzal, ami mindannyiunkban azonos és
halhatatlan, akkor ehhez mindent fel kell adnia abból, amit énjének érez; mert
amit önmagának érez — a teste, a lelke, a tulajdona, a gondolatai, az érzései
stb.—, az mind mulandó, mind csak a jelenségeknek ahhoz a pillanatnyi csoportosulásához
tartozik, amelyekkel éppen azonosítja magát. Márpedig ez rendkívül nehéz lépés.
Mert könnyű ugyan kijelenteni, hogy mindenben ugyanaz a szellem lobog, ám amikor
arra gondolunk, hogy »most pedig meg kell halnunk«, akkor valamiképpen nem ad
az számunkra megnyugvást a tudás, hogy “ha én meghalok, a többi lény akkor is
tovább él, és a szellem, ami a lényegemet képezi, továbbra is jelenvaló lesz.”
De miért is nem nyugtat ez meg bennünket? Hiszen ha tényleg tisztán látnánk
ezt, akkor nem szabadna, hogy a halál különösebben izgasson bennünket. Mint
ahogy az igazi bölcsek is nyugodtak, és nem rettegnek a haláltól.
Nos,
pontosan ez a haláltól való szorongásunk ébreszthet rá bennünket kondicionáltságunkra:
ez jelzi számunkra a rabságunkat; ez mutatja, hogy mennyire alá vagyunk vetve
azoknak a pillanatnyi tényezôknek, amelyek az »énségünket« alkotják. E szorongás
nagyon jó próbaként is szolgálhat a számunkra: jelenléte csalhatatlanul jelzi,
hogy még mindig sok olyan dolog van bennünk, amihez tapadunk, amivel azonosítjuk
magunkat. Amikor például valaki valamilyen »nagy fölismerést« él át, vagy »rendkívüli
élményre« tesz szert, aminek következtében azt hiszi, hogy »megvilágosodott«,
érdemes föltennie magának a kérdést: “Vajon ha holnap meg kell halnom, megnyugtat-e
igazán a tudat, hogy a többiek azért tovább élnek, és bennük továbbra is eleven
marad ugyanaz a szellem?” Vizsgáljuk meg ôszintén, hogy megnyugtat-e ez bennünket.
Ha nem, akkor okkal gyanakodhatunk, hogy még mindig jelen van bennünk az énség
csírája.
Van
egy másik, immár közhelyszerű paradigma is, amely érzékeltetheti azt, amiről
szó van, nevezetesen a “színház az egész világ”. Miközben mindannyian igen nagy
jelentőséget tulajdonítunk a saját egyéniségünknek, s rendkívül fontosnak gondoljuk
önmagunkat, az életünk valójában olyan, mint egy színdarab, ahol marionettfigurákként
inkább csak eljátsszuk a más tényezők által ránk osztott szerepeket. Az erôk,
amelyek a szerepeket ránk osztják és mozgatnak bennünket, nem mások, mint a
bennünk lévô vágyak, ösztönök, ostobaság, gyűlölködés és hasonlók. Ha ki tudnánk
látni a saját szerepeinkből, és rá tudnánk döbbenni arra, hogy minden megfogható
és érzékelhető jelenség, amit hozzánk tartozónak gondolunk, végső soron pusztán
múló okok által mozgatott tünemény, bizonyos erôk kifejeződése — nos, ha megértenénk
ezt, akkor ez ugyancsak esélyt adna arra, hogy fölismerjük az egész történés
hátterét, azt, ahonnan a színdarab szemlélése történik. Fölismerhetnénk, hogy
minden, ami az egyéniségünkhöz tartozik, csupán egyfajta káprázat.
Olyanok
vagyunk, mint a szerepébe belefeledkezett szinész, aki elhiszi, hogy ô maga
az adott szerepében tényleg létezik.. Ugyanilyen módon feledkezik bele a szellem
is azokba a szerepekbe, amelyeket mi magunk játszunk el itt, az Élet színpadán.
A szellem annyira önfeledten játszik bennünk, hogy kialakul egy olyan illúzió,
mintha mi magunk mindannyian ténylegesen létezô személyek volnánk, nem pedig
csak szerepek, tendenciák, vagy hajlamok. És aztán elkezdünk emiatt szenvedni.
Mert ezzel nemcsak egyfajta illúziót teremtünk, hanem be is zárjuk magunkat
a szerepeinkbe, s elveszítjük azt a szabadságot, amely a szellemnek egyébként
sajátja.
Ha
ezen elmélkedve fölismerjük az elmondottakat, akkor ebbôl az is következik,
hogy számunkra megszűnik az értelme bármiféle »önmegvalósításnak«. Pedig ez
a fogalom nagyon divatos a mai pszichológiában. Ennek az az oka, hogy az emberek
többsége nagyon önközpontú, és ezért nagyon csábító jelszó számukra »önmagunkat
megvalósítani«. Ha azonban fölismerjük, hogy az »én« csupán káprázat, amely
ráadásul a szenvedéseinket is okozza — csupán szerep, amit realitásként elfogadva
és vele azonosulva be is zárjuk magunkat e szerepbe és az kényszerzubbonnyá
válik —, akkor egybôl átlátjuk azt is, hogy nincs önmagunkban semmi olyasmi,
amit érdemes volna megvalósítani. Minden, ami »bennünk van« és »hozzánk tartozik«,
pusztán jelenség: múló kaland; szerep; kondicionált, és így szenvedôleges valami.
Mi,
buddhisták emiatt nem mondjuk soha azt, hogy »önmegvalósításra« törekszünk.
Nincs bennünk semmi olyasmi, amit érdemes volna megvalósítani. A problémánk
éppen az, hogy ez az »én« túlságosan is megvalósul, túlságosan is valóságnak
látszik. Mi ezzel szemben inkább úgy fogalmazzuk meg a célkitűzésünket, hogy
nem önmagunkat kell megvalósítani, hanem egy olyan eszményt, amely magasabb,
mint mi vagyunk; amely fölöttünk áll; amely valóságosabb, igazabb és hitelesebb
nálunk; amely mélyebben rejlik és egyetemesebb, s amely nem választ el bennünket,
lényeket egymástól. Számunkra, buddhisták számára ezt az eszményt a Buddha képviseli.
Más vallásokban Istennek nevezik ezt, vagy egyéb névvel illetik. Vagyis nem
önmagunk megvalósítása felé veszünk irányt — amiben egyébként sincs semmi lényegi,
hiszen csupán illúzió —, hanem a Buddhaságot akarjuk megvalósítani.
Ha
egyszer fölismertük, hogy marionettfiguraként rángatnak bennünket különféle
ösztönök és sötét erôk az élet színpadán, s hogy ezeken az erôkön kivül nincs
bennünk semmi egyéb »énség«, vagy »egyéniség«, akkor megszülethet bennünk az
elhatározás: miután adva van ez a test, beszéd, és tudat, legalább használjuk
ezeket olyasvalamire, adjuk oda egy olyan nemesebb és magasabb cél érdekében,
ami által értelmet nyer létezésünknek ez a hármassága.
Tulajdonképpen
amikor azt hisszük, hogy önmagunkat valósítjuk meg, vagy az »én« szabadságát
éljük ki, ez is csak illúzió, amennyiben nem vesszük észre, hogy ilyenkor is
determináltak vagyunk. Nem ismerjük föl, hogy azok az erők, amelyeknek ilyenkor
engedelmeskedünk, cseppet sem szabadok, hanem belsô kényszereknek, rögeszméknek,
ösztönöknek és vágyaknak adjuk oda magunkat. Erre utal az edény-hasonlat, amivel
elmélkedésünket indítottuk. A lényünkhöz tartozó jelenségrétegek, amelyeket
a buddhizmusban a test, beszéd és tudat hármasságában szoktunk összefoglalni,
voltaképpen nem mások, mint olyan »edények«, amelyekbe bármi beleáramolhat.
A legkülönfélébb, valódi természetük szerint személytelen tendenciák áramolhatnak
ezekbe, és használhatják ôket arra, hogy rajtuk keresztül a világban kifejezôdjenek,
manifesztálódjanak. Ebben az állandóan zajló folyamatban azonban szellemileg
szabadok vagyunk: eldönthetjük, hogy ezeket az edényeket — tehát a testünket,
a beszédünket és a tudatunkat — milyen erôk szolgálatába állítjuk.
Amikor
valaki a világi életet választja, akkor úgy dönt, hogy a vágyakat, ösztönöket,
érzelmeket és egyéb világi impulzusokat engedi beletölteni önmaga »edényébe«,
és ezeknek adja oda a testét, beszédét és tudatát. Fölismervén azonban, hogyan
vezet ez a fajta világ iránti odaadás szenvedéshez, kialakulhat az emberben
egy olyan igény, hogy inkább valami nemesebb és értelmesebb célnak adja oda
magát. Ezt az értelmesebb célt jelenti számunkra a Buddhaság. Ezért szoktuk
belefoglalni az imádságainkba, hogy »váljunk alkalmas edénnyé«.
Amikor
azzal a kéréssel fordulunk a Mesterhez, hogy »töltse belénk« — mint egy edénybe
— a tudást, a fölismerést és a szellemi tisztaságot, akkor ennek az az értelme,
hogy a Mestertôl kapjuk meg az ehhez szükséges újfajta szemléletet, az ezzel
kapcsolatos tanításokat és azt az újfajta erôt, amely ettől kezdve egyre jobban
kitölti a létezésünket. Az érdemesebb és nemesebb cél, amit választottunk magunknak,
a hozzánk tartozó összes jelenség létét értelmesebbé teszi.
Mindezt
úgy is fogalmazhatnánk, hogy lemondunk a mulandó énünkhöz tartozó ösztönzésekrôl,
felismerve ezek értelmetlenségét, s elkezdünk arra törekedni, hogy a testünk,
a szavaink, illetve a tudatunk a Dharma — a Tan, az Igazság és a Törvény — kifejezôdési
formájává váljék. Létezésünk tényezőit egy önmaguknál magasabb szellemi erô
rendelkezésére bocsátjuk. És ha sikerül önmagunkat teljesen ennek az erônek,
az Igazságnak és a Tannak a kifejeződésévé formálni, akkor rajtunk keresztül
ez a szellemi erô eleven valósággá válik. Mi magunk is Buddhává válunk, mi is
a Buddhának egy, a világban működő aspektusa leszünk. Ezáltal pedig a többi
szenvedô lény számára is hozzáférhetôvé tesszük ugyanezt a szellemi valóságot
— azt a világosságot, amit a Buddhaság jelent.
Ugyanez
a jelentése az OM ÁH HÚM mantrának is, amit nagyon gyakran ismételgetünk. S
ezt akarjuk kifejezni a leborulás gyakorlatával is, amikor a létünk hármasságát
jelképező három cakra előtt összetesszük a kezünket. A szív-cakra megérintésével
a testünket, a torok-cakrán keresztül a beszédünket, a fejtetô feletti korona-cakra
aktivizálásával pedig a tudatunkat adjuk oda, s ajánljuk fel annak érdekében,
hogy edénnyé váljunk e Tan megjelenítésére és kifejezésére.
Azt
szokták mondani, hogy amikor valaki Buddhává válik, egyszersmind szert tesz
arra a szellemi erôre, hogy végtelen sokfelé meg tudja magát sokszorozni. E
megsokszorozódott alakokon keresztül azután egyszerre millió helyen tudja tanítani
az Igazságot, és tud a lényeknek segítséget nyújtani. Mit is jelent azonban
ez végsô soron? Hogyan lehetséges ez? Amikor valaki Buddhává válik — vagyis
megvilágosodik és fölismeri az Igazságot —, akkor ennek olyan hatalmas kisugárzása
van, ami kihat a környezetére is. Más vallások prófétái és szentjei is hasonló
szellemi erôkre tehettek szert saját megtisztulásuk következtében. A szellemi
kisugárzás következtében a Megvilágosodott környezetébe kerülő sok más ember
is fölismeri az énbe zárt létezés értelmetlenségét, és adja oda a hozzá tartozó
jelenségeket — a testét, a beszédét és a tudatát — azért, hogy ezeken keresztül
is kifejezésre tudjon jutni ugyanaz a szellemi erô. Ez kifelé abban mutatkozik
meg, hogy tanítványokká válnak, és önmaguk személyiségét, gondolatait és cselekedeteit
elkezdik az adott tanítás szellemében formálni. A Tan tehát tulajdonképpen a
tanítványokon keresztül sokszorozódik meg, akik ugyanennek a szellemi erônek
a kifejezôdéseivé válnak. Az Igazság azután eme tanítványok tanítványain keresztül
még tovább sokszorozódik, egészen addig, amíg fölfedezésének öröme végül egyszer
majd minden lényhez, minden létezôhôz eljut. Ezen keresztül pedig az egész létezés
megváltódik.
A
buddhisták számára szinte közhelynek számít, hogy a buddhizmus által képviselt
szellemi út a tudatra ébredés, a tudatossá válás útja. Minthogy a Felébredett
a szenvedés fő okaként a nem-tudást ismerte föl, a megszabadulás általa meghirdetett
útja is a tudásunk bővítésén és az egyre mélyülő belátáson keresztül vezet,
egészen a tapasztalás teljes tudatosságáig. Ez az oka annak, hogy a Magasztos
az éber figyelemnek, vagyis a tapasztalás tudatosságának a gyakorlását jelölte
meg a megszabaduláshoz vezető legfontosabb, sőt »egyetlen« útként, amely minden
más, buddhista értelemben felfogott szellemi gyakorlatnak is az alapját képezi.
Azonban
vajon elgondolkodtatok-e már azon, hogy miért nevezi a Felébredett az éber tudatosságnak
ezt az alapvető képességét sati-nak, amely páli szó szanszkrit eredetije, a
smrti eredetileg »emlékezetet«, »megőrzést«, vagy »felidézést« jelent? Mi köze
egyáltalán az emlékezésnek az éberséghez?
Néhány
magától értetődő összefüggést természetesen azonnal felfedezhetünk. Így például
arra vagyunk képesek könnyen visszaemlékezni, aminek a tapasztalásakor nagyon
éberek voltunk – minél éberebb az érzékelés, annál tisztább és élesebb az arra
történő visszaemlékezés. Ez az összefüggés fordított irányban is érvényes: nagyon
éber tudatállapotban még olyan tapasztalatokat is képesek lehetünk az emlékezetünkbe
idézni, amelyeket az észlelés időpontjában nem teljes tudatossággal vettünk
tudomásul. A Magasztos a hagyomány szerint mérhetetlenül felfokozott éberségében
még arra is képessé vált, hogy az összes korábbi életét, azok minden részletével
együtt tisztán a tudatába idézze.
E
kérdés mélyebb megértése azonban csak akkor sikerülhet, ha az emlékezés manapság
elterjedt, közönséges felfogásától – amely azt pusztán információmegőrzésnek,
vagy -felidézésnek tekinti –, el tudunk jutni annak szellemi szempontból is
jelentőséggel bíró megközelítéséhez. A keleti bölcseleti iskolák szemszögéből
nézve az emlékezet lényege nem az információk megőrzésében rejlik, hanem sokkal
inkább ama képességében, hogy ez gondoskodik a tudat folytonosságának a fenntartásáról.
Mindez
a legszorosabb összefüggésben van azzal, amit a buddhizmusban avidyá-nak – alapvető
nem-tudásnak, vagy szellemi vakságnak – nevezünk. A valóságészlelésünket eltorzító
alapvető illúzió ugyanis éppen e tudati folytonosság téves felismerésében áll.
Egyfelől tapasztaljuk ugyan e folytonosság tényét azon keresztül, hogy újra
tudunk élni a múltban előfordult tudatmozzanatokat, másfelől azonban nem ismerjük
föl, hogy az emlékezetünkbe idézett képek sehol máshol nem léteznek, mint kizárólag
az emlékezetben, vagyis magában a tudatban. Az emlékképeink »eredetijét« úgy
tekintjük, mintha azok valamikor ténylegesen létezett és még most is létező
dolgok volnának, s ennek következtében alakul ki az a világlátásunkat jellemző
alapvető illúzió, amit a Buddha »örökkévalóság-hitnek«, vagy »maradandóság-elképzelésnek«
nevezett. Ennek az alapvető érzékcsalódásnak a következménye, hogy a jelenségeket
»szubsztanciaként«, »dologként«, vagy a szubjektív oldalon »én-ként« tapasztaljuk.
