Zen meditáció a Posticumban (Nagyvárad)

A nem született, nem teremtetett közvetlen tapasztalása

Sok út van, a zen ezek közül az egyik. Nem tagadható, hogy nem mindenkinek való, mint ahogy különböző személyek vagyunk, különböző tulajdonságokkal, így és eképpen különbözőképpen juthatunk el a nyugtalanság megszűntetéséhez, és ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához, – és a zen ezek közül az egyik.

Ezt a választ, amelyet mindenkinek magának kell megkeresnie, és megtalálnia. Nincs más lehetőség. Ennek a válasznak a megtalálásához egy gyakorlat segít, amelynek neve zazen. A zazen ülő meditációt jelent, amely során a lélegzetünkre figyelünk.

Tehát a zen pillére maga a gyakorlat, a zazen. Nem elég olvasni, nem elég újabb és újabb információval “gazdagodni”. Nem elég csak gondolkodni. Ahogy a zen mondja, “Bár tüzet mondunk, mégsem égetjük meg a szánkat!” Nem elég csak beszélni. Tenni kell, gyakorolni. Csak így szűntethető meg a nyugtalanság, a zűrzavar, és a válaszok is a gyakorlat által születnek meg, mindenki saját erőfeszítésének a következtében, és ez a válasz, – már csak azért sem, mert személyre szabott – , nem található meg sem a könyvekben, sem másutt, csak az emberben, a gyakorlóban önmagában. A válaszokat azonban kikényszeríteni nem lehet, azok az égő kérdések nyomán bukkannak fel. A zazen, a gyakorlat maga csak előkészíti azt, hogy a válaszok, a válasz felbukkanhasson, megjelenhessen, mint ahogy egy kertész elülteti a magot, öntözi a növényt, óvja nevelgeti, de hogy mikor virágzik ki az már nem az ő akaratának az eredménye, az megtörténik.
A zen maga a buddhizmushoz kötődik, de bárki gyakorolhatja a zazent. A zen gyakorlójának nem kell hinnie Buddhában. A zen felfogása szerint Buddha egy személy, aki megmutatott egy gyakorlati utat ahhoz, hogyan tudjuk megszűntetni a nyugtalanságot és hogyan tudunk lehatolni legvégső gyökereinkig, hogy megtudjuk, kik is vagyunk valójában. Valójában. Mi a létünk, gyökere.
A zen útja nem kizáró, mindenki előtt nyitva áll, a zazent bárki gyakorolhatja. Nem számít az, hogy a gyakorló honnan jött, és milyen nézeteket vall. A zen a belső szabadság útja. A gyakorlás lényege éppen az, hogy túljussunk a személyes nézeteken, túljutva minden tanult, hallott és ránk kényszerített elképzelésen és nézeten, és eljussunk ahhoz az alaphoz, amely mindannyiunkban közös. Fontos megjegyezni, hogy a zen által, nem hogy elveszítenénk egyediségünket, beleolvadva valami megnevezhetetlenbe, éppenhogy megtaláljuk azt, akik valójában vagyunk, és megtaláljuk közös gyökereinket.

A nyugtalanság megszüntetésében és a válasz keresésében segít a külső mester, aki szinte kizárólag gyakorlati megjegyzéseket tesz a meditáció mikéntjére vonatkozólag. A mester célja nem az, hogy a saját képére szabjon, a mester célja az, hogy megszabadítsa a zen gyakorlóját a felesleges terhektől. De ez a megszabadulás kizárólag a gyakorlás útján lehetséges, a zent gyakorló aktív részvétele által. Ezért ad a mester kizárólag a meditációra vonatkozó segítséget. Azonban a zen gyakorlójától függ minden. Az, hogy kér-e tanácsot vagy nem, milyen erőfeszítést tesz, vagy nem. A zen alapelve: “Tapasztaljátok meg magatok!”

A zen pillére maga a gyakorlat, a zazen. Nem elég csak beszélni. A szó nem maga a tűz. Tenni kell! Elkezdeni a gyakorlást. A zen azoknak az útja,akik fel akarják számolni magukban a nyugtalanságot és a zűrzavart, akik készek arra, hogy ne csak beszéljenek, és megelégedjenek a kész válaszokkal, hanem maguk keressék meg azokat. Azoknak az útja, akik mernek kérdezni.

Tehát a zen útja, mint minden más, ahol eredményt akarunk elérni kitartást, és szorgalmat igényel. Nem tagadható azonban, épp a jellegéből kifolyólag, hogy erős átformáló ereje van. A zazen gyakorlása által a jellem változik meg. A zazen kohójában elég a felesleg, elpárolog a salak. A személy tisztává és áttetszővé válik, ehhez járul az a teremtő erő, amely minden helyzetben feltalálja magát. A tudat is világos és tiszta lesz, mentes a nehézségektől, terhektől. Nincs többé aggodalom a jövő és múlt miatt. Ez persze nem azt jelenti, hogy a zen gyakorlója felelőtlen lesz, éppen az ellenkezőjét. Annyit jelent, hogy hogy aggodalom és félelem nélkül, könnyedén teszi meg mindazt, amit meg kell tennie, és nem teszi meg azt, amit ne kell megtennie. A zen gyakorlója egyszerűvé és bölccsé válik. De ez a zazen gyakorlásának csak a hozadéka. A zen gyakorlása nem ígér semmit. De valami változik enélkül az ígéret nélkül is. Minden magától a gyakorlótól függ. A kertésztől, hogy a lehetőséget megteremtette-e a virágzásra.

A Zenről

“A zen nem vallás. Sem külön üdv-tanítása, sem dogmatikája, sem eszkatológiája nincs,és szentkönyvre sem nagyon hivatkozik.A zen nem filozófiai iskola, mert nem teória,sőt a súly éppen az életrendre esik.A zen nem szekta, vagyis nem leszűkült vallás,mert amit tanít az éppen a minéltágasabb és minél szabadabb.” Hamvas Béla

„Nem beszélek rá senkit, és nem beszélek le senkit, csak megmutatom, hogy mit kell tenni.” Szabhadanam dhammadanam dzsanati – a lét minden java közül a legfőbb a tanítás java.

