A beavató regény fogalmát hiába keressük az irodalomtudomány
kézikönyveiben. A terminus technicus életre hívója Hamvas Béla Karneválja.
A szellemi beavatás a tudat színvonalának felemelését jelenti. A regény
hét könyve e tudatátalakítás (beavatás) hét fokozata.
Az 1. könyv a küszöb. Ki lépheti át a küszöböt? Aki fensőbbrendűsége
mítoszával leszámolt, és tisztában van vele, hogy a „pácban valamennyien
benne vagyunk”. Csak semmi pátosz, semmi tömjén, amikor kimondom:
én – szól Hamvas. Ez az ember az, aki képes a küszöbön átlépni
és az élet álarcosbáli örvénylésében saját maszkjait felismerni
(„minden maszk én vagyok”). Ennek a lénynek már elegendő türelme és egészséges
humorérzéke van ahhoz, hogy az „imaginációs műtét” idején (hiszen a maszkok
lefejtése igen fájdalmas) lélekjelenlétét ne veszítse el.
Az első olvasásra aligha áttekinthető, szövevényes történetsorozat
hérakleitoszi kulcsmondata: „Keresni kezdtem önmagamat”. A segítség
az angyal, mert az én-keresőknek mindig megjelenik a lélekvezető
(„az angyal mindenki életében legalább egyszer eljön…”, olvassuk
az első kötetben). Csak értünk van itt, mi pedig egyetlen szavát
sem értjük.
A 2. könyv a metamorfózis. A szamszára ciklus száznyolcvan
fokot fordul. A fekete és fehér egymással helyet cserél, mindenki
új maszkot ölt, és „már senki sem a régi”. Közben a felület reális–irreális
történeti fonala szivárványszínekben folytatódik, a küszöbön átlépő
főhős, Misike is megszületik, de, hűen a második könyv alkímiai
szabályaihoz, őt is élete színpadi nyitóképében, már a kórházi
szülőszobában egy másik újszülöttel elcserélik. A zűrzavar reménytelenül
és véglegesen kibogozhatatlannak tűnik, a világ éppen a feje tetején
áll, és e ponton a kevésbé elszánt olvasó be kell hogy ismerje: nem bírja
tovább.
A 3. könyv: az elmélyítés. Az alkímiai descensio (alászállás).
Misike (most a megmentő maszkjában) megnősül, gyermekeket nemz,
és miután végigjárja a háború és a családi purgatórium minden korhadó,
imbolygó lépcsőfokát, a kis én halálának küszöbéhez érkezik: lárvái
(a sorsszerepek) foszladozni kezdenek. A misztikusok e fokot a
lélek kiszáradásának mondják.
A 4. könyv: kettészakítva és önmagammal szembeállítva.
Ez a separatio és multiplicatio, az elkülönítés és megsokszorozás
művelete. Metafizikai tudathasadás. Hamvas hőse, Bormester Mihály,
karakterkomponenseiből ekkor két lényt gyúr: Mike-t és Michailt – a „fejlett
élettechnika” kitűnő humorú zsonglőrét és a megtisztulásra sóvárgó, szenvedő
moralistáét. A negyedik könyv a földi terek birtokbavételének könyve,
míg az
5. könyv az időé. Miután a reductio és a fixatio – a visszavezetés
és az egyesülés művelete megtörténik, Bormester a harmadik kötet
válságkarmájához (a történet fő szólamához) ismét visszatér, és
elköveti az elkövethető legsúlyosabb bűnt, embert öl. Kissé enyhébben
fogalmazva: egy családi vita során megfojtja feleségét.
„Íme, a bűntől megpuhult ember!” – így szólítja meg őt
lélekvezetője, Márkus mester, aki a reábízott tanítványt most már
elég érettnek látja ahhoz, hogy inkarnációk évezredes láncolatán át őt a
múltba visszavezesse. Ezt követően a színtéren újabb száz és száz szereplő
váltogatja egymást, a nevek mágiája szinte kimeríthetetlen, de
mindig mindenkivel ugyanaz történik, és minden mindenkivel most
történik. A sorsszerepeikbe szédült és azok izgalmától lenyűgözött
maszkok azonban nem óhajtják a felébredést.
Ezt követően pedig már csak a metafizikai dimenzió marad.
E fejezetet Kemény Katalin a Karneválról írott monográfiájában
úgy jellemzi: ez az anabaszisz és katabaszisz – a menny- és pokoljárás merész
alkímiai kalandja, olyan táj, amelyre Dante óta az európai irodalom
már nemigen merészkedett.