A
másik oldalon viszont az emlékezőképességünk korlátozottsága miatt csupán egyetlen
élettartamon belül vagyunk képesek fölismerni a tudat folytonosságát, s még
ott is csak igen korlátozott mértékben, az élmények egy meglehetősen szűk körére
vonatkozóan. Ennek következtében alakult ki a tudatunkban egyfajta »megsemmisülési
elképzelés« és az ezzel együttjáró erkölcsi nihilizmus, hiszen mint szellemi
vakságban szenvedő lények, nem vagyunk képesek közvetlen pillantást vetni a
születést megelőző és a halált követő eseményekre – legalábbis nincs ezekről
olyan meggyőző erejű tapasztalásunk, amit éppoly komolyan vennénk, mint az érzéki
megismeréseinket.
E
két alapvető érzékcsalódás egymással ellentétesnek látszik, és az ideológiai
síkon valóban gyakran lépnek fel úgy, mint egymással vetélkedő, ellentétes világnézetek.
A hétköznapi, közvetlen tapasztalásban azonban e kettő mindig kéz a kézben,
együtt jelenik meg, mivel mindkettő a tudat egyazon elhomályosulásának a következménye.
Minél megmerevedettebbnek, minél dologibbnak észleljük az érzéki világunkat
és benne önmagunkat, annál inkább be is szűkül egyszersmind a látóterünk az
egyetlen jelenlegi élettartam közvetlen élményeire. Ez azért van így, mert a
tudati folytonosság érzékelésének a megszakadását éppen az egyes kiválasztott
jelenségformákhoz való tapadásunk idézi elő.
Elhomályosult
és nem-látó tudatállapotunkban (=avidyá) tehát megszakad a tudati folytonosság
érzékelése: az emlékezetünk a tudattartalmainkat nem a valóságnak megfelelően,
s ezért nem is a maguk teljességében mutatja, hanem csak erősen redukáltan adja
vissza azokat. Valójában nem a tudati folytonosságunk sérül – hiszen abban (gyémánthoz
hasonló) természete folytán nem lehet kárt tenni –, hanem csupán az érzékelőképességünk
az, ami károsodik. A tudati folytonosság egyes szakaszai tudattalanná válnak,
ami azonban valójában nem a »tudat« hiányát, hanem sokkal inkább egyfajta figyelmetlenséget
jelent, amennyiben az emlékezetünk legnagyobb része kikerül az éber tapasztalásunk
fókuszából. Ez az elhomályosult és öntudatlanná vált emlékezet az, amit a páli
nyelv sankhárának, a szanszkrit samskárának nevez. A samskárák tehát múltbéli
tapasztalások elhomályosult lenyomatai, amelyek a Függő Keletkezés képlete szerint
az avidyá, vagy szellemi vakság következtében alakulnak ki. A Magasztos tanítása
szerint ezek alkotják a karmánk legfontosabb képzőerőit. A karma azáltal keletkezik,
hogy nem vagyunk többé képesek fölismerni az élettapasztalásaink gyökerét a
saját tudati folytonosságunkban, hanem azokat látszólag külső okok által ránk
kényszerített sorsként, vagy rajtunk kívül álló életkörülményekként éljük át.
Az elhomályosodott tudatban a karma tartja fenn a folytonosságot az éber emlékezés
helyett: a samskára és a karma tehát végső soron nem más, mint egyfajta »öntudatlanná
vált emlékezet«.
A
fenti gondolatokból lassan világossá válik, hogy az éberség útja miért egyszersmind
az emlékezés útja is. Az éber tudatosság ugyanis azt jelenti, hogy a tapasztalati
világunk teljes egészében, tisztán tudatosodik. Ha mindent éberen tudomásul
veszünk, anélkül azonban, hogy a figyelmünkkel a jelenségek valamely behatárolt
aspektusához hozzátapadnánk, akkor nem fogunk többé a dologiság-észlelés illúziójába
esni. A teljesen éber tudatosság azonban azt is magában foglalja, hogy képesek
vagyunk a tapasztalati mintázatainkat a maguk teljes idői lefolyásában is látni,
vagyis világosan emlékezni tudunk azok eredetére a saját tudati áramlásunkban
és fel tudjuk ismerni jövőbeli következményeiket.
Az
éber tudatosság gyakorlása révén az emlékezetünk ismét elevenné és tudatossá
válik, és fokozatosan átveszi a karmánktól a tudati folytonosság fenntartásának
a feladatát.
Az
éberség útjának a jelentősége azonban sokkal mélyebb, mint a múltbéli karmikus
okokra és korábbi életekre történő puszta visszaemlékezés. A szellemi elhomályosodás
folyamatában ugyanis valami sokkal fontosabb is feledésbe merül, mint a múltbéli
élményeink: a saját valódi természetünk tudatos átéléséről is megfeledkezünk.
E valódi természetünk nem más, mint a tudati folytonosság elpusztíthatatlan
vajra-természete. A »valódi természetünk« nem valamiféle szubsztancia, vagy
»magasabb én«, hanem ez maga az emlékezet, amely minden, már elmúlott és minden,
a jövőben keletkező tapasztalati mintát potencialitásként hord magában. A maháyána
buddhizmus yogácára bölcseleti iskolája az ebben az értelemben felfogott emlékezetet
álaya-vijńánának, vagy raktártudatnak nevezi. Az éber tudatosság képessége nem
más, mint emlékezőképesség: a tudat őstermészetének az ereje, vagy megnyilatkozása.
Az éberség gyakorlásának a végső értelme és célja a valódi természetünkre történő
visszaemlékezés. E gyakorlás során nemcsak az emlékeink válnak fokozatosan ismét
elevenné, hanem kibontakozik belőle a tudat elpusztíthatatlan őseredeti tisztasága.
A
keleti vallások tanítása a természetről
Mi, buddhisták az eszméknek nem tulajdonítunk önmagukban vett értéket. Az eszmék
jelentőségét elsősorban abban látjuk, hogy azoknak milyen következményeik vannak,
s milyen életgyakorlat fakad belőlük. Ha a különböző vallások egyaránt a természet
tiszteletére és óvására, az élők szeretetére és támogatására tanítanak, akkor
ez fontosabb közös platformot és együttműködési lehetőséget teremt, mint a gondolati
rendszerekben esetleg meglévő eltérések.
A természetvédelem területén folytatott vallásközi párbeszéd, az egymás eszméinek
megismerése iránti nyitottság reményeink szerint kibontakoztathat egy olyan
fejlődést, amikor már nemcsak a természet és az élőlények sokféleségének genetikai
védelme lesz mindenki számára magától értetődően fontos, hanem a vallások, a
vallási eszmék és a szellem egyéb teremtményei sokféleségének genetikai védelme
is elfogadott szemponttá válik. A természeti és az emberi környezet változatosságának
védelme ugyanis azonos szemléleti tényezőkön: a tolerancián, a másság méltánylásán,
a szereteten, az önközpontú viszonyulás féken tartásán múlik.
A keleti vallások eszmevilága rendkívül sokféle és változatos. Sokszor egyetlen
valláson, pl. a hinduizmuson belül is a vallási tanítások különböző formáival
és szintjeivel találkozunk. E vallások mentalitása bizonyos értelemben a fentebb
jelzett »szellemi ökológia« szempontjából is példamutató: a vallási eszmék sokféleségében
ugyanis nem valamiféle eretnekség térhódítását, hanem az Istenre vagy a végső
szellemi valóságra vonatkozó fölismerések gazdagságát látják…
Az alábbiakban néhány olyan jellegzetes tanítást emelnék ki az indiai eredetű
vallásokból, amelyek lényeges mondanivalót hordoznak a természet jelentőségéről,
ember és természet kapcsolatáról.
I.
Az ember helye a természetben
A
keleti vallásos bölcselet tudomásul veszi az ember kiemelt szerepét a természetben,ebből
azonban nem vezet le egy antropocentrikus világképet. Az emberi létforma kiemelt
jelentősége az ember különleges képességeivel függ össze, ez a kiemelt szerep
azonban nem abszolút, hanem részben ki kell azt érdemelni, részben pedig el
is veszíthető. Ezt fejezi ki az újjászületés tana. Az újjászületés eszméjéből
olyan életgyakorlat fakad, amely nem szigeteli el egymástól a fajokat. Az európai
gondolkodásban az ember és a többi élőlény között merev határ húzódik. A keleti
gondolkodásmód tudatában van annak, hogy ezek a határok nem átjárhatatlanok,
az ember is megszülethet más alakban, és az állatok is élhettek korábban emberként.
Egy buddhista tanítás szerint például az újjászületések végtelen idők óta tartó
körforgásában minden lény valamikor szükségszerűen a saját édesanyánk volt…
Ha valaki ezt teszi hitének alapjává, akkor az állatokat sem tekintheti többé
pusztán használati eszközöknek vagy alacsonyabbrendű lényeknek. Ebben az esetben
egészen más megvilágításba kerül pl. az a kérdés, hogy együnk-e húst, vagy levágjunk-e
egy állatot.
A keleti ember tisztában van azzal, hogy a jövőnkre vonatkozó felelősség nemcsak
az utódainkért érzett felelősséget jelenti. Természetesen az sem közömbös, hogy
milyen környezetet hagyunk utódainkra; ezen túl azonban mi magunk is ugyanabban
a környezetben fogunk tovább élni, mint amelyet a jelenben, a mai tevékenységünkkel
létrehozunk.
A keleti vallások a fejlődés vagy evolúció gondolatát sem abszolutizálják, és
ezért sokkal kritikusabban képesek viszonyulni pl. a modern civilizáció és technológia
fejlődéséhez. Az indiai bölcselet világkorszakokban gondolkodik, amelyekben
evolúciós és felbomlási időszakok követik egymást vég nélkül váltakozva. Az
a világ, amelyben élünk, csupán az egyik lehetséges a létező mérhetetlenül sok
egyéb világ között. A tipikus nyugati kérdésfeltevés, hogy vajon elpusztítja-e
a világot az emberiség, a keleti ember nézőpontjából egyfajta arroganciát tükröz:
a világot aligha, legfeljebb csak önmagunkat, saját lakóhelyünket és szűkebb
környezetünket tudjuk elpusztítani.
Még ennél is fontosabb tanítás, hogy az emberi lét bármely világban és bármely
környezetben mindig mulandó, szituatív és viszonylagos marad. Az a világ, amely
a tapasztalatainkban megjelenik, nem rendelkezik végső, abszolút létezéssel;
utóbbi kizárólag a végső szellemi természet (buddhizmus) vagy az Isten (hinduizmus)
sajátja. Az ember jelentősége nem fakadhat abból, hogy milyen pozíciót foglal
el ebben a relatív, pillanatnyi, mulandóságnak alávetett természeti létezésben,
hanem kiemelt helyzete kizárólag a végső szellemi lényeghez való viszonyából
adódik. Az ember különleges helyzete abban áll, hogy képes az üdvözülésre, illetve
elő tudja mozdítani nemcsak a saját, de egész világának üdvét. Ha nem él e képességével,
akkor kiemelt helyzetét elveszíti.
II.
Az ember eredendően jó
A
második témánk körébe vágó tanítást tömören abban lehetne összefoglalni, hogy
a keleti vallások felfogása szerint az ember természete alapvetően jó. Ez egy
nagyon lényeges szempont, hiszen minden vallás középponti problémája a bűn szerepe,
a rosszhoz való viszony, a rossz mibenléte. Indiai felfogás szerint az ember
alapvetően jó, mert a belső lényege Istennel azonos, vagy buddhista terminológiával
önmagában hordja a Megvilágosodás lehetőségét. Ez azonban a keleti felfogás
szerint nemcsak az emberre érvényes, hanem az összes többi létezőre is. Ennek
megfelelően pl. a természet pusztítása – és nemcsak a fajok, hanem az egyes
lények szintjén is – nem egyszerűen a teremtés vagy az élet elleni bűntény,
hanem az üdvözülés elleni tett is. Innen érthető meg az ölés tilalmának vagy
nem ártás elvének abszolutizálása a keleti vallásokban. Azáltal ugyanis, hogy
elpusztítunk egy életet, akadályt támasztunk egy olyan fejlődés vagy kibontakozási
lehetőség – nevezetesen a Fölébredés vagy az üdvözülés – útjában, amelynek során
Istennek vagy a végső lényegnek a teremtésben való megnyilvánulása maradéktalanul
megvalósulhatna.
A keleti gondolkodásmód a bűnt és a rosszat nem az ember alaptermészetéből vezeti
le, hanem a rossz szokásokból és bizonyos képességek meggyengüléséből. A legalapvetőbb
ilyen rossz szokás vagy fogyatékosság minden keleti rendszerben a nemtudás,
vagyis a valóság félreismerése. E tudatlanságunkból fakadnak azok a hibás reakciók,
melyek közül a legsúlyosabb következményeket a mohóság és az ellenszenv vonja
maga után. A keleti fogalomrendszerben előbbi a mértéktelen szerzési és fogyasztási
vágyat, utóbbi pedig a nem tetsző jelenségek elutasítását, szélsőséges esetben
elpusztítását jelenti. Abból azonban, hogy ezek végső soron szokások, s nem
pedig az emberi természetből fakadnak, következik, hogy a keleti vallások felfogása
szerint e hibás magatartásmódok nevelhetők és módosíthatók…
A fogyasztói mentalitás terjedése e felfogás szerint nem a rossz emberi természet
következménye, hanem jelentős részben abból is fakad, hogy az emberek nem látnak
maguk előtt olyan vonzó alternatívát, amely az értelmes élet lehetőségét kínálná
a fogyasztás helyett… Mi, a keleti vallások hívei meg vagyunk győződve arról,
hogy a legtöbb ember természetéből fakadóan nemes. Ha igazi értelmes célokat
kínálunk számukra, ahol ezt a belső lelki nemességet ki tudják bontakoztatni,
akkor meggyőződésünk szerint az emberek hajlandóak a lemondásra és az áldozatokra
is, és képesek arra, hogy az anyagi értékeket, amelyekre a modern kultúra és
civilizáció épül, háttérbe szorítsák saját életgyakorlatukban anélkül, hogy
ettől boldogtalanná válnának…
III.
Valódi és gerjesztett szükségletek
A
harmadik fontos témakör a szükségletek kérdése. Sokszor felvetődik a kérdés,
hogy amennyiben be is látjuk az ember önkorlátozásának szükségességét, mi történjen
a »természetes« szükségletekkel? …A szükségletekről a keleti vallások azt tanítják,
hogy minden lénynek, köztük az embernek is alapvető igénye a boldogság keresése…
A keleti felfogás azonban azt is fölismeri, hogy a relatív világban, tehát saját
életünk viszonylagos és korlátolt keretei között sohasem valósulhat meg a maradéktalan
boldogság. Mindazok az örömök és kielégülések, amelyekben a világi élet keretein
belül van részünk, ugyanolyan viszonylagosak, mint maga a világi létezés, és
hosszú távon szükségképpen szenvedéshez vezetnek. Ez magának a világi létezésnek
a természetéből fakad, s ezért a világon belül nem is oldható meg, se a szükségleteink
kiélésével, se a technológiai fejlődéssel.
A keleti vallások tanítása szerint igazi boldogság csak az üdvözülésben – a
Megszabadulásban, vagy a hinduknál az Istennel való egység helyreállításában
– érhető el. E felfogásból természetes módon fakad a lemondásra való hajlam
és a mértékletességre való törekvés. A nyugati ember számára gyakran azért nehéz
a lemondás, mert abban valaminek az elveszítését látja. Keleti megvilágításban
viszont a lemondás nem jelent veszteséget, mert az ember nem valóságos értékektől
tartóztatja meg magát. Sőt ezáltal találhatunk utat ahhoz, hogy korlátolt életünkben
igazi értékeket tudjunk kibontakoztatni.
Amint
Ramana Maharishi találóan rámutat:
„Teljesen
hiábavaló abban reménykedni, hogy az ember valaha is felmérheti az egész mindenséget,
s minden jelenséget feltárhat. Ez képtelenség volna. A dolgok ugyanis a szellem
teremtményei. Olyan ez, mintha valaki a saját árnyéka fejére akarna taposni:
ahogy maga továbblép, úgy mozdul arrébb az árnyék feje is.“
A
következő idézet pedig, amely a Dhammapádából származik, buddhista oldalról
világítja meg a valódi boldogság előfeltételeit:
„Minden
lény fél az erőszaktól, és rettegi a halált;
mind az életet szereti.