A nem született, nem teremtetett közvetlen tapasztalása

A zen egy út. Egy út, amelyen keresztül megszabadulunk gondolataink zűrzavarától, a nyugatlanságtól, a folyamatos és nyugtalanító zsongástól, ami a tudatunkat terheli, egy út, amelyen keresztül eljuthatunk legmélyebb gyökereinkig, odáig, hogy megtudjuk, kik is vagyunk valójában, honnan jöttünk, hová megyünk.A zen gyakorlata során, tudatunk lecsendesítésén keresztül, a zűrzavaros gondolatok megszűnésével választ kapunk a ezekre a kérdésekre, jóllehet ez olyan tapasztalati válasz, amely nem foglalható szavakba.

Sok út van, a zen ezek közül az egyik. Nem tagadható, hogy nem mindenkinek való, mint ahogy különböző személyek vagyunk, különböző tulajdonságokkal, így és eképpen különbözőképpen juthatunk el a nyugtalanság megszűntetéséhez, és ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához, – és a zen ezek közül az egyik.

Ezt a választ, amelyet mindenkinek magának kell megkeresnie, és megtalálnia. Nincs más lehetőség. Ennek a válasznak a megtalálásához egy gyakorlat segít, amelynek neve zazen. A zazen ülő meditációt jelent, amely során a lélegzetünkre figyelünk.

Tehát a zen pillére maga a gyakorlat, a zazen. Nem elég olvasni, nem elég újabb és újabb információval “gazdagodni”. Nem elég csak gondolkodni. Ahogy a zen mondja, “Bár tüzet mondunk, mégsem égetjük meg a szánkat!” Nem elég csak beszélni. Tenni kell, gyakorolni. Csak így szűntethető meg a nyugtalanság, a zűrzavar, és a válaszok is a gyakorlat által születnek meg, mindenki saját erőfeszítésének a következtében, és ez a válasz, – már csak azért sem, mert személyre szabott – , nem található meg sem a könyvekben, sem másutt, csak az emberben, a gyakorlóban önmagában. A válaszokat azonban kikényszeríteni nem lehet, azok az égő kérdések nyomán bukkannak fel. A zazen, a gyakorlat maga csak előkészíti azt, hogy a válaszok, a válasz felbukkanhasson, megjelenhessen, mint ahogy egy kertész elülteti a magot, öntözi a növényt, óvja nevelgeti, de hogy mikor virágzik ki az már nem az ő akaratának az eredménye, az megtörténik.
A zen maga a buddhizmushoz kötődik, de bárki gyakorolhatja a zazent. A zen gyakorlójának nem kell hinnie Buddhában. A zen felfogása szerint Buddha egy személy, aki megmutatott egy gyakorlati utat ahhoz, hogyan tudjuk megszűntetni a nyugtalanságot és hogyan tudunk lehatolni legvégső gyökereinkig, hogy megtudjuk, kik is vagyunk valójában. Valójában. Mi a létünk, gyökere.
A zen útja nem kizáró, mindenki előtt nyitva áll, a zazent bárki gyakorolhatja. Nem számít az, hogy a gyakorló honnan jött, és milyen nézeteket vall. A zen a belső szabadság útja. A gyakorlás lényege éppen az, hogy túljussunk a személyes nézeteken, túljutva minden tanult, hallott és ránk kényszerített elképzelésen és nézeten, és eljussunk ahhoz az alaphoz, amely mindannyiunkban közös. Fontos megjegyezni, hogy a zen által, nem hogy elveszítenénk egyediségünket, beleolvadva valami megnevezhetetlenbe, éppenhogy megtaláljuk azt, akik valójában vagyunk, és megtaláljuk közös gyökereinket.

A nyugtalanság megszüntetésében és a válasz keresésében segít a külső mester, aki szinte kizárólag gyakorlati megjegyzéseket tesz a meditáció mikéntjére vonatkozólag. A mester célja nem az, hogy a saját képére szabjon, a mester célja az, hogy megszabadítsa a zen gyakorlóját a felesleges terhektől. De ez a megszabadulás kizárólag a gyakorlás útján lehetséges, a zent gyakorló aktív részvétele által. Ezért ad a mester kizárólag a meditációra vonatkozó segítséget. Azonban a zen gyakorlójától függ minden. Az, hogy kér-e tanácsot vagy nem, milyen erőfeszítést tesz, vagy nem. A zen alapelve: “Tapasztaljátok meg magatok!”

A zen pillére maga a gyakorlat, a zazen. Nem elég csak beszélni. A szó nem maga a tűz. Tenni kell! Elkezdeni a gyakorlást. A zen azoknak az útja,akik fel akarják számolni magukban a nyugtalanságot és a zűrzavart, akik készek arra, hogy ne csak beszéljenek, és megelégedjenek a kész válaszokkal, hanem maguk keressék meg azokat. Azoknak az útja, akik mernek kérdezni.

Tehát a zen útja, mint minden más, ahol eredményt akarunk elérni kitartást, és szorgalmat igényel. Nem tagadható azonban, épp a jellegéből kifolyólag, hogy erős átformáló ereje van. A zazen gyakorlása által a jellem változik meg. A zazen kohójában elég a felesleg, elpárolog a salak. A személy tisztává és áttetszővé válik, ehhez járul az a teremtő erő, amely minden helyzetben feltalálja magát. A tudat is világos és tiszta lesz, mentes a nehézségektől, terhektől. Nincs többé aggodalom a jövő és múlt miatt. Ez persze nem azt jelenti, hogy a zen gyakorlója felelőtlen lesz, éppen az ellenkezőjét. Annyit jelent, hogy hogy aggodalom és félelem nélkül, könnyedén teszi meg mindazt, amit meg kell tennie, és nem teszi meg azt, amit ne kell megtennie. A zen gyakorlója egyszerűvé és bölccsé válik. De ez a zazen gyakorlásának csak a hozadéka. A zen gyakorlása nem ígér semmit. De valami változik enélkül az ígéret nélkül is. Minden magától a gyakorlótól függ. A kertésztől, hogy a lehetőséget megteremtette-e a virágzásra.