Ez a volatilisatio: a lélek égi és alvilági szárnyalásának
könyve. Az propozíció kérdésére – ki vagyok – most már világosabb
a válasz. A lélek természete a tűz. Mihály mester már tudja, hogy következő
(nem az utolsó!) neve: „a tízezer bőrű tűzgyermek”.
A 6. könyv: a calcinatio és a coagulatio jegyében. Ez
a kiégetés és a szilárd és végleges helyzet megteremtésének mozzanata.
A visszaút a valóságba. De mi a valóság? A valóság 1945, és az ostrom. Bormester
sorsdrámája itt, az óvóhelyen fejeződik be.
A 7. könyv: egy újabb létkörön a kezdet visszatér. Ez
a sublimatio. Új lárvák és maszkok születnek, de színre lép egy
ember, Vidal. Nevének jelentése: aki lát. Aki a maszkokat le tudja venni.
A káosz káosz marad, és ő sem tudja a rendet helyreállítani, de a kilépés
ösvényét már látja. Utolsó mondata a még nagyon is esendő ember
fohásza: „Legalább a kapuig érjek, az ígéret földjére legalább
egyetlen pillantást vethessek, egyetlenegyet.”
A Karnevál első változatát (akkor még Ördöngösök címmel,
Schumann Karneváljának tételcímei szerint tagolva) Hamvas harmincegyéves
fővel veti papírra, de művével nem elégedett. „Ezt a regényt ötvenéves
koromban fogom megírni” mondogatja évekig. És valóban, 1948-ban,
ötvenegy évesen, miután b-listázzák, kényszernyugdíjazzák és a
publikálás lehetőségétől eltiltják, a helyzet kivételesen ideális
arra, hogy „a lélek csodálatos változásainak sorskatalógus”-át
összeállítsa. Szentendrén, bérelt szobákban ír, és három év múltán,
1951-ben művét befejezi. Amikor a gépeléssel is elkészül, regényét
heverője ágyneműtartójában gondosan elrejti.
A regény utóélete a színes farsangi (önismereti) komédia
méltó folytatása. Három évtizeddel később, 1985-ben Szigethy Gábor
a kéziratköteget elviszi a Magvető Kiadóba. A főszerkesztő, Kardos
György a nyolcvanas évek kulturális főhatalma, politikai múltja
és tekintélye révén szinte az egyetlen, aki vállalni meri és tudja
a mű megjelentetését. Kardos tisztában van vele, hogy a pártközpont
ideológiai szűrőin e könyv vagy egyáltalán nem, vagy csak hosszú
fejezetcsonkítások árán juthatna keresztül. Így a cenzor szerepét
ő maga vállalja, és a kiadóból a kéziratot nem engedi ki. A 7.
könyvből kihúzat egy lényeget alig érintő újságriportot, rövid,
hipokrita tudósítást a női hóhérképző sztahanovista munkaversenyének
sikereiről, és a Karneválnak zöld utat enged.
A tízezer példányban megjelenő könyv 1985-ben napok alatt
elfogy, de úgy tűnik, hogy az életmű – Hamvas saját megítélése
szerint is – főművét csak kevesen tudják olvasni. Sikerült gondoskodnia
arról, hogy az első kötetek küszöbeit csak a legelszántabbak léphessék
át. E sorok írójának saját tapasztalata: igen előnyös, ha valaki
a könyvet mindjárt kétszer egymásután el tudja olvasni. Így először
a sors alakzatainak hazárd, tragédiákkal és humorral egybeszőtt
világát ismeri meg, másodszor azonban a történet szövetének felszíne
alá rejtett, de mindent átható rend és értelem világát is. (Bormester
megjegyzése a további lehetőségekről: egyáltalán nem olvasni, háromszor
elolvasni, bele-bele lapozgatni. Ez utóbbihoz hozzáfűzi: „Irritációmaximum”.)
Beavató regény? Talán csak annyit jelent: látjuk, miként
zuhan, száguld, forog velünk az ananké (a sorskényszer) örvénye
– míg a tengely mozdulatlan.
A Karnevál keletkezési idejétől fél évszázad választ el
bennünket. Éppen amennyit Hamvas Béla „kis örökkévalóság”-nak mond, mivel
e kort még a szellemben igényes műalkotások többsége sem éli túl.
A világ itt, Kelet-Európában most földcsuszamlásszerűen átalakult
(hűen követve a második rész forgatókönyvi szabályait), a Karnevált
azonban a konstellációk elmozdulása már nem érintheti. Mint minden
remekmű, gyökereivel az időtlenbe mélyed, frissességét, ébresztő
erejét a múló évek nem halványítják.