Képzeld magad a másik helyébe: kit tudnál ekkor megsebezni,
kinek tudnál még ártani?
Aki a boldogságot keresvén árt azoknak, akik
ugyancsak a boldogságra törekednek,
az a boldogságot soha el nem érheti...“
IV.
Keleti természetképek
Az indiai gondolkodáson belül kialakult sokféle természetképet alapvetően négy
csoportba sorolhatjuk. Az első az árambhaváda, az okozatiság vagy a világ összetevődésének
a tana. Ez a természetet úgy írja le, mint amelyet oksági törvények mozgatnak.
Ezeket az oksági összefüggéseket az Isten alkotta meg, ám azok utána a saját
dinamikájuk szerint fejlődnek, és ebben az oksági viszonylatrendszerben a természeti
környezetet teremtő okok között meghatározó szerepe van magának az emberi tevékenységnek
is.
A második rendszer a parinámaváda vagy »átváltozástan«. Ez az alapvetően dualisztikus
szemlélet elsősorban a jóga és a számkhja rendszereire jellemző. E felfogás
a szellemet és a természetet két teljesen különböző dolognak tartja. A teremtettség
– vagyis az a világ, amelyben élünk –, úgy jön létre, hogy ez a két princípium
látszólag összekapcsolódik egymással, s a szellem mintegy belemerül a természetbe.
A természetet a szanszkrit nyelv nem anyagnak, hanem prakritinek – magyarul
»ősméhnek« vagy »ősteremtőnek« – nevezi. Ez önmagában előjel és tulajdonság
nélküli (avjakta), ám potenciálisan minden létforma létrehozásának a lehetőségét
magában hordja. Maga az életfolyamat és az általunk megélt világtörténet ennek
a természetnek a kibontakozási és átalakulási folyamata. A természetbe belemerülő,
vagy azzal kapcsolatba kerülő szellem tapasztalati világa a természetben élő
ember hajlamaitól, szokásaitól, adottságaitól és tetteitől függ.
A harmadik fajta megközelítési mód az ún. vivartaváda vagy illúzió-tan. Ez az
egész tapasztalati világot végső soron káprázatnak tartja, amely a valóság igazi
természetét, az Istent vagy a Brahmant elfedi előlünk. Ezt a káprázatot a szellemi
tudatlanság teremti, ám az, hogy ebben a káprázatvilágban milyen történéseket
vélünk megélni és tapasztalunk esetleg nagyon is reálisan ható szenvedésként,
ugyancsak a saját attitűdjeink és cselekedeteink következménye.
És végül van egy negyedik fajta felfogás is, az úgynevezett avikára-parinámaváda
, amely a különböző tantrikus rendszerekben – pl. a hindu shaiva és vaisnava
tantrákban – kristályosodik ki. Ez lényegében ugyanazt tanítja, mint a vivartaváda
, vagyis hogy a tapasztalati jelenségek az Isten végső valóságát rejtik; ezt
azonban egyfajta pozitívabb élethez és természethez való viszonyulás jegyében
még kiegészíti azzal, hogy ez a megjelenő világ nemcsak egyszerűen káprázat,
hanem az Isten csodálatos kreativitásának, teremtő tevékenységének a manifesztációja.
A természetet Isten nem önmagán kívül, hanem saját magából hozza létre azáltal,
hogy Ő maga felölti a jelenségek alakját, mintegy átváltozik azokká (parináma)
anélkül, hogy saját Isteni lényege közben változást szenvedne (avikára). A végső
szellemi valóságot e felfogás az aranyhoz hasonlítja, mely a legváltozatosabb
ékszerek alakjában képes megjelenni anélkül, hogy ezek az átalakulások az arany
mivoltát megérintenék. E szemléletben a dolgok már a maguk puszta megjelenésében
is értéket képviselnek. Mégpedig nemcsak abban az értelemben, hogy a teremtett
dolgok utalnak a teremtőjükre, hanem úgy is, hogy minden lényben és jelenségben,
amellyel találkozunk, közvetlenül magával az Istennel állunk szemben.
A különböző indiai természetfelfogásokban egyaránt felfedezhetjük azt az alapvető
elvet, hogy az ember saját maga alakítja ki tevékenységével a maga konkrét tapasztalatai
világát, mintegy mindannyian saját sorsunk kovácsai vagyunk. Ezt az elvet nevezzük
a karma törvényének. A karma egyfelől determináltságot jelent, amennyiben az
ember tettei elkerülhetetlenül olyan világot teremtenek, ami megfelel a cselekedetek
jellegének. Ez a tanítás azonban egy mélyebb olvasatban éppen az emberi szabadság
megfogalmazása. Azt a fölismerést fejezi ugyanis ki, hogy mi magunk teremtjük,
mégpedig külön-külön egyénileg is, illetve ahol közös a világunk, ott kollektíven
is azt a környezetet és azokat a feltételeket, amelyek között élünk…
Az ökológia szempontjából talán ez a szabadság és az ezzel járó felelősség a
kelet legfontosabb üzenete a nyugat számára. A karma törvénye magában foglalja
felelősségünket a jövőnkért, lényegi tartalma mégis a szabadság. Túlságosan
gyakran hitegetjük magunkat azzal, hogy lehetetlen cselekednünk, hogy képtelenek
vagyunk változtatni a hajlamainkon, pl. a fogyasztási szokásainkon. Pedig ezzel
csak elleplezzük azt a tényt, hogy amikor húst eszünk, autóval járunk, vagy
elkövetjük az egyéb ehhez hasonló »strukturális bűnöket«, akkor valójában minden
alkalommal döntünk, és nem kényszer hatása alatt tesszük ezeket.
V.
Az önközpontúság meghaladása
E rövid áttekintés utolsó fontos gondolata arra az alapvető fogyatékosságra
vonatkozik, ami miatt elhomályosult az Istennel vagy a valóság természetével
való kapcsolatunk. A keleti gondolkodás e hamistudat legsúlyosabb tünetének
az egoizmust – az önközpontú látást, érzékelést és cselekvést – tartja. Ez alatt
nemcsak azt kell érteni, hogy önközpontúan gondolkodunk, hanem hogy tényleg
úgy is érzékeljük világunkat, mintha annak középpontjában saját elszigetelt
énünk állna… A fő probléma az ego-val kapcsolatban az izolációban rejlik: azt
a fajta illúziót vagy tapasztalási módot alakítja ki bennünk, mintha a világ
többi részétől különállóan léteznénk. Ezáltal nem engedi, hogy meglássuk önmagunk
és minden más élet közös lényegét.
Ennek illusztrálására hadd álljon itt néhány idézet a buddhista Métta-szuttából,
ami költői szépségű megfogalmazást ad ennek a gondolatnak. A szutta azt fogalmazza
meg, hogyan kellene élnie a nemességre és az üdvözülésre törekvő embernek ahhoz,
hogy összhangba kerüljünk önmagunk és a világ belső lényegével. E gondolatok
a buddhizmusnak az ökológiai problémával kapcsolatos mondanivalóját is igen
lényegre törően tartalmazzák.
„Ye
keci pánabhútatthi
tasá vá thávará vá anavasesá
Díghá vá ye mahantá vá
majjhimá rassakánukathúlá
Ditthá
vá ye vá aditthá
ye ca dúre vasanti avidúre
bhútá vá sambhavesí vá
sabbe sattá bhavantu sukhitattá“
Magyarul:
„Minden lény kivétel nélkül, ami csak létezik“ – tehát nemcsak az ember, hanem
minden lény! – „legyen bár mozgékony vagy nyugvó, nagyméretű és nagynövésű,
közepes vagy kicsi, erős vagy törékeny, szemmel látható vagy észrevétlen, a
közelünkben élő vagy tőlünk távoli, olyasvalaki, aki már megszületett, vagy
éppen most keletkezik – minden lény örvendezzen és legyen boldog!“
Mátá
yathá niyam puttam
áyusá ekaputta anurakkhe
evampi sabbabhútesu
mánasam bhávaye aparimánam
„Ahogy
az anya egyetlen fiúgyermekét az élete árán is megvédi, ugyanúgy bontsa le az
ember belső falait, s nyissa a tudatát határtalanra minden élőlény felé.“
Mettań
ca sabbalokasmim
mánasam bhávaye aparimánam
uddham adho ca tiriyań ca
asambádham averam asapattam
„Az
egész világ felé forduljon szeretettel, és belső falait lebontva nyissa határtalanra
a tudatát a tér minden irányában; legyen szűkkeblűségtől és szorongástól, gyűlölettől
és ellenségeskedéstől mentes.“
I.
A szellemi megvalósítás útjai az ősi Indiában
A
meditáció nehezen körülírható fogalom, sokféle módszer és gyakorlat megnevezésére
használják. Ezekben a meghatározásokban talán csak két közös mozzanat található:
az egyik, hogy minden meditáció valamilyen mentális, azaz a tudattal végzett
gyakorlásra — sajátos műveletek ismételgetésére — épül. A másik közös vonás,
hogy a cél valamilyen fajta közvetlen megismerés, tehát a választott tárgyat
nem fogalmi vagy gondolati úton igyekszik a meditációt gyakorló ember megismerni,
hanem inkább annak megélésére törekszik. A gondolatok ezért a meditációban inkább
akadályként vagy elterelődésként jelentkeznek.
A
meditációkat céljuk szerint két típusra lehet felosztani, ezeket világi és szakrális
jellegű meditációknak nevezhetjük.
A
világi meditációk közös vonása, hogy a gyakorlás valamilyen profán vagy hétköznapi
cél megvalósítására, vagyis a világi jellegű megismerésre irányul. Ezek a célok
lehetnek értékesek vagy akár etikailag kifogásolhatók is, a »világi« tudatállapotok
körén azonban sohasem lépnek túl. Ebbe a körbe tartoznak pl. a modern pszichoterápia
meditációs tréningnek nevezett módszerei — amelyek bizonyos lelki vagy pszichoszomatikus
panaszok gyógyítását kívánják elősegíteni —, továbbá a szórakoztatóipar újonnan
kifejlesztett »ezoterikus« technikái, amelyek »különleges tudatállapotok« vagy
sajátságos »lelki élmények« tapasztalásával a túlszabályozott és az ingerszegény
életmódtól szenvedő modern ember (alapvetően világi) igényeit igyekeznek kielégíteni.
A meditáció valójában a régi Indiában is igen gyakran merőben világi célokra
— pl. jólét vagy hatalom biztosítására, az istenek jóindulatának elnyerésére,
gyógyításra stb. — irányult. Az emberek többségét minden kultúrában elsősorban
világi célok motiválják. A régi India kultúrájának és vallási gyakorlatának
tanulmányozása ugyanakkor azért fontos, mert ott és akkor az emberi szellem
páratlan csúcsteljesítményei születtek ezen a téren.
A
szakrális meditációk lényege a minden világi állapoton és megismerésen túli
végső valóság megismerése, illetve az annak közvetlen megélésére való törekvés.
E végső valóságot a különféle szellemi hagyományok más-más néven ismerik: Isten,
Brahman, végső igazság, a tudat valódi természete stb. Ebben a jegyzetben e
szakrális meditációk közös vonásaival foglalkozunk.
Valamennyi
szellemi rendszer egybehangzó fölismerése szerint a végső valóság nem strukturált,
vagyis semmiféle formai vagy fogalmi keretbe nem illeszthető; továbbá feltétlen,
mindenütt jelenlévő, és teljesen szabad. A világi tudat összes megismerését
ezzel szemben a struktúrákhoz kötöttség: a formai körülhatároltság, a fogalmi
megnevezhetőség és a meghatározottság jellemzi.
Ha
a végső valóság nem azonos semmilyen struktúrával, akkor ebből az következik,
hogy minden formához vagy fogalmisághoz kötött megismerés végső soron nem a
valóságot tükrözi, azaz káprázat. Káprázat, de nem abban az értelemben, mintha
egyáltalán nem létezne, hanem akként, hogy a tapasztalt dolgok csupán mintegy
»képek«, melyek valódi természete nem azonos látszólagos megjelenésükkel. A
szakrális szellemi utakat tehát (a világi ember naiv megismerésétől eltérően)
egyfajta bizalmatlanság jellemzi a tapasztalati világgal szemben, amennyiben
megkérdőjelezik az érzéki és fogalmi megismerés hitelességét.
A
kétféle megismerhető — a végső természet és a felszíni forma — azonban
mégsem különbözik egymástól, hanem ugyanannak a valóságnak kétféle arculatáról
van szó. A végső valóság nem valahol a jelenségeken kívül található, hanem az
éppen a jelenségek valódi, »belső« lényege. Mindez úgy képzelhető el, mint a
közismert alak-háttér átbillenős ábrák: ha így nézem, egy váza, ha úgy, akkor
két arc. A meditáció célja tehát nem az, hogy felépítsen vagy elérjen egy —a
hétköznapitól különböző — valóságot, hanem hogy megélhetővé tegye azt
a szemléleti átfordulást, melynek következtében a hétköznapi dolgok egyszerre
csak Isten, illetve a »valódi természet« kifejeződéseként jelennek meg.
A
fentebb írtakat az óceán és a hullámok hasonlatán lehet jól érzékeltetni: a
formai és fogalmi tapasztalás a hullámok érzékelését jelenti. A hullámoknak
körülhatárolt formájuk van, ám nincs valódi szubsztanciájuk: állandó keletkezésben
és felbomlásban vannak. Amikor a szemlélet nem látja a valódi lényeget — a vizet
—, akkor a hullámoknak tévesen önmagukban vett létezést tulajdonít, s ebben
az értelemben káprázatba merül. A hullámok valósága a víz, mely egyetemes, feltétlen,
mindenütt jelenlévő és nem strukturált, vagyis nem függ semmilyen konkrét hullámformától
sem. A meditáció alapkérdése az, hogyan juthatunk el a hullámokra tapadó figyelemtől
a lényeg — a víz — fölismeréséig.
A
meditáció gyakorlást jelent, s mint ilyen, maga is hullámtermészetű, vagyis
formai. A meditáció a tudatban a hétköznapitól eltérő feltételeket, de mégiscsak
feltételeket teremt. Márpedig a végső valóság az, ami minden feltételtől szabad.
Elvileg lehetetlen tehát a végső valóságot fölismerő szemléletváltást gyakorlással
létrehozni, hiszen ha ez lehetséges volna, akkor nem végső valóságról, hanem
egy sajátos struktúráról lenne szó. Szerencsére a végső valóság létrehozására
nincs is szükség, hiszen ez mindenütt a jelenlévő, tényleges valóság.
Ezt jelenti Isten kegyelmének mindenütt és mindig való jelenléte. Ami gyakorolható,
az azoknak a tényezőknek a lebontása, amelyek megismerésünket a hullámokhoz,
vagyis a fogalmi és formai struktúrákhoz kötik. A valóság természetére történő
ráébredés az akadályok elhárítása nyomán spontán bekövetkezhet.
A
szakrális meditációk nem megvalósítanak valamit, hanem segítenek lebontani hétköznapi
megismerésünk struktúráit. Az ősi indiai meditációs rendszerekben ez a módszer
három fő gyakorlatformán keresztül valósul meg. E gyakorlatformák valamennyi
klasszikus indiai meditációs rendszer alapvető eszköztárát képezik, jóllehet
az egyes hagyományos iskolák különféle elnevezéseket és konkrét gyakorlási technikákat
alkalmaznak.
1.)
Előkészítő gyakorlatok, melyek kifejlesztik azokat a képességeket, amelyek a
szellemi út végigjárásához szükségesek, továbbá erősítik a szellemi megismerések
iránti érzékenységet. Ezen gyakorlatok végzése nélkül az egyéb gyakorlási formák
nemcsak sikertelenek lesznek, de eltévelyedések veszélye is fennáll.
A
legfontosabb előkészítő gyakorlatok a következők:
a.)
Külső és belső megtisztulás. A szennyezett érzéki és testi környezet, valamint
a tompa tudat a megismerést a felszíni jelenségekhez köti. A külső-belső megtisztulás
közelíti a gyakorlót a végső lényeghez, melynek természete a tökéletes tisztaság
(ti. minden formai szennyeződéstől mentes).
b.)