Gyakori Kérdések a zenről

Mi az a zazen?

A zazen csendes ülőmeditáció. Keresztbetett  lábbal, féllótusz- vagy lótuszülésben helyet foglalunk a párnán, – esetleg lovaglóülésben, – és egyenes gerinccel, ölünkben összetett kézzel, nyitott szemmel ülünk. Törekedve a tökéletes testtartásra megfigyeljük a légzés és a tudat mozgásait. Átéljük létezésünk teljességét itt és most.

A gyakorlás teljes csendben történik?

Igen. Gyakorlás közben nem hallgatunk zenét és nem beszélgetünk. Teljes csendben mozdulatlanul ülünk a légzésünket figyelve.

Mi történik a gyakorláson?

Megérkezés után átöltözünk (olyan laza viseletbe, amelyben kényelmesen tudunk hosszabb időn keresztül behajlított lábbal ülni) Rendszerint 25 percig ülünk zazenben, melyet 5 perc sétálómeditáció (kinhin) követ. Egyszerre általában 1-2 órán keresztül gyakorlunk ily módon. Az utolsó 25 perces zazen után – séta helyett – leborulást végzünk háromszor, ezzel zárjuk a gyakorlást. Átöltözünk, az esti zazen után rendszerint teázás, rövid beszélgetés.

Mennyibe kerül a részvétel?

Közösségünkben a gyakorlás ingyenes, adományokat elfogadunk.

Milyen testi előfeltétele van a gyakorlásnak?

Széken, illetve sámlin is lehet ülni, mi általában egy kb. 15 cm vastag párnán ülünk, célszerű boka-, térd- és csípőízületet lazító nyújtógyakorlatokat ill. ülő alapászanákat (gyémánt-, lótusz-, féllótusz-, könnyűülés stb.) végezni előgyakorlatként. Javasolt a mértékletesség, a vegetárius étrend, továbbá a tartózkodás az élvezeti mérgektől (alkohol, nikotin, narkotikumok és tudatmódosító gyógyszerek stb.).

Nők is gyakorolhatnak?

Nők és férfiak egyaránt gyakorolhatnak zazent.

Milyen életkorúak gyakorolhatják a zazent?

Nincs meghatározott életkor. Kortól függetlenül szívesen látunk mindenkit. Mind a felnőttek, mind a  gyerekek személyiségére kreativitására, fegyelmére a gyakorlás erős, és pozitív hatással van.

Én keresztény (v. más egyéb) vallású vagyok. Gyakorolhatok-e?

Igen, bármilyen vallású embert szívesen látunk.  Ám a zenben az azonosságok a fontosak, nem a különbségek. Nincs teológiai vita, a hangsúly a közvetlen spirituális tapasztalatra esik, ahol a fogalmak már nem érvényesek.

Miért kell csoportban gyakorolni a zazent?

Nem szükséges csoportban gyakorolni. A csoportos gyakorlás egy lehetőség, csakúgy, mint az egyéni gyakorlás.Mindkettőben találhatsz előnyöket és hátrányokat, tudatállapotodtól függően.  Mindazonáltal a csoportos gyakorlásnak különleges ereje és hangulata van.

Milyen zen irányzatot követtek?

Rinzai. Gyakorlásunk külsőségekben szegény, lényege: a zazen.

Hogyan léphetek kapcsolatba veletek, ha zazent szeretnék gyakorolni, vagy ha további kérdéseket szeretnék feltenni?

Mindenkit szívesen látunk a Posticumban, vagy emailben a Posticum címén. Aztán, ha alakalom adódik, egy rövid személyes elbeszélgetés során válaszolunk a kérdésekre és egyeztetjük a gyakorlás pontos idejét és helyét.

Onedropzendo

A Onedropzendo alapító tagjai, akik már 1 – 2 éve zen gyakorlók voltak, 1998 – ban találkoztak először Shodo Harada Roshival egy Magyarországon, Dobogókőn rendezett sesshin (elvonulás) keretében. Épp az ezredforduló évében, 2000 – ben érett meg az alapító tagokban az elhatározás, akik ekkor már mind töltöttek hosszabb rövidebb időt a japán Sogenji kolostorban, amelynek Shodo Harada zenmester az apátja, hogy a japán Rinzai iskola hagyományát vállalják fel, és ezáltal csatlakoznak Shodo Harada Roshi vonalához, a Roshit tekintve vezető mesterüknek. Ekkor alakult meg a magyarországi csoport.

A Onedropzendo tehát a Rinzai iskola vonalába tartozik. Ez azt jelenti, hogy un. koanokat is használ. A koan olyan kérdés, illetve kérdés felelet, amelynek, racionális megoldása nincs, de van intuitív, tapasztalati válasza. (pl: “Most, itt, mutatsd meg, milyen volt az arcod, mielőtt apád és anyád megszületett!”)

Ezen a vonalon a hagyomány szerint koant csak a Roshi ad, és adhat, és ő az, aki ezt az intuitív választ ellenőrzi is a személyes beszélgetéseken, az un. sanzeken. A sanzeneken történik a tanítvány elmélyültségének a felmérése is, és a segítség megadása a Roshi által. Ez a segítség egy koan is lehet. A Roshi tanítása teljesen személyre szabott, mégis általában koant csak egy bizonyos elmélyült állapot elérése után ad, de ez sem biztos. (Előfordulhat, hogy a tanítvány soha nem kap koant, de az is, hogy nagyon hamar. E két helyzet azonban nem feltétlen jelneti azt, hogy elmélyültségükben különbség van egyikük, vagy másikuk javára.)