Az etikus magatartás és életvitel gyakorlása. Ennek kettős jelentősége van:
egyrészt a végső valóságban — vagy Istenben — semmi sincs, ami etikai értelemben
rossz volna, hiszen a rossz mindig bizonyos feltételekhez vagy struktúrákhoz
való kötődésből fakad. Ezért az erkölcsi jóság gyakorlásán keresztül tud áttörni
saját tudatosságunkban is az isteni természet. Másrészt az etikus életvitel
azért nélkülözhetetlen, mert ez teremti meg a harmónikus együttlétezést tapasztalati
környezetünkkel. A konfliktusokkal és feszültségekkel terhes életben — mely
az etikátlan magatartásból szükségszerűen fakad —, a tudatot lekötik hétköznapi
problémái és feszültségei, s nem képes eloldódni azok formavilágától.
c.)
Motivációs gyakorlatok. Mivel a szellemi út végigjárása hosszú folyamat, mely
sok nehézségen, lemondáson, kríziseken át vezet, ahhoz, hogy ezt az utat képesek
legyünk végigjárni, külön gyakorlatokat kell végeznünk, melyek erősítik kitartásunkat,
odaadásunkat, hitünket és motivációnkat.
d.)
A világi szemléletet megfordító gyakorlatok. Meg kell tanulnunk másképpen gondolkozni
az életről és a dolgokról, mint ahogyan azt a hétköznapi élet gyakorlatát és
káprázatát elfogadó világi ember teszi. E szemléletváltás ugyan még csak gondolati
— vagyis nem jelenti a végső lényeg közvetlen meglátását —, mégis segít lebontani
azokat a gondolati sémákat, amelyek a formavilághoz kötnek bennünket. Megismerésünket
nagyon erősen befolyásolják azok a fogalmi minősítések és megítélések, »előítéletek«,
melyekkel érzéki tapasztalatainkat önkéntelenül is állandóan értékeljük és átértékeljük.
2.)
Lehiggadás- vagy elmélyedés-meditációk. A második fő gyakorlattípus a tudat
örvénylő mozgásának és szétszórtságának megfékezését célozza. A tenger hasonlatával
élve, amíg elménk lélekvesztője viharos tengeren, vad szelek és több emeletnyi
magas hullámok között vergődik, addig figyelmünk aligha tud eloldódni a hullámok
mozgásából kirajzolódó pillanatnyi szituációtól. A tudat természete mozgás és
áramlás, ezért nem lehet teljesen leállítani. Ahhoz azonban, hogy figyelmünket
a mélybe irányítva megismerésünk a felszín alá tudjon hatolni, mintegy nyugodtabb
vizekre kell eveznünk: meg kell szelídítenünk elménk örvénylő és magával
ragadó ösztönzéseit. Ez elsősorban a figyelem irányításának és ellenőrzésének
gyakorlásával érhető el.
3.)
A fölismerés vagy megértés létrehozására irányuló meditációk. Minthogy a lényeg
fölismerése nem gyakorolható, e meditációk valójában a végső természetet eltakaró
káprázat szétoszlatására irányulnak, s a hétköznapi tudat megismerési sémáinak
és kivetítéseinek módszeres lerombolását célozzák. Ilyen tudati kivetítések
például: az érzéki formák (a »hullámok«) valóságos és önmagában vett létezésének,
vagy tartósságának tételezése. E sémák lebontásával megnyílik az út a formákhoz
való tapadás ellazításához, aminek nyomán meg tud nyilatkozni az azokban munkáló
valódi természet.
II.
A buddhista meditáció módszerei
E
jegyzet a korai buddhizmus meditációs rendszerét mutatja be konkrét példaként
azoknak az általános elveknek az illusztrálására, amelyeket az előző jegyzet
az indiai szellemi rendszerekre általánosságban fogalmazott meg.
A
korai buddhista hagyomány sajátossága, hogy az előkészítő gyakorlatokat követő
két fő gyakorlási irány - a lehiggadás és a fölismerés gyakorlatai - kiegészülnek
egy harmadik fő meditációs módszerrel, az ún. »éberség« gyakorlatokkal.
1.
Szatipatthána — az éberség gyakorlata. Az éberség a tudat alapvető képessége,
mely a tudat tisztaságában, világosságában, a tudatosság minőségében mutatkozik
meg. Az éberség nem kötődik konkrét formához vagy struktúrához, hanem e képességben
a tudat valódi természete fejeződik ki. Gyakorlása így önmagában is üdvös, és
ébresztő hatású. Másfelől olyan alapvető képességről van itt szó, mely minden
tudati műveletnek, így a másik két fő meditációs irány gyakorlásának is előfeltétele.
A
tudat pozitív, vagyis a valóságra ébredés szempontjából fontos képességeit a
korai buddhizmus többféle szempont szerint is osztályozta, s az éberség ezek
mindegyikében középponti helyet foglal el. Ez abból fakad, hogy a saját tudatállapotunkra
történő reflektálás, képességeink tudatosodása és fogyatékosságaink kiküszöbölése
egyaránt az éber tudatosságot feltételezi. A fölébredési képességek ilyesfajta
osztályozása pl. az öt »képesség« ( indriya), melyek között az éberség
(szati) segítségével egyensúlyozhatjuk ki a hitet (sraddhá) a
bölcsességgel (pannyá), a koncentrációt (szamádhi) az energiával
(viriya). Egy másik ilyen csoportosítás az úgynevezett »hét megvilágosodási
tényező«, mely a sati mellett a valóságkutatást (dhammavicsaya), erőfeszítési
képességet (viriya), lelkesültséget (píti), higgadt nyugalmat
(passzaddhi ), összpontosulást (szamádhi) és felülemelkedett egykedvűséget
(upékhá) tartalmazza.
Az
éberség-meditáció nem irányul konkrét tárgyra, hanem egyfajta lebegő figyelem
kifejlesztését jelenti, mely tisztán érzékeli a legfinomabb történéseket is,
ám rögtön el is engedi ezeket anélkül, hogy formáikhoz vagy az azokra irányuló
gondolatokhoz tapadna. Ez a fajta minden iránt való nyitottság meglehetősen
nehéz gyakorlat, s kezdetben célravezetőbb az éberség gyakorlásának területét
bizonyos fokig körülhatárolni. Az éberség-meditáció módszereit annak fő gyakorlási
területei szerint különböztetjük meg:
I.
Káyánupasszaná (a testre vonatkozó tudatos éberség). Sajátos módszerei:
(i) a légzés éber követése; (ii) a testtartások tudatossága; (iii) a céloknak
és az alkalmazott cselekvési módok alkalmasságának éber tudatossága, valamint
a meditáció területének és a fizikai dolgok valódi természetének éber tudatban
tartása; (iv) a test összetevő részeinek éber tudatossága; (v) a testet alkotó
alapelemek tudatos megélése; (vi) a test mulandóságának ébren tartása.
II.
Védanánupasszaná (az érzetek éber tudatossága). Az érzetek tudatos megélése
segít ellenőrzés alá vonni a világi bonyodalmakba sodró tudattalan, spontán
ösztönzéseket.
III.
Csittánupasszaná (a tudatállapot éber tudatossága). Tudatos reflexió
saját tudatunk állapotára, különösen abból a szempontból, hogy abban mely fölébredési
képességek vannak jelen, s melyek hiányoznak. Ez teszi lehetővé az aktuális
szükségleteinknek megfelelő tudatos gyakorlást.
IV.
Dhammánupasszaná (a tudattartalmak éber szemlélése). E gyakorlási terület
már igen közel kerül a fölismerés gyakorlataihoz, amennyiben a tudatban fölmerülő
jelenségeket azok végső természetének kategóriáiban tudatosítja. E kategóriák:
(i) mint a megvilágosodás akadályai; (ii) mint halmazatok; (iii) mint (önlétezés
nélküli) érzékelési elemek; (iv) mint megvilágosodási tényezők; (v) mint a végső
igazság kifejeződései.
2.
Szamatha meditáció. A korai buddhista meditációs rendszer második fő
gyakorlatcsoportja az úgynevezett elmélyedés vagy lehiggadás gyakorlatai. Ezek
— egyes véleményekkel ellentétben — nem feltétlenül a tudat erőszakolt összpontosítását
jelentik, hanem sokkal inkább az elterelő ösztönzések ellazítását, aminek hatására
a gyakorló képessé válik tudatát a választott meditációs tárgyon elnyugtatni.
A klasszikus buddhista meditációs rendszer negyven szamatha-meditációs
»tárgyat« tartalmaz, melyek között egyaránt vannak színek, fizikai objektumok,
mentális tárgyak, istenségek stb. E számos tárgy közül a különféle alkatú
és helyzetű gyakorlók ki tudják választani a szükségleteiknek leginkább megfelelőt.
Az
elterelő ösztönzések a vágyak, ellenszenvek, nyugtalanság és aggodalmaskodás,
tompaság és renyheség, valamint a szellemi út iránti szkeptikus kétely. Ezek
teljes ellazítását követően a tudat belép az ún. meditációs elmélyedésekbe,
melyekben az elterelő ösztönzések helyébe az elmélyedési tényezők lépnek: a
figyelmi ráfordulás, a tárgy tiszta tükrözése, extatikus lelkesültség, üdvözült
boldogság, a tudat egypontúsága és a felülemelkedett egykedvűség. Az elmélyedésnek
nyolc szintjét különböztették meg, ahol a magasabb szinteken még maguk az elmélyedési
tényezők is elnyugszanak, s pusztán a tudat tiszta, homogén áramlása és felülemelkedettsége
marad.
3.
Vipasszaná meditáció. A belátó megértés gyakorlása bontja le a valóságra
történő ráébredés
szemléleti átfordulásának akadályait, a hétköznapi megismerési
sémákat. A klasszikus buddhista belátás-meditáció a világias érzékelés három
alapsémáját veszi célba, s igyekszik áttörni előbb a gondolati-logikai elemzés,
majd az ennek nyomán születő közvetlen rádöbbenés erejével. E három séma áttörése
képezi mintegy a megvilágosodásra nyíló három kaput. A meditáció támadáspontjául
szolgáló három alapséma:
(a)
Maradandóság-észlelés: Jóllehet belátható minden jelenség mulandósága és pillanatnyisága,
az érzéki megismerés a dolgokat tartósan létezőnek láttatja.
(b)
Élvezetes jelleg tulajdonítása: Jóllehet belátható, hogy egyetlen formai jelenség
sem biztosíthat tartós kielégülést és biztonságot, a világi tudat a boldogságot
mégis ezek megszerzésétől és megtartásától reméli, s törekvései elsősorban ezekre
irányulnak.
(c)
Szubsztancia, illetve ténylegesen létező én tulajdonítása az élettelen, illetve
élő dolgoknak: Jóllehet belátható, hogy a dolgok és a lények nem rendelkeznek
elszigetelt, önmagukban vett létezéssel, hanem csupán feltételekbe és környezetükbe
ágyazottan keletkeznek és bomlanak fel ismét, a világi megismerés mind a jelenségeknek,
mind saját magunknak független, önmagában vett és tényleges létezést tulajdonít.
E
három alapséma kivetülése a világi ember tudatában az eredményezik, hogy élete
belebonyolódik saját kivetítéseinek hálójába. A sémák belátás-meditációval történő
lebontása nyitja meg az utat a jelenségek káprázata mögötti végső természet
és a valódi értékek tudatosodása felé…
Meditáció a Résztvevő Istenről I.
A buddhizmusban
is ismerjük azt a tanítást, hogy minden, amit tapasztalunk, él. Ez azt jelenti,
hogy különböző rendű és rangú élőlények léteznek azokon kívül is, akikkel mi
magunk a hétköznapi életünkben találkozunk. A hétköznapi ember hajlamos arra,
hogy még az élőlényeket is eltárgyiasítsa. Az állatokat például már régóta úgy
tekintjük, mintha használati tárgyak lennének, sőt gyakran még saját embertársainkat
is személytelenül, mintegy tárgyként kezeljük. Nem érzékeljük, hogy ők is ugyanolyan
elevenek, mint amilyenek mi magunk vagyunk, vagyis hogy ők is érző, fejlődő,
tudatos lények. Ezzel nagyon sok szenvedést gerjesztünk. Az emberi világban
keletkező szenvedések nagy részét mi magunk idézzük elő, nem kis mértékben éppen
azáltal, hogy egymást is eltárgyiasítjuk. Úgy reagálunk egymásra, mintha a másik
egy élettelen eszköz lenne, akit szabadon használhatunk vágyaink kielégítésére
vagy az érdekeink érvényesítésére.
Ez természetesen
kölcsönös. Amikor mi magunk tárgyiasítunk el egy másik embert, akkor ezt gyakran
nem is vesszük észre. Amikor azonban bennünket tárgyiasítanak el, nagyon is
észrevesszük ezt, mert ilyenkor mi magunk szenvedünk ettől. Ilyenkor úgy érezzük,
hogy személytelenül kezelnek vagy használnak bennünket, s nem méltányolják azt
az emberi teljességet, amit az életünkben megjelenítünk. Azonban mások pontosan
ugyanígy vannak ezzel.
A jelenség,
hogy eltárgyiasítjuk az állatokat - sőt az embertársainkat is -, hosszú fejlődés
eredménye. A buddhizmus szempontjából azonban ezt a fejlődést negatívan kell
értékelnünk. Valójában nem fejlődésről van szó, hanem a tisztánlátásnak, a megismerés
érzékenységének az eltompulásáról, ami az élet minőségének a megromlásához vezet.
A régi korok
embere éppen fordítva volt ezzel. Nem csak az állatokat látta lelkesnek, hanem
még azt is, amit mi élettelen környezetnek érzékelünk. 'k még a fizikai tárgyakban
is eleven szellemet láttak. Minden bokornak, minden használati tárgynak, épületnek,
sziklának, fának saját szelleme volt. Hogy a tárgyakban szellemeket érzékeltek,
abban az fejeződött ki, hogy a dolgok és a jelenségek nem halottak, hanem élnek,
sőt azokban bizonyos szintű tudatosság is lüktet. Azáltal, hogy érzékelték ezt
a dolgokban, a régiek nagyobb tisztelettel és tapintattal bántak a környezetükkel.
A modern ember a környezetét éppoly brutálisan kizsákmányolja, mint saját magát.
A régi korok embere még tudatában volt annak, hogy saját létezésünk is függésben
van a dolgokban rejlő természeti erőktől vagy szellemektől. Ugyanúgy, ahogy
az ő életük függ a miénktől, a miénk is bele van ágyazva az övékébe: ezek táplálnak
és tartanak el bennünket, biztosítják életkörnyezetünket. Ezért tartották tiszteletben
őket, s igyekeztek elnyerni ezeknek a szellemeknek a jóindulatát.
A mai ember
háborúságban áll a természettel, s mivel nem érzékeli élőlényként a dolgokat,
azt hiszi, hogy teljesen szabadon, tetszése szerint igázhatja le ezeket saját
céljai érdekében. Hosszú távon ez szükségképpen meg fogja majd mutatni a maga
negatív következményeit, mert ellenségessé teszi a környezetet az emberrel szemben.
A természet előbb-utóbb vissza fog ütni, mint ahogyan ennek már sok jelét tapasztaljuk.
A régiek tehát
még jobban érzékelték a dolgokban rejlő szellemet, de észrevették azt is, hogy
az egyes jelenségekben megmutatkozó életáramlások nagyobb áramokba, életfolyamokba
szedődnek össze. Ezeket az átfogó életáramokat is el lehet úgy képzelni, mint
szellemi lényeket. Ezek a szellemi lények aztán - amelyek a nagyobb természeti
jelenségeket, illetve a társadalomban a kulturális folyamatokat vagy népcsoportokat
vezérlik -, maguk is beleáramlanak egy az egész mindenséget átfogó egyetemes
szellemi létezésbe, hasonlóan ahhoz, mint ahogyan a folyók az óceánba torkollanak.
E különböző szintű szellemi áramlások nem zárják ki egymást, hanem mind egymás
mellett, egymást áthatva léteznek.