2012-ben a magyarorszagi Onedropzendo vezetője meghívást kapott a Posticumba, hogy rendszeres gyakorlást vezessen, illetve a ház spirituális programjainak vezeője legyen. így 2012 júliusától megindult a zen gyakorlása a Posticumban, illetve ezzel együtt elindult egy erdélyi, Romániai csoport is. A csoportnak és a gyakorlásnak beletagozódva a Posticum rendjébe és szellemiségébe a Posticum ad helyet.

Taigen Shodo Harada Roshi

Yamada Mumon Roshinak, a rinzai iskola egyik legnagyobb mesterének Dharma-örököse. Harada Roshi huszonkét éves korában kezdte a gyakorlást, amikor 1962-ben belépett a Shokofu-ji monostorba. 1982-ben kapta meg a Dharma átadást, és az engedélyt arra, hogy taníthasson. Harada Roshi jelenleg a Japánban található Sogen-ji kolostor apátja. Tanítványai alapították a One Drop közösségeket világszerte, amelyek állandó kapcsolatban állnak a Sogen-ji kolostorral. Ezekbõl a közösségekbõl a gyakorlók rendszeresen látogatnak Japánba, hogy tudásukat, tapasztalataikat tovább mélyítsék.


Szaladják "Taikyo" István
Filmrendező, játékfilmoperatőr. Fotóművésznek készült, 1993-ban végzett a Színház – és Filmművészeti Főiskolán, játékfilmoperatőr szakon. Rendezései többek közt az Aranymadár című rövidfilm, majd néhány évvel később a Madárszabadító, felhő, szél című nagyjátékfilmje.

Első mesterének Hamvas Bélát tartja. Hamvas tanításai nyomán kezdte el keresni a saját útját, szellemi ismereteit a szent iratok, valamint a tradicionalisták René Gueneon, Julius Evola, Ananda Coomaraswami, tágították. 1990-ben fordult Buddha tanításai felé, 1993-ban vett menedéket Bodhgayában. 1997-ben a művészeteken keresztül találkozott a zennel, 1998-tól Shodo Harada Roshi tanítványa.

2000-ben és 2011-ben kolostori elvonuláson vesz részt a Sogenji kolostorban Japánban Harada Roshi vezetésével, 2001-ben fogadalmat tesz, a Roshi hivatalosan is tanítványává fogadja és a “Taikyo” nevet adományozza neki. Jelenleg a magyarországi, és romániai Onedrop közösség vezetője.

Forrás: Posticum.ro

Zazen.hu

Hamvas Béla: Zen

Forrás itt

Hsziang-jen azt mondta:
- Valaki ezer láb mély szakadék fölött kinyúló faágra kötelet köt, és fogával ráakaszkodva lóg. Most valaki arra jön, és azt kérdezi: „Mi volt az értelme annak, hogy Bodhidharma Indiából Kínába jött?”
- Ha az ember válaszol, száját ki kel nyitnia, a kötelet elereszti, és a mélységbe zuhan. Ha nem válaszol, a legfontosabb kérdéssel szemben közömbös. Mit tennél a helyében?

Tanulmány

Taccsittam jacsittam acsittam

(A gondolat neve gondolat, mert nemgondolat)

Buddhát, mint oly sokszor, ezúttal is több száz vándorszerzetes kereste fel, körülállta és várta, hogy a Magasztos megszólaljon. Buddha most hallgatott. Mindössze néhány szál virágot tartott fel, és hangtalanul a zarándokoknak mutatta. Egyetlen embert kivéve senki sem értette. Mahákásjapa volt ez az ember, aki bólintott, és Buddhára mosolygott. A Mester így szólt: a legdrágább szellemet és észt meghaladó kincset adtam át most neked, tiszteletreméltó Mahákásjapa.

Ez volt a híres virágbeszéd. A Mester minden tanítványa közül egyedül Mahákásjapa volt, aki a beszéd értelmét megőrizte. A sok iskola és szekta közül az egyik a csodákat művelte, a másik a ceremóniát, a harmadik mitológiát csinált, a negyedik aszkézist űzött. Mindez hínajána volt, ahogy azt a hinduk mondják, a kis út. A mahájána, a nagy út, a szútrákban merült el, de a legfelsőbb csúcson állt a virágbeszéd tanítása, a hangtalan tudás.

Bodhidharma, mikor Indiából Kínába ment és Buddha tanítását hirdetni kezdte, ezt a tudást vitte magával. Semmi sem volt alkalmasabb arra, hogy Kína így a lehető legrövidebb idő alatt, minden ellenállás nélkül Buddha útjára lépjen. Bodhidharma számos nagy szútrát fordított le, és a fordítók nagy nemzedékét nevelte. Buddha minden szavát Kínába vitték, és annyira megőrizték, hogy sok beszéd hindu eredetije elveszett, de a kínai fordítás megmaradt.

Bodhidharma Indiába visszatért, de Kínában a nagy út tanítása elterjedt, pont ez, a dhjána. Kínaiul csan. Sok száz évig élt kolostorokban, vándor mestereknél, tudós iskolákban, olyan hagyományban, amely e körből minden jelentékeny szót feljegyzett és a tanítványoknak továbbadott. Nem volt csodálatraméltó, hogy a csan koreai közvetítéssel Japánba is átkerült. Ugyanúgy, mint Kínában, itt is a legrövidebb idő alatt, ellenállás nélkül, és éppen Japán legjava a dhjána híve lett. Itt nevezték el zennek. Mialatt India nagy része Buddha tanításától ismét megvált, és a Védákhoz visszatért, Japánban a zen a lét minden kis mozzanatát átitatta. Valószínűleg igaza annak, aki azt mondja, hogy aki a zent nem érti, az nem értheti Japánban sem a költészetet, sem a grafikát, vagy a no-játékot, vagy a kolostori életet, vagy a morált, de még a vívást, a birkózást, az öltözködést, a virágkultuszt, a lakásdíszítést, a kertkultúrát és a szakácsművészetet sem.