Azok az istenségek
azonban, amelyekről a buddhizmusban meditálunk, nem abban az értelemben szellemi
lények, mint ahogyan pl. egy természeti szellemet tisztel az ember. Jóllehet
a buddhista istenségek is sokfélék, ezek nem különböző fajta szellemi erőket
reprezentálnak, hanem mindegyikük ugyanazt a végső, egyetemes szellemet fejezi
ki. A buddhizmusban ezt a végső szellemi lényeget bizonyos doktrinális okokból
nem Istennek nevezzük, mint más vallásokban, hanem a megvilágosodott tudatként
határozzuk meg. A mi istenségeink mind ennek az egyetemes megvilágosodott tudatnak
a kifejeződései. Lényegük szerint tehát nem különböznek egymástól. Inkább arról
van szó, hogy ez a megvilágosodott tudat sokféle formában tud megjelenni. Mint
ahogy mi magunk, emberek is bizonyos értelemben egységes egyéniséggel rendelkezünk,
másfelől viszont a helyzettől függően mégis sokféle arcunk van. Egészen másképpen
viselkedünk pl. otthon a családban, mint idegenek között a munkahelyen, vagy
mint amikor fel kell lépnünk nyilvánosan egy színpadon. A helyzet sajátos kívánalmai
vagy az eltérő szerepek hatására szinte teljesen más emberként is meg tudunk
nyilvánulni. Van aki a munkahelyén oroszlán, majd haza menve a felesége mellett
nyuszivá változik, vagy megfordítva. Egyazon emberen belül akár szélsőségesen
eltérő viselkedésformák is megnyilvánulhatnak.
A buddhista
istenségeknél is valami ilyesmiről van szó. Mindegyikük ugyanazt a megvilágosodott
tudatot fejezi ki, de különböző helyzetekben, eltérő aspektusból. Mivel maga
a megvilágosodott tudat tökéletes, az azt megjelenítő istenségekben is kizárólag
pozitív tulajdonságok nyilvánulnak meg. Lehet például olyan helyzet, ahol ez
a megvilágosodott tudat abban nyilvánul meg, hogy egyszerűen tud - vagyis a
tudásban és a bölcsességben. Előfordulhat, hogy egy ilyen helyzetben a külső
szemlélő nem lát mást, mint a bölcs hallgatást. Ez természetesen nem az a fajta
hallgatás, amelynek nincs mondanivalója, hanem az a belső csend, amely mindent
tud, de már túl van a szavakon. Van azonban a megvilágosodott tudatnak egy olyan
aspektusa is, amely az együttérzésben és segítésben nyilvánul meg. Egy tökéletes
lénytől ugyanis nem azt várjuk, hogy bölcs hallgatásba merülve, nyugodtan üldögéljen
olyankor is, amikor a világban lévő szenvedést és feszültségeket érzékeli. A
megvilágosodott szellem ilyenkor inkább félreteszi a meditációját, és aktívan
cselekszik, vállalva a másokon való segítést.
Aztán van a
megvilágosodott tudatnak egy olyan aspektusa is, amelyik ébreszt, amely felrázza
az embert megszokásaiból. Hajlamosak vagyunk ugyanis arra, hogy belesüppedjünk
bizonyos szokásmintákba, és ettől kezdve csak önmagunkat ismételgessük, gyakorlatilag
élő halottként vegetáljunk. Az ember ilyenkor nem fejlődik többé, nincsenek
belátásai. Ebben az esetben a szellemi erő azáltal segíthet, hogy megrázkódtatást
idéz elő, és kirángat bennünket ebből a tompultságból. Az efajta inspirációnak
magának is többféle arca van. Megjelenhet olyan formában, ami magával ragad
bennünket, amit a szuggesztivitása és kedvessége vonzóvá tesz számunkra. Annyira
tetszik, s annyira vágyunk a vele való azonosulásra, hogy magunktól követjük
azt. De lehet az inspirációnak más, kevésbé szelíd formája is. Például megijeszthet
bennünket, krízist idézhet elő, felboríthatja egész életünket. Előfordulhat,
hogy az önmagunkba fordult, vegetációs szintre csökevényesedett életünkben valami
tragédia történik. Ez borzasztó ugyan, mert szenvedést idéz elő, mégis rádöbbent
bennünket az élet mélyebb kérdéseire, összefüggéseire. Arra inspirál bennünket,
hogy a szellemi út felé forduljunk. A következményeit tekintve tehát egy tragédia
is pozitív erővé válhat, továbbsegíthet bennünket. Ez is lehet tehát az isteni
erő megnyilvánulása. A magasabb szellemi erők nem mindig olyan módon segítenek
rajtunk, hogy az kényelmes is legyen. Néha természetesen úgy is. Ha valakinek
kényelemre van szüksége, akkor az Isten azt is megadja. Sokszor azonban nem
arra van szükségünk, ami kényelmes vagy amiről ábrándozunk, hanem inkább olyasvalamire,
ami felráz bennünket. Ezért vannak a buddhizmusban olyan istenségek is, amelyeknek
a megjelenése nagyon ijesztő. A megvilágosodott tudattal való találkozás nem
mindig gyengéd, de mindig hasznos.
Ez magyarázza
tehát, hogy miért meditálunk olyan sokféle istenségről. A gyakorlás a megvilágosodott
tudatnak mindig arra az arculatára irányul, amely megfelel saját aktuális szükségletünknek.
Hosszabb távon mindenki megtalálhatja magának azt az istenség-arculatot, aki
őt személy szerint tartósan segíti, akihez hasonlóvá tud fejlődni.
A buddhizmus
elsősorban nem hitrendszer - amelyben valamit igazságnak képzelünk el, és aztán
örülünk annak, hogy mi tudjuk az igazságot -, hanem gyakorlatrendszer. Mi abban
hiszünk, hogy magunk is el tudjuk érni ezt a megvilágosodott tudatot, vagyis
olyanná tudunk válni, mint maga az istenség - a megvilágosodott tudat. Azon
keresztül, hogy mi magunk is igyekszünk azzá válni, önmagunkat ennek az istenségnek
egy arculatává képezzük. Az egyéni képességektől és szükségletektől függően
mindenkinek más-más istenség-arculat az, amelyre könnyebben rá tud mintázódni,
amihez megvannak a belső hajlamai. Ezért jó, ha mindenkinek van egy fő meditációs
istensége, még akkor is, ha emellett különböző helyzetekben, akár napszaktól
függően is speciális szükségleteinknek megfelelően egyéb istenségeken is meditálunk.
Ez a fő meditációs
istenség nagyon személyes dolog. Az egyéb, speciális meditációk között ez kísér
állandóan bennünket, ez az, amit újra és újra előveszünk. Ez határozza meg azt
a fő fejlődési vonalat, aminek az irányában ki akarjuk formálni önmagunkból
az istenség egy arcát. Az istenségnek ezt személyes arculatát a buddhizmusban
yidam- nak hívjuk. ? az, aki az ember személyes védőisteneként is működik. Ez
a védőistenség nem különbözik teljesen tőlünk, de nem is azonos velünk. Ez önmagunknak
az a szellemi rétege, akik még nem vagyunk ugyan, de akivé majd egyszer mi magunk
leszünk. Még nem vagyunk ugyan azonosak vele, de mégis egy létező princípiumról
van szó, hiszen a megvilágosodott tudat létezik. Ebben az értelemben amikor
rajta meditálunk, akkor e felé haladunk, és ezáltal óv bennünket az elsősorban
saját magunkban rejlő negatív erőktől. Buddhista gondolkodásmód szerint ugyanis
minden a tudatból fakad, tehát valójában a külső nehézségek is saját belső problémáink
kivetülései. Igazi védelmet az jelent számunkra, ha a saját magunkban lévő rossztól
vagyunk védve. Azáltal, hogy önmagunknak a védő szellem által képviselt jobbik
oldalán meditálunk, csökken a bennünk lévő negatív erők befolyása, és a pozitív
erők tudnak kibontakozni. Ez az értelme a személyes védőistenségen való meditációnak.
Avalokitesvara
az Istenség résztvevő és együttérző arcát fejezi ki. Ez a megvilágosodott tudatnak
az az aspektusa, amely nem idegenedik el környezetétől s a többi lénytől, hanem
ellenkezőleg: megnyitja szívét a világunkban uralkodó szenvedésre és negativításokra,
amelyek aktív cselekvésre ösztönzik. Ezáltal felvállalja az együttérző, résztvevő
működést a világban. Amikor róla meditálunk, akkor saját magunkban is ezeket
az attitűdöket igyekszünk kifejleszteni.
Itt azonban
nem arról a fajta együttérzésről van szó, mint ami a világi jóakaratban vagy
segítőkészségben nyilvánul meg. Félreértés ne essék: utóbbi sem rossz. A hétköznapi
életünkben megmutatkozó jószán-dékot, mások problémái felé való emberi odafordulást
nem szabad lekicsinyelnünk - különösen a mai világban, ahol az emberek annyira
bezárkóznak. Sőt ez nagyon fontos dolog, mert ebben már jelen van az Istenségnek
az a résztvevő arca, ami ilyenkor rajtunk keresztül működik. Másfelől azonban
azt is látnunk kell, hogy a másokon való segítés igyekezete a jó mellett gyakran
negatív következményekkel is jár. Jó-szándékunkban sokszor óvatlanul bajt idézünk
elő. Nem úgy segítünk, ahogy az egy adott helyzetben a másik lény tényleges
szükségleteinek megfelel. Segítő szándékunk nyomán ilyenkor hálátlanságot vagy
negatív következményeket tapasztalunk, és emiatt sokszor el is keseredünk.
Mindez arra
vezethető vissza, hogy a mi segíteni akarásunk - jóllehet meg van benne a jószándék
-, tudatlanságon alapul. Vagyis nem rendelkezünk azzal a tökéletes bölcsességgel,
amely tisztán érzékelné, hogy mi segít ténylegesen a másiknak. Az a részvét
viszont, amit Avalokitesvara képvisel, tökéletes - már csak azért is, mert ez
az Istenség együttérző arculata. Tökételes volta azt jelenti, hogy tévedhetetlen:
mindig azt teszi, amire szükség van, ami ténylegesen segít. Vagyis egy olyasfajta
együttérzésről van szó, amelyben a bölcsesség is legalább ugyanolyan fontos.
Ez azonban nem valamiféle elszigetelő bölcsesség. Megtehetné, hogy a tudás magaslatairól
letekintve a világra, megvesse az ott küszködő szerencsétleneket. Ez a bölcsesség
azonban nem ilyen, hanem a szenvedést látva annak okait is világosan, teljes
mélységéig megérti - és együttérez azzal, vállalja vele a közösséget. Miután
pedig bölcsességében látja az okokat, azt is tudja, hogy mit kell tenni a probléma
megoldásához. Ezt fejezi ki Avalokitesvara egyik gyakori ábrázolása, ahol ezer
karja van, hogy mindenki felé segítő kart tudjon nyújtani, akinek erre szüksége
van; az ezer itt a végtelent jelenti. Az ezer kéz mindegyik tenyerén egy-egy
szem is található. Ez az ezer szem jelzi, hogy az istenség nem vak jószándékkal
segít, hanem kristálytisztán érzékel, s pontosan tudja, mi a helyzet, mire van
szükség.
Avalokitesvarát
általában a részvét vagy együttérzés isteneként ismerjük, de ritkán gondolkozunk
el azon a tényen, hogy ugyanakkor Avalokitesvara az, aki kinyilatkoztatja a
Prajnaparamita-hrdaya szútrát Sáriputrának. Ez a szútra - magyarul a Transzcendens
Bölcsesség szíve szútra - pedig minden jelenség ürességéről, káprázat természetéről
szól. A megvilágosodott tudatnak van egy olyan fontos aspektusa is, amelyik
felismeri, hogy az egész létezés csak káprázat. Egyfajta álomvilágba vagyunk
belefeledkezve, amit túlságosan valóságosnak hiszünk, túl komolyan veszünk.
A megvilágosodott tudat felébred ebből az álomvilágból, fölismerve, hogy mindez
csak álom. Ezt nevezzük az ürességről szóló tudásnak, amelyik meglátja, hogy
a jelenségek csak képek, s nem valóságosak.
Bizonyos értelemben
ez az istenség másik pólusát képviseli a részvéttel és szeretettel szemben.
Ha ugyanis látjuk, hogy minden üres, akkor végső soron a szenvedés is üres.
A bölcsességnek ebből az aspektusából tehát inkább az volna logikus, hogy egy
megvilágosodott tudat nem nagyon törődik a világ dolgaival - hiszen azok üresek.
Ebből tehát látszólag az következne, mintha a világban való működésnek nem lenne
különösebb értelme. Érdekes módon mégis éppen Avalokitesvara, a szeretet és
részvét istene az, aki ezt a legmagasabb bölcsességet kinyilatkoztatja. Ez el
kell, hogy gondolkodtasson bennünket a szeretet és az ürességről szóló tudás
viszonyáról.
A buddhizmus
szerint a valóban megvilágosodott tudatban ez a kettő egyszerre van jelen. Egyfelől
látja, hogy minden káprázat, másfelől viszont ez teszi egyáltalán képessé arra,
hogy tényleg segíteni tudjon másokon. Az egyetlen igazi segítség ugyanis csak
az lehet, ha ezt a tudást valahogyan közvetíteni tudjuk mások felé. Ha a dolgokat
reálisnak hiszszük, akkor nincs igazi megoldás. Ha a dolgok nem reálisak, akkor
viszont minden lehetséges. Ha pedig minden lehetséges, akkor minden problémát
meg lehet oldani.
Jól értsük!
Az, hogy a segítés kulcsa a dolgok ürességének átlátása, nem azt jelenti, hogy
amikor szenvedéssel találkozunk, akkor nem kell semmit tennünk, hanem csak látni
róla, hogy üres. Aki éppen szenved, az a legtöbb esetben valószínűleg nem tudja
felfogni ezt az ürességről szóló tudást, még akkor sem, ha ez segítene rajta.
Ha szenvedéssel találkozunk, akkor ott valamit konkrétan tennünk kell. A dolgok
nem valóságos jellegének érzékeléséből azonban következik, hogy mindent meg
lehet valósítani, amit csak kívánunk. Vagyis minden problémát meg lehet oldani
- és meg is kell oldanunk. A megvilágosodott tudatban az ürességről szóló tudás
és a végtelen szeretet egyszerre van jelen. A benne lévő együttérzés nem engedi,
hogy az ürességről szóló tudás elidegenítse a világtól, éppen ellenkezőleg:
utóbbi adja meg számára a kulcsot ahhoz, hogy a világ minden problémáját megoldja.
Ami üres ugyanis, abból bármi lehet, az nincs végérvényesen rögzítve. A megvilágosodott
tudat ennek a tudásnak a végtelen hatalmát használja az életben kialakult csomók
oldására. Ha a dolgok kötöttek, valóságosan létezők volnának, akkor a helyzet
teljesen reménytelen volna, hiszen azok lényegén nem tudnánk változtatni. Az
ürességről szóló tudás tehát valójában a szabadságról szóló tudás, ahol a szabadság
azt jelenti, hogy: minden lehetséges, minden rajtunk múlik?
Avalokitesvara
tehát azért tud igazán segíteni, mert teljes mélységéig birtokolja ezt a tudást.
Másfelől viszont az a részvét, amit a világban kinyilvánít, nem fogalmi természetű,
hanem a valóság kristálytiszta érzékelésén alapul. A saját emberi segítőkészségünkkel
ugyanaz a probléma, mint ami a saját életünkkel is: hogy konceptuálisan éljük.
Nem úgy érzékeljük se a külső valóságot, se önmagunkat, ahogy az ténylegesen
van, hanem az elképzeléseink szerint. Ezeket az elképzeléseket - pl. hogy hogyan
kellene élni, mi a helyes stb. - részben szüleinktől vagy az iskolában tanuljuk,
részben saját magunk alakítjuk ki őket a vágyainknak megfelelően, majd ezekhez
próbálunk igazodni az életben. Ma már gyártanak olyan szemüveget, amelybe egy
képernyő van beépítve. Ha ezt felvesszük, akkor nem a valóságot látjuk, hanem
egy televízió képeit, amelyek bizonyos koncepciókat közvetítenek. Ugyanígy közvetítjük
mi magunk is saját magunk számára a különféle elképzeléseket. Alapvetően minden
problémánk abból adódik, hogy nem a valóságban élünk. Szenvedés általában akkor
keletkezik, amikor az elképzeléseink összeütközésbe kerülnek a valósággal.
Segítő szándékunkkal
és együttérzésünkkel ugyanez a probléma. Egyrészt meg van bennünk a jószándék,
a szeretetteli odafordulás mások felé, de ezt is átkonceptualizáljuk. Nemcsak
saját életünket éljük az elképzeléseink szerint, hanem akkor is ezek szerint
járunk el, amikor másokon próbálunk segíteni. Márpedig a valóság és az elképzeléseink
ezen a téren is gyakran kerülnek ellentmondásba egymással.
Például van
önmagunkról egy olyan elképzelésünk, hogy "segítenem kellene egy szerencsétlen
beteg rokonomnak". A valóság azonban az, hogy éppen nem segíteni szeretnénk,
hanem mondjuk eleget tenni valamilyen vágyunknak. Az elképzelésünk szerint azonban
"inkább az a helyes, ha a beteg rokont ápolnám". Természetesen erkölcsi
értelemben jobb az, ha valaki a beteg rokont választja. Azonban amit teszünk,
az mégis csak egy elképzelésen alapul. Már maga ez az egyszerű alaphelyzet is
egy egész problémahálót gerjeszt. Miközben ott vagyunk és segítünk, halálosan
frusztrál bennünket, hogy nem csinálhatjuk azt, amire tulajdonképpen vágyunk.
A frusztráció miatt ingerültek vagyunk, ez az ingerültség pedig különféle újabb
elképzeléseket gerjeszt, amelyek az eredeti elképzelésünkhöz képest egészen
más következményekhez vezetnek. Például megtesszük ugyan a másikért, amiről
úgy gondoljuk, hogy meg kell tennünk, de közben szúrós megjegyzések csúsznak
ki a szánkon anélkül, hogy észrevennénk azt. Tovább menve: amit a beteg rokonnal
teszünk, azt is az fogja meghatározni, hogy az elgondolásunk szerint mi lenne
jó az ő számára. Miközben igyekszünk mindezt megtenni, gyakran nem vesszük észre,
hogy mire is volna ténylegesen szüksége. Lehet, hogy igazából csak annyi kellene,
hogy megfogjuk a kezét, és naponta meleg ételt főzzünk neki. Miközben nem vesszük
észre a valódi szükségletet, az elgondolásunk alapján sok mindent megteszünk,
amire pedig nem volna semmi szükség.
A megvilágosodott
tudatot úgy jellemzik, mint a fogalmi elképzeléseken túli tudatállapotot. Ez
azt jelenti, hogy a dolgokat, a lényeket és saját magát nem az elképzelései
szűrőjén keresztül érzékeli, hanem közvetlenül és egyszerűen úgy, ahogy ezek
vannak. Amikor Avalokitesvara megvilágosodott tudatáról beszélünk, akkor ez
a közvetlen érzékelés a teljes elfogadást is magában foglalja. Ez nem is lehet
másképp. Ha valaki nem fogadja el, amit tapasztal, akkor az érzékelésében már
egy minősítés van jelen. Olyasmik futnak át a tudatán, mint pl. "ez nekem
nem tetszik", "ez helytelen" vagy "ez undorító". A
hétköznapi emberben állandóan működnek ezek a minősítő mechanizmusok.
Saját magunkon
is jól megfigyelhetjük ezt, amikor pl. megyünk az utcán, s látunk egy a földön
fetrengő embert. Az első töredék másodpercben, amikor még tisztán érzékeljük
őt, felmerül bennünk valami szánalom vagy együttérzés, a következő pillanatban
azonban már megjelenik a gondolat, hogy "biztosan részeg". Lehetséges
persze, hogy az illető tényleg részeg, ám amikor megállapítjuk ezt, attól kezdve
elindul bennünk egy egész minősítési láncolat, melybe bekapcsolódik a részegséggel,
lecsúszással stb. kapcsolatban kialakult egész nézetrendszerünk. Ettől a pillanattól
kezdve nincs többé bennünk együttérzés, hanem az elfojtódik, s helyébe a minősítés
páncéljába bújó védekezés lép.
Ugyanez a védekező
mechanizmus működik bennünk olyankor is, amikor pl. nagy szerencsétlenséggel
vagy tragédiával találkozunk. Ilyenkor is megfigyelhetjük, milyen nagyszabású
magyarázkodás indul el a fejünkben, amsivel megpróbáljuk megmagyarázni, hogy
miért nem segítünk, vagy ha nem is várható el tőlünk segítség, akkor azt, hogy
miért nincs közünk a dologhoz. A védekezés amiatt van bennünk, mert szorongunk
attól, hogy a világunkban jelenlévő szenvedést a maga teljes mélységében érzékeljük.
Inkább feltesszük a fogalmak és megítélések szemüvegét, amivel átszínezzük ezt
a valóságot. Ami nem fér bele a szép és jó életről alkotott elképzelésünkbe,
azt nem akarjuk látni, arról inkább elfordítjuk a tekintetünket. Ezért kellemetlen
látvány a hajléktalan. Valójában nem kellene, hogy az legyen. Nem kellene bűntudatunknak
lennie attól, hogy nekünk van hajlékunk, neki meg nincsen. De hitelesebben látnánk
az életet, ha ez az oldala is tudatos volna bennünk.
Avalokitesvara
úgy lát, hogy nincs rajta ilyesfajta szűrőszemüveg. Nincs koncepciója, hanem
egyszerűen úgy látja a dolgokat, ahogy vannak, és így is fogadja el őket. Ha
mi is így, mindenfajta előítélet tudnánk látni és elfogadni másokat, akkor ez
önmagában is hihetetlen segítő erő tudna lenni, még akkor is, ha ezen túl nem
csinálunk semmit. Talán magunk is átéltük már olykor, mennyire sok erőt vagyunk
képesek meríteni abból, ha valaki teljesen elfogad bennünket úgy, ahogy vagyunk,
elvárások és elgondolások nélkül; ha nem kell megjátszanunk magunkat, nem kell
takaróznunk, nem kell másmilyennek mutatni magunkat, hanem vállalhatjuk magunkat
akár gyengeségeinkkel és problémáinkkal együtt is. Sajnos ez viszonylag ritkán
fordul elő az életben, mint ahogy mi magunk is ritkán vagyunk képesek mások
számára ezt a fajta elfogadást nyújtani. Ha azonban megkapjuk valakitől, akkor
ez önmagában is meg tudja nyitni azokat a korlátokat vagy sorompókat, amelyek
miatt szenvedünk. Adott esetben ez a fajta elfogadás többet segíthet, mint a
sürgölődés vagy az aktív beavatkozás. Az ugyanis, aki ezt kapja, megérti, hogy
nincs egyedül. Rádöbben, hogy valaki megérti őt, s ebből fölismerheti, hogy
a helyzete nem reménytelen. S abból a tudásból, hogy ő is egy szerethető és
elfogadható lény, erőt tud meríteni a problémája megoldásához.
Meditáció
a résztvevő istenről II.
A tantrikus
buddhizmus szádhanáiban (meditációs gyakorlataiban) általában egy istenséget
vizualizálunk. Vizualizálni azt jelenti, hogy képzeletben magunk elé idézni.
Minden ilyen istenség egy bizonyos tudatállapotot fejez ki. Valójában ezek az
istenségek nem kötődnek egy meghatározott formához. Nincs két fülük, két karjuk
és okos tekintetük, mint az embereknek, hanem – minthogy tudatállapotokat jelentenek
–, alapvetően formátlanok. Másfelől viszont bármilyen formában megjelenhetnek,
hiszen mint istenségek nem annyira kötöttek, mint az alsóbb anyagi szférákban
élő lények.
A buddhista
istenségek mindegyike olyan tudatállapotot képvisel, amelyet megvilágosodott
vagy fölébredett állapotnak nevezünk. A formák, amelyekben magunk elé idézzük
őket, nem az istenség anyagi testét jelentik, hanem olyan formákról van szó,
amelyek elsősorban szimbolikus jelentéssel bírnak. Olyan szempontokat idéznek
fel az ember tudatában, amelyek megkönnyítik számunkra, hogy saját magunk is
átéljük ezt a megvilágosodott tudatállapotot, vagy legalábbis kapcsolatba kerüljünk
azzal. Éppen ezért a vizualizált istenségeket nem sűrű testben kell elképzelni,
hanem inkább úgy, mintha fény testük lenne – egy teljesen szabad, tetszés szerint
feloldható és alakítható megjelenés.
Másrészt azonban
– eltérően a pszichológiában használatos egyes imaginációs eljárásoktól – minden
ilyen istenség-meditációnak van egy bizonyos iránya. Ezért nem lehet teljesen
spontán vagy önkényes az, ahogyan elképzeljük őket. Bár minden gyakorló saját
egyéniségének megfelelően bontakoztatja ki ezeket a belső képeket, az alapvető
szimbólikus elemeket azoknak minden esetben tartalmazniuk kell.
A szádhana gyakorlatok
végzésének ezenkívül vannak bizonyos előfeltételei. Ezek részint tudati, részint
formai feltételek. A legfontosabb tudati előfeltétel az, hogy a gyakorló mélyebben
lásson, mint a legtöbb hétköznapi ember. Ki kell látnia saját hétköznapjainak
zárt sémáiból és rögeszméiből, és igénye kell, hogy legyen a szellemi útra.
Meg kell értenie, hogy a valóság mélyebb annál, mint amivel az életünket közönségesen
eltöltjük. Ezt a tudati előfeltételt más vallásokban megfordulásnak vagy megtérésnek
nevezik; mi a buddhizmusban a szemlélet megfordulásáról beszélünk. Ennek hatására
értjük meg a valódi problémákat, és lépünk rá egy olyan útra, ahol ezekre kezdünk
megoldást keresni. A szemléletnek ez az átfordulása természetesen hosszú folyamat,
de azt minden egyes meditáción belül is külön gyakorolnunk kell. Ezért végezzük
el a szádhana gyakorlatok keretében is mindig a Négy Előkészítő Gondolatról
folytatott elmélkedést.
Egy másik gyakorlat,
amit előkészítésképpen mindig végrehajtunk, a menedékvétel gesztusa. Ahhoz hogy
egy meditáció hatékony legyen, bizonyos elköteleződés szükséges. Máskülönben
könnyen úgy tekinthetnénk a meditációt, mint egyfajta szórakozást. Olyanná válna,
mint az újság, amit elolvasunk, aztán eldobjuk. Ma megnézünk egy filmet, holnap
egy másikat – nem sok marad meg belőle. A meditációs gyakorlatainkat azonban
értékesebbnek tartjuk annál, mintsem hogy hagyjuk csak úgy átfolyni magunkon.
Ezért e gyakorlatokat a tanító csak akkor adja át, ha megbizonyosodik a tanítvány
elkötelezettségéről és odaadásáról. Ez szavatolja, hogy a tanítvány a gyakorlatot
tényleg komolyan veszi. A menedékvételt egy formális gesztussal juttatjuk kifejezésre,
hasonlóan ahhoz, mint ahogyan a keresztények keresztet vetnek, ezzel fejezve
ki, hogy szellemileg a kereszt jegyében kötelezik el magukat.
Mivel a hétköznapi
életünk sok rossz szokásra épül, ezen úgy tudunk változtatni, ha átszoktatjuk
magunkat, vagyis gyakoroljuk a jó szokásokat. Gyakorolni annyit tesz, mint ismételni.
Minél többször ismétlünk valamit, az annál erősebben szokásunkká válik. Hogy
a szellemi út iránti elköteleződésünk erős legyen, azt sokszor kell megismételnünk.
Az istenség-meditációk előtt legalább 108-szor kell menedéket vennünk. Ennek
naponkénti ismétlése erős belső tartást hoz létre. Ez segít abban, hogy a gyakorlásban
kitartóak maradjunk. Sokunkra jellemző, hogy nagyon lelkesen elkezdünk különböző
gyakorlatokat, de aztán jön egy csábító ötlet, egy másik tanítás, vagy pusztán
egy új szórakozás, s ilyenkor könnyen elcsábulunk, és valami mást kezdünk el
csinálni. Nem vesszük észre, hogy ez sem tart sokáig, és megint valami másba
kezdünk. Ilyen módon egyszer csak eltelik az életünk, s meghalunk anélkül, hogy
bárhová is eljutottunk volna. Ezt belátva az ember bölcsen jár el, ha óvintézkedéseket
tesz, s az elköteleződését éberen tartja. Külön gyakorlást igényel az, hogy
ne térüljünk el, hanem amit elhatároztunk, azt végig is járjuk. Ez az oka annak,
hogy a menedékvételt ilyen intenzíven kell gyakorolni. Ez fejleszti ki azt a
belső erőt, ami tartósan rajta tud tartani bennünket az úton.
Jóllehet mindegyik
buddhista istenség a megvilágosodott tudatállapotot fejezi ki, ezek között azért
mégis vannak árnyalati különbségek. Lényegét tekintve valamennyi istenség azonos,
azonban a megvilágosodott tudatállapotnak különböző aspektusai vannak, és a
különféle istenség-meditációk más-más aspektus fejlesztésére helyezik a hangsúlyt.
Például a megvilágosodott
tudatállapot egyik jellemzője az, hogy kristálytiszta. Ha valaki ezt az aspektust
kívánja hangsúlyozni, akkor Vadzsraszattván meditál, mert főleg az ő ábrázolása
és szimbolikája hangsúlyozza ezt az aspektust. Ha valaki az együttérzést, a
szeretetet, az egymás felé való nyitottságot kívánja erősíteni, akkor Avalókitéshvaráról
meditál. Az is előfordulhat azonban, hogy valaki ennek az együttérzésnek az
aktív aspektusát helyezi előtérbe. Egy megvilágosodott ugyanis nemcsak nagy
együttérzéssel eltelve üldögél a párnáján, hanem az igazi részvét aktivitásra
is sarkallja őt. Fel kell, hogy keljen párnájáról, és részt kell vállalnia a
világ életében. El kell kezdenie az életben olyan módon tevékenykedni, hogy
tudása mások számára is hozzáférhetővé váljék. Ilyenkor Táráról vagy Amóghasziddhiről
meditálunk, akik ezt az aspektust hangsúlyozzák.
Avalókitéshvara
tehát az együttérzést és a nyitottságot fejezi ki – az egymás iránti érzékenységet,
amit nem árnyékol le az ego, nem záródik be saját egyéni éntudatunk falai közé,
nem fojtja le az egyéni érdekek, görcsök, függőségek szövevénye. Amilyen mértékben
nyitottá és együttérzőbbé válunk, olyan mértékben közeledik a tudat a megvilágosodáshoz,
mert a megvilágosodott tudatot ezek a tulajdonságok jellemzik. A meditáció annak
gyakorlására szolgál, hogy ezeket a képességeket fejlesszük. Ezáltal oldjuk
fel a saját tudatunkban lévő gátakat és falakat, s válunk érzékenyebbé mások
problémáira és szenvedésére – s természetesen saját szenvedésünkre is. Ezek
a falak ugyanis, amelyek koncepcióinkból, szokásainkból és életelképzeléseinkből
épülnek fel, saját valódi szükségleteink irányában is ugyanolyan vakká tesznek
bennünket, mint mások szükségletei irányában.
Az együttérzés
buddhista felfogásban nem mártíromságot jelent, tehát nem önmagunk feláldozását
másokért. Inkább arról van szó, hogy megnyitjuk magunkat, megnyitjuk a szívünket
minden lény valódi szükségletei felé. Ebbe a »minden lénybe« azonban mi magunk
is beletartozunk. Magunk is legtöbbször azért szenvedünk, mert úgy élünk, hogy
saját szükségleteinkre sem vagyunk tekintettel. Úgy élünk, ahogyan azt mások
előírták vagy megtanították számunkra, társadalmi környezetünk valamely receptje
szerint. Vagy mi magunk alakítunk ki bizonyos rögeszméket arról, amit helyesnek
és helytelennek gondolunk, s ezeknek megfelelően igyekszünk élni. Legtöbbször
olyan életcélokat hajszolunk, amelyek sem testünknek, sem lelkünknek nem valódi
szükségletei, hanem valamilyen, a tudatunkban elültetett koncepción alapulnak.
A részvét buddhista értelemben azt jelenti, hogy mások és saját magunk vonatkozásában
egyaránt nyitottá válunk a valódi szükségletekkel szemben, és segítőleg odafordulunk
ezek felé.