Buddha beszédei minden különösebb filológiai erőszak nélkül három csoportba oszthatók. Az első csoport nyers és vázszerű. Semmi egyéb, mint az alaptétel szűkszavú kifejtése. Többnyire száraz, és felépítése rendkívül ésszerű.

A második csoportban van a Dígha-nikája és a Madzshima-nikája (hosszabb és rövidebb gyűjtemény) legtöbb beszéde. Az előbbiek epigrammatikusak, ezek viszont annál húsosabbak és gazdagabbak. Ezek a szútrák nem takarékoskodnak a képpel, de főként nem a hanggal.

A nyugatiak panaszkodnak, hogy e beszédek fárasztó, végeláthatatlan ismétlései kimerítőek. Húsz-harminc soros részek aránylag rövidebb beszédben is négyszer-ötször szó szerint visszatérnek. Az európainak ez sok. Mondani sem kell, hogy éretlenségből. Az óceán hullámai örökké egyforma zúgással morajlanak és aki egyszer ezt a zenét megértette, hogyan tudja megunni? Buddha beszédeinek monumentális monotóniája, mondják keleten, ilyen óceáni. Az ember közvetlenül tapasztalatot szerezhet arról, ami határtalan. Az egyik zenmestertől azt kérdezték: hol van a megszabaduláshoz vezető út bejárata? A mester azt válaszolta: Hallod a folyó zúgását? Ott van a bejárat.

A beszédek harmadik csoportja a mahájána szútrák. Egy részük csak Kínában és Japánban, vagy Tibetben maradt fenn. E mahájána szútrák fejtik ki a dhjánát, elsősorban a Pradzsnyápárámitá-hridaja-szútra és a Vadzsraccsédiká. Ezek a kiérett, legnehezebben érthető, minden ízükben metafizikai szútrák. A költői ábrázolás módszere itt eszköz, hogy valamely víziót ábrázoljon. Az óceán itt is jelen van, de valami ezen felül. Aki a keleti műveket ismeri, tudja, hogy az igazi keleti műből mindig a szamádhi atmoszférája érezhető. Szamádhi mélymeditációt jelent. A meditációnak igen sok foka van, és valamennyi között a legmagasabb a nirvikalpa-szamádhi, amelyben minden megkülönböztetés (avikalpa: megkülönböztetés) megszűnik és az ember a minden Egy állapotában maradéktalanul elmerül. A Vadzsraccséddiká egyike azoknak a szútráknak, ahol az ember ezt a nirvikalpa-szamádhit közvetlenül át tudja venni. A készületlen számára azonban e tudás az értelemnek el nem érhető tündöklése. A testi, biológiai, pszichológiai vagy szociális én nyomtalanul elpárolog. Valaki más beszél itt, aki minden énjével azonos.

Ez itt tényleg a Tathágata.

A Pradzsnyápárámitá–szútra tanítása, hogy minden üres. Szarvam súnjam. Üresek az alakok és üresek az érzések, üresek a nevek, üresek a megértések, üresek az ismeretek. Nincsen ismeret, sem tudás, sem az ismeret vagy tudás lerombolása, nincsen lehanyatlás, nincsen halál. Ha valaki ezt tudja, minden szenvedése megszűnik, és megszabadul.

A Pradzsnyápárámitá–szútra tanítása, hogy minden üres. Mit tanított Buddha? A Védantához képest semmi lényegesen mást. És végső elemzésben teljesen ugyanazt. Az őskori tudástól csak teoretikában különbözik. Ilyen teoretikai eltérés, hogy állást foglal a nem-én (an-Átman) mellett. Olyasmi, hogy „én” tulajdonképpen nincs. Üres. Mindössze viszonylatok eredménye, amely viszonylatokat ha felszámolom, az én (Átman) nyomtalanul eltűnik. A viszonylatokat a szomjúság, életéhség, életsóvárság (tanha, trisna) teremti. Ha a szomjúság megszűnik, a viszonylatok felbomlanak, az én nincs többé. Az az alak, az a fizikai test, érző szervezet, aki most itt vagyok, nem egyéb, mint elmúlt életek által felhalmozott tettek összebogozott csomója. Amit ebben az életben élek és tapasztalok, nem is engem ér. Ennek a csomónak fáj, ez örül neki, ez szenved, mert ez az, aki született és meg fog halni. Aki tulajdonképpen nincs. Ez a merő éhség és szomjúság. De ha az ember az igazságot megismeri, látja, hogy szarvam súnjam, minden üres. Üresek a belső dolgok és üresek a külső dolgok, üresek a külső és a belső dolgok. Üres maga az üresség. Van nagy üresség (mahásúnjata). Üres a végső igazság, üresek a teremtett dolgok és a nem-teremtett dolgok. Van végső üresség. Üres a határtalanság, üres a szétszóródás, üres az első természet, üres az én, üres a megérinthetetlen. Üres a nem-létező, üres a lények belső magva, üres a lények belső magvának nem-létező volta.

A Pradzsnyápárámitá az észt meghaladó tudás szútrája. A Vadzsraccséddiká értelmi fordítása ez: a gyémántnál keményebb -, ami a gyémántot is elvágja. Buddhát Szubhúti meglátogatja, és a bodhiszattva ösvényéről kezdenek beszélni. Az alaptétel itt is, mint a Pradzsnyápárámitában, hogy a dolgok üresek.

„Mit gondolsz Szubhúti, van itt valami, amit Tathágata az észt meghaladó tudásnak (a legfelsőbb tökéletes tudásnak) nevez?

Szubhúti szólt:
- Egyáltalán nem, Magasztos, nincs, nincs itt semmi, amit Tathágata az észt meghaladó tudásnak nevez.
A Magasztos szólt:
- Úgy van, Szubhúti, úgy van. Még a legkisebb dolgot sem fogja fel, és nem érti meg senki, azért nevezik ezt az észt meghaladó tudásnak. Minden egy itt, Szubhúti, a dolgok között nincs különbség, ezért hívják ezt észt meghaladó tudásnak. Megszabadultam önmagamtól, megszabadultam a létezéstől, megszabadultam az élettől, megszabadultam az éntől, ez az észt meghaladó tudás, mindenkor ugyanaz, s ez az, amit a jó dolog tudásának hívnak. Miért? Mert amit jó dolognak tanítottam, valóban jónak, Szubhúti, azt Tathágata nem-létezőnek tanította, s ezért nevezik jó dolognak…

… Aki a bodhiszattva ösvényére lépett, gondolatát ilyen módon képezze: Minden lényt meg kell szabadítanom a nirvánába, a tökéletességbe, s miután a lényeket megszabadítottam, senkit sem szabadítottam meg. Miért? Azért, Szubhúti, mert ha a bodhiszattva azt gondolja, hogy vannak lények, van létezés, van élőlény, van személy, nem nevezhető bodhiszattvának. Ha csak egy ilyen gondolata van is, nem nevezhető bodhiszattvának. Miért? Azért Szubhúti, mert nincs senki olyasvalaki, aki a bodhiszattva ösvényére léphetne.”

Gyémántnál keményebbnek nevezik a szútrát, mert a legkeményebbet, a nem-létezőt is elvágja. Tudjuk, hogy minden üres. A mindenség üresség – szarvam súnjam. Ezek szerint csak egyetlen létező lenne, a nem-létező. A Vadzsraccsédiká ezt a lehetőséget is elvágja. A nem-létező is üres. Mahásúnjata – a nagy üresség, az üresség üressége (súnjata-súnjata). A nem-létező nemlétezése. Mindez az elképzelhető legelszántabb paradoxonokban, az észt tizenötszörös szalto-mortáléival kiforgatva, nem törődve, hogy a gondolatokon messze túl levő gondolatokat meg tudja e még közelíteni. Aki értelmét a Vadzsraccséddiká szavain élesítette, a létezőt éppúgy elvágja, mint a nem-létezőt.

„Ez az öröktől fogva ki nem alvó látás, - írja Böhme – amely az erőket, színeket és erényeket különbségeiben felismeri, de ezek benne súly, cél és mérték nélkül egymástól el nem választva állanak. Minden erő, szín és erény széttársítható külön egység, de egymáshoz hangolt teremtő harmóniában, vagy ahogy szívesebben írnám, kimondott szóban áll, hiszen a beszédben minden erő, szín és erény együtt van, és ezek a kimondott hangban öltenek alakot, és ebben válnak látható arccá.
Ez a kezdettelen szeme, az örök örvény, amelyben minden együtt van, ami idő és időtlen, s ennek neve: tanács, erő, csoda és erény, a természeten kívül, a lények kezdetén túl, öntörvényű tevékenység, önmagából keletkezik és önmagával áll szemben és önmagát fogja fel, anélkül, hogy bármi is megérinthetné, vagy befolyásolhatná; sem kezdete, sem vége, megmérhetetlen, távlata és nagysága egyetlen számban sem mondható ki, mert mélyebben van, semhogy a gondolat elérhetné, semmitől sincs távol, semmihez sincs közel, mindenben jelen van, és mindenben jelen él, bárhová néz az ember, csak azt látja, ahogyan éppen keletkezőben van, és szüli az időt és az örököt, a kezdetet és a kezdettelent…”

Ez minden metafizika – s éppen ezért minden létprobléma – matematikai kezdete. Ez az Egy. Nem az az Egy, amely a számsor első száma, és maga is szám. Hanem az az Egy, amely a számsort ontológiailag megelőzi, amelyben minden szám együtt van, ezért ez az Egy hármas alakban nyilatkozik meg, mint Egy, mint nulla és mint Végtelen. Aszerint, hogy a metafizika ennek a matematikát megelőző ontológiai Egynek melyik alakjából indul ki, nevezi el kezdetét. Ha azt mondja, hogy Egy, akkor a kezdet a személyes Isten. Ha azt mondja, hogy végtelen, akkor a kezdet a Határtalan a Határtalan idő (Zeruana Akharene), vagy a Szellem, vagy az Ősanyag, vagy egyéb. Ha azt mondja, hogy a semmi vagy az Üresség, akkor Súnjata, vagy Dionüsziosz Areopagita megnevezhetetlen istene, vagy Én-szóf, vagy Aditi. Mindenképpen kezdettelen, vagyis Ungrund, más szóval Apeiron, Vu-ki, ami ugyanazt jelenti. Vu-ki tai-ki: a Kezdettelen, az első és a legfelső kezdet. Egy és a Nulla és a Végtelen együtt. Ebben megegyezik a Kabbala, a tao, Zarathustra, az Upanisadok, Orpheus, Hérakleitosz, Plótinosz, Buddha, a szúfi, Eckhart és Böhme.

Ezen a helyen minden félreértés szükségképpen bábeli természetű. Bábel az, amikor a szó kettétörik, az alak és értelem elválik, de ugyanakkor az alak maszkká, az értelem pedig önkényesen választott egyezményes grammatikai jelentéssé esik vissza. A maszk, bármit kövessen is el, maszk marad, a megértés azonban már nem az értelmen, hanem a grammatikai jelentés fölött való megegyezésen múlik, és – mondjuk – a szavak jelentése többségi kérdés lesz. Ráadásul a nyelvtudomány a szó alakjának és jelentésének elválasztását szentesítette, s így minden szofisztikus önkény részére bázist nyújtott. Az értelem nem maszkkal jelenik meg, hanem arccal, nem ami önkényes, hanem ami róla lefejthetetlen, mert enélkül nincs.