Ez két lépésben
történik meg. Először azáltal fejlődik bennünk a meditáció által megcélzott
képesség, hogy kapcsolatba kerülünk egy ilyen megvilágosodott tudatállapottal.
Az életből is ismerjük, hogy ez hogyan működik. Amikor találkozunk egy olyan
emberrel, akinek megnyerő egyénisége vagy valamely rendkívüli képessége mély
benyomást gyakorol reánk, akkor ösztönösen is elkezdjük őt utánozni. Mi magunk
is megpróbálunk olyanná válni, mint ő, s megpróbáljuk ellesni tőle, hogy ő hogyan
csinálja. Ez egyébként nemcsak megnyerő tulajdonságok esetében működik így.
Sokszor negatív vonások is el tudnak bűvölni bennünket, és azokat is szívesen
utánozzuk. Az emberben nagyon erős ez az utánzási késztetés. Valószínűleg nem
is egyszerűen utánzásról van itt szó, hanem inkább arról, hogy a személyiségünk
nem annyira elszigetelt, mint ahogyan azt hisszük. A külső dolgokhoz hasonlóan
az énünk sem önmagában, hanem csak a viszonylataiban létezik. Ez azt jelenti,
hogy ha környezetünkben egy tudati rezdülés vagy megnyilatkozás történik, akkor
ez olyan, mint amikor egy követ a vízbe hajítunk, és az tovahullámzik. Amikor
megjelenik egy erős tudati impulzus, akkor ez az egész szellemi környezetben
tovább rezeg. Ha valaki indulatos és agresszív megnyilatkozást tesz, akkor észrevehetjük,
hogy mindenki feszültté és indulatossá válik a környezetében. A lények között
nincsenek valódi határok.
Ez azonban pozitív
irányban is így működik. Ahol nagyon erős pozitív energiák – szeretet, együttérzés,
segítőkészség, türelem, figyelem, odafordulás – jelennek meg, ott ezek is ugyanúgy
tovahullámzanak. Akik voltak már Őszentsége a Dalai Láma előadásain, azok átélhették,
hogy neki olyan erős kisugárzása van, ami még egy hatalmas tömeget is a megvilágosodott
impulzusok hatása alá tud vonni. De például a templomokban tapasztalható pozitív
szellemi energiák is abból származnak, hogy ilyen helyeken mindenki a legtisztább
impulzusait igyekszik kinyilvánítani. Hasonlítsuk ezt össze azzal, mint amikor
bemegyünk egy kocsmába, ahol az emberek részegen üvöltöznek, s ködös tudattal
durván és butaságokat beszélnek. Ha megfigyeljük, hogy mi magunk milyen tudatállapotba
kerülünk a kétféle helyzetben, rögtön megérthetjük, hogy a tudat mennyire nem
elszigetelten létezik. Mindez természetesen fordítva is így van. Azok az ösztönzések
is, amelyeket mi magunk bocsátunk ki, ugyanúgy tovahullámzanak.
Ezen az elven
alapul a gyakorlás első fokozata. A meditációban nem látjuk ugyan fizikailag
az istenséget, de legalább a lelki szemeinket igyekszünk megnyitni abba az irányba,
ahogyan ez az istenség megnyilatkozik. Megpróbáljuk érzékelni az ő pozitív energiáit,
hogy azután ezeket önmagunkba felvéve saját magunk is ugyanabba az irányba fejlődjünk.
A gyakorlás
első szakaszában ezért az istenséget önmagunk előtt a térben vizualizáljuk.
Elképzelünk egy olyan istent, aki tökéletesen megért bennünket, akiben nincs
semmilyen egyéni érdek, elvárás és hátsó szándék. Nem minősít és nem büntet,
még nevelni sem akar bennünket. Egyáltalán semmit sem akar – egyszerűen megért
bennünket, teljes nyitottsággal érzékeli problémáinkat és szerencsétlenségünket.
Hasonló érzéseket természetesen konkrét emberekkel vagy akár állatokkal kapcsolatban
is átélhettünk már. A meditációnak ebben a szakaszában segíthet, ha felidézünk
olyan emlékeket, amikor valaki valóban elfogadott bennünket, nem állított falakat
közénk. Az emberek között azonban viszonylag ritka, amikor valaki ennyire nyitottan
és érdek nélkül elfogad és maradéktalanul megért bennünket, ezért képzeljük
el ezt isteni formában. Egy istennél könnyebben el tudjuk ezt képzelni, mivel
neki nincsenek sem belső, sem külső korlátai. Ha mégis abban a szerencsés helyzetben
vagyunk, hogy az életben is tapasztaltuk ezt a fajta elfogadást, akkor az illető
személyt is úgy tekinthetjük, mint az istenség egy arcát, mint Avalókitéshvara
testet öltését egy konkrét lényben.
Amikor átéljük,
hogy megértenek és elfogadnak bennünket, s együttéreznek velünk, akkor mi magunk
is megértjük és elfogadjuk önmagunkat. Ez az önmagunk iránti elfogadás lesz
az alapja annak, hogy magunk is képessé váljunk a mások iránti őszinte együttérzésre.
Az adott istenség által képviselt tudatállapot azáltal tud maradéktalanul kibontakozni,
hogy magunk is felvesszük ezt a tudatállapotot. Ha mások segítőkészek, türelmesek,
odafordulók, szeretetteliek és nyitottak felénk, akkor ezáltal magunk is ilyenné
válunk, mi is átélünk ebből valamennyit. Tudniillik még ha ez az impulzus látszólag
egy másik lény felől érkezik is, nem tudnánk azt átélni, ha nem a tudatban történne,
ha nem élnénk át magunk is bizonyos értelemben ugyanezeket a tulajdonságokat.
Amikor valaki őszintén együttérző velünk, ezt csak azért tudjuk »fogni«, mert
ezen az aktuson keresztül magunk is átéljük az önmagunkkal szembeni együttérzést.
Mindez nem kívül, hanem saját tudatunkban történik. Ami nem felel meg saját
tudatállapotunknak, azt lehetetlen átélni. Ebből a szempontból közömbös, hogy
léteznek-e egyáltalán külső dolgok. Akár léteznek, akár nem, tudatosan átélni
csak azt vagyunk képesek, ami a saját tudatunkban is jelen van.
Gondoljuk meg
pl., milyen érzés volna lófarkú nyúlnak lenni. Át tudjuk ezt élni? Nem nagyon,
mert egyelőre még nincs ilyen létforma a tudatunkban. Ha valaki szeret bennünket,
azt viszont át tudjuk átélni, pontosan azért, mert erre a szeretetre rezonálva
saját magunkban is tudatosodik, hogy mit jelent önmagunkat szeretni vagy elfogadni.
A külső szeretet mintegy katalizátorként működik, ami ezt a tudatállapotot saját
magunkban is felébreszti.
A meditáció
második részében tudatosan azonosulunk ezekkel az önmagunk irányában megélt
pozitív attitűdökkel, és azokat most mások felé irányítjuk. Én leszek az, aki
szeret, aki odafordul mások felé, aki együttérzést gyakorol. Ez nem is kíván
olyan nagy váltást, mint ahogy első pillantásra látszik. Egyszerűen csak a fókuszt
kell áthelyeznünk saját tudatunkon belül arról, aki az együttérzést kapja, arra
a személyre, aki azt adja. Valójában mindkét fázisban mi magunk vagyunk azok,
aki ezt az együttérzést megéljük.
Azon keresztül,
hogy – az isten segítségével – megértettük és elfogadtuk magunkat, fölfedezhettük
önmagunkban a képességet, hogy mi is nyitottan és sorompók nélkül érzékeljünk.
Miután azonosultunk azzal a részünkkel, amelyik ezt a megértést önmagunk felé
átélte, most mi magunk fordulunk az egész világ felé ezzel az attitűddel. Ezt
a meditációban azzal juttatjuk kifejezésre, hogy képzeletben azonosulunk az
istenséggel. Elképzeljük, amint belénk olvad, áthat bennünket és eggyé válunk
vele.
Amikor így kezdünk
létezni – akár csak a meditációban is –, akkor mi magunk is Avalókitéshvara
kifejeződésévé válunk. Ugyanazt a megvilágosodott attitűdöt juttatjuk kifejezésre,
mint amit ő képvisel, mégpedig most már nemcsak önmagunk, hanem az egész világ
felé. Úgy képzeljük el, mintha mi magunk is ennek az istenségnek egyik arca
lennénk. Ezen keresztül fölismerjük, hogy mi is képesek vagyunk belső falak
nélkül, nyitottan és szeretettel fordulni minden létező felé. Felidézzük a világunkban
uralkodó mérhetetlen szenvedést, de most már az istenség attitűdjével próbálunk
meg viszonyulni ezekhez a problémákhoz, s nem pedig úgy, ahogyan azt a hétköznapi
életünkben szoktuk – szorongással, előítélettel, tekintetünket elfordítva, fenyegetettnek
érezve magunkat. Nyitott szemmel és sorompók nélküli elfogadással látjuk a szenvedést
és a problémákat, de ugyanakkor Buddha-természetünkkel látjuk azt is, hogy azok
nem végső soron valóságosak, és ezért nem képeznek abszolút köteléket. Van reményünk
arra, hogy meg tudjuk ezeket oldani, a közvetlen együttérzés átélését alapvető
optimizmus kíséri. E meditáció minden ismétlésével ténylegesen is egyre hasonlóbbá
válunk az istenséghez.
A buddhizmusban
a megvilágosodott tudatra jellemző szeretetet és együttérzést – akár az istenség-jógán
keresztül, akár önállóan gyakoroljuk azt –, a hétköznapi ember együttérzésével
szemben »határtalannak« vagy »mérhetetlennek« szoktuk nevezni. Vajon miért nevezzük
ezt így? Az egyik magyarázat szerint azért, mert az ilyen szeretet az egész
világot betölti, vagyis mindenkire kiterjed. Biztosan van a szóhasználatnak
egy ilyen értelme is, szerintem azonban nem ez az igazi lényege, és a gyakorlást
semmi esetre sem itt kell elkezdeni. Sokkal fontosabb, hogy a saját szomszédunk,
társunk, vagy akár a környezetünkben felbukkanó idegenek iránt együttérzők tudjunk
lenni, mint hogy kialakítsunk magunkban egy olyan koncepciót, mely szerint „én
az egész világgal együttérzek”. Ha egyből az egész világgal akarnánk együttérzővé
válni, akkor nagy a veszélye annak, hogy végül is csak egyfajta fogalmi elképzelést
fejlesztünk ki. S amikor a valóság próbák elé állít bennünket, akkor kiderül,
hogy mindennek nagyon kevés a valódi tartalma, vagy nagyon könnyen felborul.
Fontos tehát, hogy a gyakorlásban konkrét emberek iránti tényleges együttérzésről
legyen szó, egészen konkrét szituációkban. A határtalanság elsősorban nem arra
vonatkozik, hogy milyen messzire, milyen kozmikus távolságokba terjed ki az
együttérzés, hanem arra, hogy nincsenek benne azok a bizonyos belső sorompók,
amelyekről a Métta-szutta is beszél. Vagyis a jelző arra szólít minket, hogy
ne méricskéljük, s ne konceptualizáljunk! Ez a határtalanság nem az országhatárok,
hanem az önmagunkban lévő határok átlépését fejezi ki. E határok a saját fogalmaink
és elképzeléseink, melyeken keresztül minősítjük a jelenségeket és a többi embert.
A határtalan együttérzés azt jelenti, hogy nem méregetünk többé, nem ítéljük
meg a másikat, nem erőltetjük őt bele gondolati struktúráinkba, hanem egyszerűen
kinyitjuk magunkat a létezésnek a maga elevenségében és közvetlenségében, belső
határok nélkül. Nem a külső határokat kell lebontani, hiszen azok valójában
nincsenek is. Önmagunkban kell lebontanunk azokat a belső falainkat, amelyek
elszigetelnek bennünket másoktól, és akkor határtalanná válunk.
Még két motívumról
szeretnék néhány gondolatot felvetni, amelyek szerepet játszanak ebben a sádhanában.
Az egyik az istenség neve.
Avalókitéshvara
neve szó szerint azt jelenti, hogy »fölülről lefelé tekintő Isten«, pontosabban
nem is Isten, hanem »Úr«. Ebben egy olyan attitűd fejeződik ki, amely lefelé
néz. Nem a »lenézés« értelmében, hanem úgy, hogy lefelé tekint. Ha tehát mi
magunk is Avalókitéshvarává szeretnénk válni, hogy megjelenítsük őt a világban,
akkor tudatosítanunk kell ennek jelentését, és fel kell vennünk ezt az attitűdöt.
Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy át tudjuk lépni az énünk határait. Legtöbbször
ugyanis az önképünk akadályoz meg bennünket abban, hogy nyitottak és megértőek
legyünk mások problémái iránt, és segítőkészek tudjunk lenni. Azért nem vagyunk
elég nyitottak, mert félünk. Félünk attól, hogy elveszítünk valamit, hogy hátrányba
kerülünk, hogy az érdekeink valahol sérelmet szenvednek. Félünk attól, hogy
mi magunk nem kapunk eleget, vagy kevesebbhez jutunk azáltal, hogy másoknak
több odafordulást adunk.
Az Avalóka,
tehát a lefelé tekintő attitűd segíthet áttörni a saját egoizmusunkat, önközpontúságunkat,
s az ebből adódó görcsöket. A lefelé tekintés abban nyilvánulhat meg, hogy a
tekintetünket mindig arra irányítjuk, ami hozzánk képest jobban szenved, ami
nálunk rosszabb helyzetben van, nagyobb problémákkal küzd, amit az élet egy
nehezebb kátyúja ejtett foglyul. Ez segít oldani saját fogságunkat azon a magasabb
szinten, ahol mi tartózkodunk. Példa lehetne erre saját szituációm. Előző héten
betörtek hozzám, és elvittek kétszázezer Ft-ot. Ennek a pénzügyi részén nagyon
gyorsan túl tudtam tenni magam azáltal, hogy ezt gondoltam: „Tőlem most elvittek
kétszázezer Ft-ot, de mennyi ember van, akinek még fedél sincs a feje felett.
Ehhez képest az engem ért veszteség teljesen jelentéktelen.”
Tehát ha a tekintetünket
arra irányítjuk, ami a saăsárán belül lejjebb vagy rosszabb helyzetben van,
az segít saját görcseink elengedésében. Ha ezt az attitűdváltást meg tudjuk
tenni, akkor ez nem csak azt szabadítja fel, aki felé fordulunk, hanem saját
magunkat is. A megvilágosodott tudatállapot a szabadság irányába mozgó tudatállapot.
Felszabadít másokat, és ebben a mozgásban egyben saját maga is felszabadul.
Ha alkalmazzuk ezt a módszert, és Avalókitéshvarával azonosulva megpróbálunk
mindig lefelé nézni, akkor észre fogjuk venni, hogy még ha nagyon súlyos helyzetben
(súlyos depresszió, hajléktalanság stb.) vagyunk is, még mindig lehet lefelé
nézni. Lefelé nézve pedig meg fogjuk látni a lények millióit, akik még nálunk
is sokkal súlyosabb szenvedésekkel küzdenek.
A másik motívum,
amelyre fel szeretném hívni a figyelmet, az a bizonyos maĄ kő, amelyet Avalókitéshvara
a szíve előtt tart. Erre utal az istenség mantrája is, amit a meditáció közben
énekelni szoktunk: ÓM MANI PADMÉ HÚM. Ez a kő nem más, mint a minden kívánságot
teljesítő drágakő. Vajon mi a titka annak, hogy ez a kő minden kívánságot teljesít?
S mi magunk a hétköznapi életünkben miért nem tudunk minden kívánságot teljesíteni?
A probléma gyökere abban rejlik, hogy a saját kívánságaink nagyon korlátozott
kívánságok. Mi egyáltalán nem akarunk »minden« kívánságot teljesíteni. Valójában
csak a saját kívánságainkat akarjuk teljesíteni, s még azok közül is csak bizonyos
jól megszűrt, speciális kívánságokat. Ezért aztán nem is szokott sikerülni.