Feltételezése annak, hogy az Egy más, mint a Végtelen, és ez az ürességtől különbözik, bábeli zavar. A zavarral teljesen még Böhme sem tudott megküzdeni. Nem volt aritmológiai alapja. Akik a személyes Istenből indulnak ki, ezért érzik magukat fenyegetve a Végtelennek akár szellemi, akár anyagi megfogalmazásától. Aki viszont a végtelenből indul ki, eszeveszetten küzd a személyes Istenbe vetett hit ellen. De mind a kettő egyértelműen küzd az ellen, aki az Ürességből indul ki. Ürességnek nevezik azért, mert ez az, amit nem tudunk nem látni. Másik neve Pléróma – teljesség, mint a gnosztikusok mondják.

- Mintha több helyről lehetne kiindulni. Indulás csak az alapállásból lehet, az alapállás pedig minden esetben a hármas (trinitárius) Egység.

Az Egységet csak egyetlenegy módon tudom kimondani. Hallgatással. Nem negatív és kitérő és nem tétovázó, vagyis logosztalan hallgatással, amely megnémul, mert nem tud mit mondani. Régi kínai rajz óriás termetű aggastyánt ábrázol, akinek még a ruharáncai is a szenvedélyes feszültség legmagasabb fokát fejezik ki. Olyan ez az ember ráncos homlokával és lobogó szakállával, mint viharos szélben a fekete zivatarfelhő. Címe: a Mennydörgő hallgatás. Ez a kimondás egyetlen lehetősége. A logosz hangtalan explóziója. Mint ahogy a zene el tud hallgatni. Ahogy a tenger vagy az éjszaka és a halál hallgat. Ahogy Buddha a virágot a kezében tartja, a zarándokoknak megmutatja, de mozdulatlanul ül, és egyetlen szót sem szól. Súnjata, üresség. Ez a Kezdettelen. Ez a végtelen. Ez az Egy.

A zen nem vallás. Sem külön üdv-tanítása, sem dogmatikája, sem eszkatológiája nincs, és szentkönyvre sem nagyon hivatkozik. A zen nem filozófiai iskola, mert nem teória, sőt a súly éppen az életrendre esik. A zen nem szekta, vagyis nem leszűkült vallás, mert amit tanít az éppen a minél tágasabb és minél szabadabb.

Úgy látszik, az olyan jelenségekre, mint amilyen az orfikus kör, később a püthagoreusok, a hébereknél az esszénusok, a mohamedán szúfi, Európában néhány középkori úgynevezett eretnekség, vagy – legutóbb – a fehéroroszországi khasszidok, nincsen definíciónk. Azt a ritka esetet, ahol az igazság valahol élő talajra talál, gyökeret ver, és ki tud virágozni, nem tudjuk elnevezni. Az igazság mindig kisebb szociális egységekben képes termőtalajra lelni és kivirágozni. Miért? Mert a bármely valláson belül kiépülő klérus a jelentéktelen számú csoportokat nehezebben lepi el. Ami ezeket a köröket jellemzi, hogy a lehető legkevesebb intézménnyel kijönnek, és intézményeiket nem külső kényszer és nem hatalmi becsvágy ösztönzi, hanem maga az élet rendje. Ezért lehetnek tiszták és igazak. Biztos, hogy a történet őrülete azért morzsolta fel őket olyan gyorsan, mert magukat nem biztosítják. Átkozott dilemma, - ahol eddig valaha is vallás intézményessé vált, az igazság elveszett, s ahol az intézmény elmaradt, az igazság nem tudta magát megvédeni.

A szellemi magasrendűségnek ugyanaz a sűrű atmoszférája, amely a történet kivételesen nagy lényét körülveszi annyira, hogy a nagy embert éppen annak az atmoszférának masszív voltáról ismerjük fel, most nem individuálisan és nem egy ember körül jelentkezik. A csoportot az jellemzi, hogy semmiféle szociológiai kategóriával nem meghatározható. Nem kaszt, nem nemzetiség, nem osztály, nem szekta. Ezek itt egészen egyszerűen igazságra szomjas emberek. Ritka alkalom, hogy egyszerre több ember találkozott, akiknél az igazság a kellemes életnél fontosabb. Amíg valamit egy ember mond, őrület, ha már többen mondják, tudás (Novalis). Individuális nagy embert ismerünk, ha nem is sokat. Csoportot igen keveset. Kivételes helyen és időben néhány emberen belül megvalósul valami, amiről tudjuk, hogy fontosabb, mint a kriminalizmusnak az a folyamatossága, amit olya nagy hangon történetnek neveznek. Tekintet nélkül arra, hogy Perzsiában van, és szúfinak hívják, Júdeában, a Holttenger mellett, és nevük esszénus, vagy rongyos lengyel falvakban, és khasszidoknak nevezik őket – az ember úgy érzi, hogy végre hazaérkezett. Ez az otthonosság. Ez a meghittség, és bizalmas jóhiszeműség. Ez az egyszerűség, jel és tiltakozás az ellen, ami ezer évek óta a történetben folyik. A romkultúrák közepette valami, ami nem pusztul el. A szertefoszló népekkel szemben valami, ami abszolút pozitívum. Minden propaganda és minden hittérítő háború és minden hivatásszerű klérus nélkül. Az ember tudja: ez az. Ez az. A zenmester szót sem szólna, csak maga elé állítana egy minisztert és egy barátot. Válassz. Aki választott, az visszavonhatatlanul döntött maga felől. Hihetetlen, a világ fiai milyen ügyefogyottan élnek, és ha élettervük nem sikerül, még meg vannak döbbenve.

Amivel a zenközösség szemben áll, nem a történet, hanem az utópia. Az utópia a rossz lelkiismeret irreális álmodozása, amely abban a hiszemben van, hogy a dolog kizárólag az intézményen múlik. Egész Európában ezt a kérdést csak Rabelais Thelema kolostora oldotta meg. Illik megmondani, hogy miért. Azért, mert az utópia Platóntól Marxig kedélytelen. Rabelais az egyetlen, aki tudja, ha valaki a kedélyt kihagyja, kész a gyűjtőtábor.