Ez egy igen lényeges különbség köztünk és az Isten között. Az istenség ugyanis
nem tesz különbséget a kívánságok között. Nem rangsorolja őket és nem szelektál,
hanem minden kívánságot teljesíteni akar. Ezért teljesíti is őket. Ez arra tanít
bennünket, hogy ne válogassunk a kívánságok között úgy, ahogyan szoktuk, mint
pl. „ez a gyerek kívánsága, ez a szomszédé, ez a koldusé, ez a főnöké” stb.
Arra kell törekednünk, hogy minden kívánságot teljesítsünk, függetlenül attól,
hogy az kié, s ne minősítsük azokat. Ha így teszünk, akkor a kívánságok sokkal
gyorsabban fognak teljesülni. Ez azt jelenti, hogy mások kívánságaira is ugyanúgy
oda kell figyelnünk, mint a sajátunkéra. Továbbá saját valódi kívánságainkra
ugyanúgy oda kell figyelnünk, mint az elgondolásainkra.
Hogy miért a
kő jelképezi a kívánságok teljesülését? A kő a gyémánt egy sajátos formája.
A gyémánt pedig azt a tudatállapotot fejezi ki, amely tökéletes tisztasággal
fölismeri minden dolog valódi természetét, vagyis realizálja minden jelenség
ürességét. A jelenségek üressége azt jelenti, hogy azok végső soron szabadok.
A gyémánt tehát egy olyan tudatot fejez ki, amelyik az életet és a világot nem
kötöttnek – nem struktúrákból vagy dolgokból állónak – érzékeli, hanem olyannak,
mint egy álom, mint egy mindent tartalmazó és mindent kibontó végtelen áradás.
Az Avalókitéshvara
kezében tartott kő egy rubin. Ez a kő annyiban különbözik a gyémánttól, hogy
piros színt sugároz. Az alapszimbólumnak megfelelően ez is magában hordja a
tisztaságot, a világos érzékelést, a valóságnak megfelelő megismerést; ezen
túlmenően azonban egy olyan attitűdre is utal, amit speciálisan a piros szín
jelképez. Ez a szín az elfogadás és az igenlés tudati energiáját fejezi ki,
mely szennyezett formában mint vágy, kötődés és szenvedély nyilvánul meg, tiszta
természete szerint azonban a ragaszkodástól mentes szeretet és együttérzés forrása.
A rubin tehát azt jelzi, hogy noha az istenség mindent üresnek, tisztának, szabadnak
és álomszerűnek érzékel, mégis maradéktalanul elfogad mindent, ami ebben az
álomvilágban áramlik. Mindennel együtt érez, szeretettel fordul minden történés
felé, és e szereteten keresztül fenntartja és kibontakoztatja azokat.
A világban valójában
minden kívánság teljesül. Ennek a következménye, hogy rossz dolgok is léteznek.
Vannak olyan kívánságok – sajnos elég sok –, amelyeknek a következményei nem
üdvösek, de ezek is teljesülnek. És természetesen a jó kívánságok is valóra
válnak. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk érteni, sőt közre tudjunk működni abban,
hogy minden kívánság teljesüljön, olyan megvilágosodott tudatra van szükségünk,
amely az »énre« és »másra« történő vonatkoztatás korlátai nélkül, tisztán érzékeli
a mindenséget, mint végtelen szabadságot, amelyben minden megvalósul. Az a fajta
együttérzés, amit Avalókitéshvara képvisel, nem érzelmi állapot, hanem a világosságnak,
a tisztaságnak, az intenzitásnak, a mindentudásnak, az üresség fölismerésének
és az élet igenlésének olyan ötvözete, amelyben minden lehetségessé válik.
Többről van
tehát szó, mint puszta sajnálkozásról. Ha valaki csak sajnál egy hajléktalant,
azzal még nem szabadítja föl se saját magát, se a hajléktalant. Ha nem csak
sajnálja, hanem szállást is ad neki, akkor ez már egy fokkal jobb. A szenvedése
alól azonban még mindig nem szabadítja fel. Igazán felszabadítani csak akkor
tudja önmagát is és a hajléktalant is, ha ezt a segítő aktust ki tudja nyitni
abba az irányba, ahol realizálja az egész történés játékszerűségét és eredendő
tisztaságát, és mindezt valamiképpen meg tudja mutatni a hajléktalannak is.
Ha valaki ezt így tudná gyakorolni, akkor megtalálná belső békéjét a szenvedésben
és a szenvedésen keresztül is, és meg tudná adni ugyanezt a békét a szenvedő
lényeknek is.
Szabadság
és hatalom
Talán
igazuk van azoknak a történetfilozófusoknak, akik a hatalomra és fölérendeltségre
való törekvést tekintik az emberi történelem fő mozgatórugójának. Különösen
az utolsó 500 év történetében látszik ez minden kétséget kizáróan igaznak: nemcsak
a gyarmatosító gondolkodás jelzi ezt, amely az erősebb jogán magától értetődőnek
tekintette más népek leigázását és kirablását, s nemcsak az ipari társadalom
korábban elképzelhetetlen méretű tőkefelhalmozásában és -koncentrációjában nyilvánul
meg mindez, hanem a hataloméhség ugyanúgy áthatja az egész modern szellemtörténetet
is. A gyökerek egy olyan egyház szellemiségére nyúlnak vissza, amely uralkodni
kíván az emberi lélek felett; ebből a talajból bomlik ki a középkori mágia,
majd még később a modern tudomány, amely a természet alávetésére törekszik;
míg végül a modern filozófiában e szellemiség immár puszta kiszolgálóvá fajul,
mely a szükséges ideológiai alátámasztást szállítja a hatalom mindenkori birtokosainak,
vagy a hatalmat megragadni kívánó rétegeknek. A fehér ember saját hatalmi megszállottságát,
hatalomra való sóvárgását egyetemes elvvé emelte, és saját indítékának kivetítése
révén igyekszik önigazolást találni. Noha a nyíltan rasszista ideológiák manapság
nem kifejezetten szalonképesek, amikor mindez olyasfajta »tudományos« köntösbe
van bújtatva, mint amilyen a »természetes kiválasztódás« tana, vagy »az egyén
és a faj túlélési ösztöne« mint fő emberi mozgatóerő, a legtöbb ember számára
magától értetődő igazságokként, szinte közhelyszerűen hangzanak. Az ilyesfajta
felfogáshoz hozzátartozik az a meggyőződés is, amely a mai embert valamiféle
evolúció csúcspontjának tekinti. Ha azonban az ilyesfajta elképzelések igazak
volnának, akkor csak az oroszlánoknak, hiénáknak és sakáloknak lett volna szabad
a kiválasztódási folyamatot túlélniük. A természet azonban megtartotta a pacsirtákat
és a lepkéket is, s gondoskodik róluk azóta is - s nemcsak azért, hogy a nagyobbak
számára táplálékul szolgáljanak... Minden élőlény közül egyedül az ember az,
aki a környezetét erőszakkal igyekszik alakítani; eszméinek egyoldalúsága és
korlátoltsága azonban a világ őseredeti gazdagságát egyre inkább sivár és uniformizált
gépezetté redukálja.
A
nyugati szellem legnagyobb részt e hatalmi törekvés szolgálatába állt. Elbűvölte
látszólag növekvő szabadsága, a szakadatlan teremtés illúziója - és nem utolsó
sorban a pénzmennyiség, amit mindezzel keresni tud. Azt hisszük, hogy a hatalom
révén, akaratunk keresztülvitelével szabadságot nyerhetünk. E szabadság azonban
éppen olyan illuzórikus, mint a hatalom maga is, amivel az ember mint egyén,
vagy mint közösség látszólag rendelkezik. A hatalom gyakorlása ugyanis kizárólag
elnyomásra való képességet jelent, nem képes kibontakoztatásra. A hatalom révén
az ember nem adhat semmit a világnak, legfeljebb csak elvehet abból. A hatalom
legfeljebb csak válogathat a jelenségformák között és manipulálhatja azokat,
nem képes azonban eleven valóságot teremteni. Ezért szükségszerű, hogy a modern
technika leépítse az élővilágot, miközben mértéktelenül elszaporít bizonyos
fajokat és alakzatokat.
A
keleti bölcseleti tanok még mélyebben megértették a hatalomnak ezt az illuzórikus
természetét, amennyiben fölismerték, hogy minden lény sorsát és körülményeit
karmája, vagyis saját korábbi cselekedetei határozzák meg. Minden lény saját
tettein keresztül teremti meg saját életét, s a hatalom birtokosai - beleértve
még az isteneket is - nem valódi hatalommal, hanem legfeljebb csak hatalomtudattal
rendelkeznek saját korábbi tetteik gyümölcseként. Az egyetlen dolog, amit a
hatalom birtokosa valóban befolyásolni tud, az a saját karmája, amely a hatalom
gyakorlása következtében egyre növekszik és egyre súlyosabb belebonyolódásokhoz
vezet. Minél magasabban áll valaki, annál szélesebb az az életháló, amellyel
a döntései során érintkezésbe kerül. Hatalma növekedésével egyre nehezebbé válik
számára úgy cselekedni, hogy ne vétkezzen, s úgy élni, hogy ne sebezzen meg
másokat.
A
hatalom tehát a karma alakjában szabadság helyett valójában béklyókat teremt.
Ennek oka az, hogy végső soron egy illúzióra épít: arra, hogy e világon belül,
kizárólag a világra vonatkoztatva megvalósítható a szabadság. Döbbenetes, hogy
ez az illúzió milyen mélyen áthatja a modern ember szemléletét, dacára a szembeötlő
ténynek, hogy nincs a világon egyetlen hatalom sem, amelyhez képest ne volna
azt felülmúló hatalom. Ugyanilyen kevéssé hat kijózanítóan a tény, hogy minden
tőkefelhalmozás, sőt titkosszolgálat dacára sem sikerült még soha senkinek olyan
hatalmat létrehoznia, amely - akár csak szerény történelmi távlatban is - tartósan
fenn tudott volna maradni.
Igazi
szabadságra nem a világ uralásával, hanem kizárólag saját tudatunknak az illúzióktól
való megszabadításával lehet szert tenni. Ezért szükségszerű, hogy egy Buddha
visszautasítsa a világuralkodó király rangját. A szabad ember a világban mindig
koldus, teljesen függetlenül attól, hol és hogyan él - mert nem tapad semmihez,
s hozzá sem tapad semmi. Egyetlen hatalma van csupán, amelyet azonban semmilyen
máshoz sem lehet hasonlítani: mivel a lényege nem ebből a világból való, e világ
semmilyen hatalma sem képes rajta úrrá lenni.
A
viparyaya szanszkrit kifejezés, amely szó szerint »átfordultat
« jelent – olyasvalamit, ami »átment a saját ellentétébe«. A szó kifejezetten
pejoratív, ugyanis a hagyományos szövegekben a Káliyuga emberének megismerési
módját jellemzi, vagyis saját szellemileg elhomályosult »sötét korszakunk« sajátja.
A
viparyaya egyfajta torzult, pervertált, elváltozott tapasztalási mód;
Patańjali híres Jóga szútráinak meghatározása szerint olyan hibás
megismerésről van szó, amely tárgyát annak valódi mivoltához képest pontosan
ellentétes természetűnek tapasztalja.
A
viparyaya szoros kapcsolatban áll az avidyával, az »alapvető nem-tudással«
vagy »szellemi vaksággal«. E vakság egyik leglényegesebb tünete, hogy az ember
saját tudatlanságát sem ismeri föl. Ezért a viparyaya gyökérformája abban
áll, hogy saját tudatlanságunkat tudásként, szellemi vakságunkat pedig tudatként
tapasztaljuk.
A
viparyaya fogalma középponti szerepet játszik a korai buddhista filozófiában
is, ahol ugyanezt a jelenséget többnyire a rokon jelentésű, páli nyelvű vipallásza
(»kifordultság«) szóval jelölik. A buddhizmusban négy ilyen alapvető kifordultságról
beszélünk, ezek a következők: (1) a mulandó dolgokat maradandónak véljük; (2)
az önálló létezés és szubsztancia nélküli jelenségeket lényegiként és önmagukban
létezőként tapasztaljuk; (3) élvezetesnek látjuk azt, aminek a valódi természete
szenvedés; (4) vonzónak és törekvésre érdemesnek hisszük azokat a dolgokat,
amelyek a valóságban nem bírnak semmiféle pozitív értékkel.
Ebből
a négy gyökértorzultságból bomlik ki rendkívül sokrétű és gazdag, alapjaiban
mégis hamis tapasztalati világunk és illúziókra épülő létszemléletünk. Az első
és a második kifordultság okozza például azt az egész érzékszervi tapasztalásunkat
átható alapillúziót, hogy a valóságban csak egyetlen pillanatig létező, szubsztanciátlan
érzéki formákat (rúpa) tartósan fennmaradó, anyagi szubsztanciával rendelkező
»dolgokként« érzékeljük.
Az
olvasók közül filozófiai síkon talán sokan tanultak már ezekről a jelenségekről.
Mégis ritkán támad az az ötletünk, hogy a saját személyes tapasztalatainkat
is nagyító alá vegyük arról az oldalról, hogy vajon azok nem ilyesfajta kifordult,
a valósággal éppen ellentétes megismeréseket közvetítenek-e? Ezt az önvizsgálatot
annak ellenére sem végezzük el, hogy életünk minden pillanatában szembesülni
kényszerülünk érzékszervi tapasztalásaink meggyőzően valóságosnak látszó anyagiságának
káprázatával. Elméletileg megtanultuk ugyan, hogy a dolgok anyagisága illúzió,
mégis mindannyian továbbra is anyagiként és ténylegesen létezőként látjuk egész
környezetünket. Ha azonban érzéki világunk ilyen alapvető tulajdonságait illetően
is káprázat rabjai vagyunk, akkor nem lehetséges-e, hogy sok más megszokott
tapasztalati mintánk is csupán a valóság kifordult és torz megismerését közvetíti?
Ez
a lehetőség pedig egy hallatlanul érdekes, olykor ijesztő távlatokat is nyitó
gondolati játékra csábíthatna bennünket, amelyet ki-ki a saját tapasztalási
mintái és ítéletalkotása vonatkozásában végezhetne el. Az alábbi felvetések
néhány általánosan elterjedt megismerési sablont kérdőjeleznek meg, ugyanilyen
kritikai vizsgálat alá vonhatnánk azonban saját személyes nézeteinket is.
Nem
volna-e például lehetséges, hogy amit most fejlődésnek hiszünk, az tulajdonképpen
hanyatlás? Hiszen a Felvilágosodással akár az Elsötétedés
korszaka is beköszönthetett. Vajon nem lehetséges-e, hogy amit illúzióként
az életünkből kizárunk, az a valóság érintése, miközben a káprázatot
objektív szükségszerűségnek hisszük? Persze az is lehet, hogy az úgynevezett
objektív szükségszerűség csupán saját szubjektív vágyunk … Ebben
az esetben mindaz, ami igazságnak látszik, nem volna más, mint csupán
egyezményes hazugságunk.
Lehetséges,
hogy azokat tekintjük felnőttnek, akik végérvényesen megrekedtek egy
éretlen állapotban. S miközben szabadnak érezzük magunkat egy
»szabad világban«, észrevétlenül mindannyian rabszolgákká váltunk. Ha
az ocsmány dolgok vonzóként is mutatkozhatnak, akkor az alantas is megjelenhet
úgy, mint tiszteletre méltó. Ami okosság és intelligencia
formájában nyilatkozik meg, az elvakult és korlátolt gondolkodást is
takarhat.
Ami
az egyén tiszteletben tartásának számít, az szétzilálhatja a közösséget.
Amit viszont a társadalom érdekének tekintünk, esetleg elpusztítja a
nagyszerűséget. Lehet, hogy a nagy élni vágyástól életünk értelmetlenné
válik? Nincs kizárva, hogy zűrzavar és káosz a valódi természete
annak, ami rendnek látszik. S nem lehetséges-e, hogy miközben látszólag
békében élünk, valójában szűntelen háború dúl?
A
belső ezek szerint megjelenhet úgy is, mintha látszólag kívül
lenne; s amit önmagunkként tapasztalunk, az volna tulajdonképpen saját
környezetünk. S az nem lehetséges-e, hogy gazdagodásunkkal valójában
a szegénységünk növekszik? Miközben azt hisszük, hogy javaink egyre inkább
gyarapodnak, talán nem tűnik fel, hogy valójában egyre többet elveszítünk…