Az esszénusok, a püthagoreusok, a khasszidok, a szúfi és a zen olyan közösségekben élnek, amelyek bázisa messze a történet előtti időkből való. A szociális struktúra aranykori, és ez az, amely az emberi szívben a legmélyebb, és amely a történeten túl meg fog valósulni. A történetben az egész emberiségre kiterjedő végleges közösség nem realizálódhat. Először minden negatívumnak le kell lepleződnie. Minden gazságnak meg kell buknia. Ezt a keserves iskolát, úgy látszik, nem tudjuk megtakarítani. Ha az őrület magát kifutotta, a történet (Böhme: historischer Wahn) véget ér, az erőszak és a hazugság végképp csődbe jutott, kénytelenek leszünk megcsinálni.

Ahhoz képest, hogy a Buddháról szóló irodalom milyen nagy, a számba vehető kommentárok – különösen az európaiak – jelentősége elég csekély. Európában komolyan a témához egyedül Dahlke szólt, a szubjektív megragadottság szükségképpeni egyoldalúságával, de éppen ezért annál hitelesebben. Az ember komolyan csak arról beszélhet, amit saját bőrén tapasztalt.
Dahlke szerint Buddha karakterszava a szamszkára. Begriffnek fordítja, de a fordítás árnyalatait egész könyvében sem meríti ki teljesen. Begriff a greifenből, vagyis fogalom a fogniból, megfogni, megragadni, fogva tartani szavakból ered. Szam annyi mint össze, kar annyi mint tenni. Vagyis összetenni, összefogni, összefűzni, egybekapcsolni, összetartani, bezárva őrizni, torkon ragadni, és el nem ereszteni. A fogalom oly módon fogalom, hogy az ember megfogja, és nem ereszti el, hanem más egyebeket is hozzákapar, és összekötözi. A szónak mindenesetre a központ felé irányuló örvénylő sodra van, amely a körülötte levőt magához vonzza és behúzza, és ott fogva tartja. A szamszkára ilyen módon Begriff, vagyis fogalom.

Ami a fogalomban fog, az a tanha, vagy trisna, a Gier, vagy a Durst, az éhség, a szomjúság, a sóvárság, a kapzsiság. Tanha dzsanéti purusam – az embert a szomjúság teremti. Ez az éhség, ami ragad és vonz és magához húz és lenyel. Ez a fogalom az, ami befog - a kaparó mohóság. Ez az éhség maga az én. Ez a sóvárgás. A szomjúság, amely magához kaparja azokat az először szellemi, aztán pszichológiai, végül testi feltételeket, amelyeket összefogva felépül a szövevény; ebben életre kelhet, s életre kelve szomjas kapzsiságát folytatja haláláig, a túlvilágon éppen olyan szomjas, ezért ismét megszületik, meghal és újra születik határtalan időkön át.

A szamszkára, a befogadás középpontja a tudat. A sóvárgás gyűjtőlencséje. A magához ragadás legfőbb szerve, amely egyszerre és egy időben fogva tartja mindazt, ami felé nyúl, és odaköti magát. A tudat, amely fog, és amely fogás által meg van fogva, és fogalmat nyújt arról, amit befogott. A tudatnak pedig egyetlen előzménye és feltétele van: az alvajárás (avidjá). A nem-tudás, az aluszékonyság, a csökkent éberség, az értelem homálya, a kedély zavara. Ez a kezdettelen álomkór, amely a világ tüneményét, az álmot teremtette és teremti. „Az életnek úgy, ahogy van, semmire nincs szüksége, csak önmaga felől való nem-tudásra.” Elég ahhoz, hogy keletkezzék és fennmaradjon és forogjon, forogjon, egy helyben szüntelenül daráljon, és őröljön kezdettelenül és befejezetlenül.
A világ alaptörvényét Buddha sem tudja megváltoztatni. A sóvárgás teremi az embert. A valóság megkerülhetetlen. Egyet tehet, hogy a szomjúság előjelét megváltoztatja. Nem az életre szomjazik, hanem arra, hogy ezt a zavaros álmot eloszlassa. Az örökké körbeforgó tévelygésből (szamszára) megszabaduljon. Benne is ugyanazok az erők dolgoznak, mint az egész világon mindenkiben. De olyan tevékenységbe kezd, amely úgy vonz, hogy szétszór, és úgy kapzsi, hogy elajándékoz, és úgy kapar, hogy lemond, és úgy fog, hogy elereszt, és úgy ragad torkon, hogy elbocsát. Ez az „egyedülvaló út”. Mindez csak egy esetben lehetséges, ha az alvajárást önmagában meg tudja szüntetni. Ha felébred. Buddha annyit jelent, mint felébredett. Abban a pillanatban, amikor az ember fölött az irányítást az éberség átvette, minden megy tovább, mintha semmi sem történt volna, de fordított eredménnyel. A dolgok nem tömörülnek, hanem elkezdenek lazulni. Az ember nem gyűjt többé. A fogalom csak arra jó, hogy ne fogjon vele mást, mint a nem-fogást. A szomjúság megmarad, de már nem az életgyönyörökre, hanem a megszabadulásra. Ugyanaz, pontosan ugyanaz a folyamat, amely a világot éhséggel megteremti, megfordul, és a világot felbontja. Az örvény visszafelé forog, és az elemek felbomlanak. Az élet sodra nem a középpont felé vonz, hanem taszít. A tudat, mint az alvajárás eszköze, gépiesen tovább dolgozik, de az éberség fennhatósága alatt erejét veszti. Akinek sikerül az álomkór minden homályát, a szomjúság egészét felszámolni úgy, hogy meglássa, nincs itt semmi, ami valóság lenne, a megszabadulást eléri.

Csak az európai filozófiák bonthatók meg úgy, hogy ha az ember belőlük egy szálat bárhol kihúz, az egész simán felgöngyölhető. Egészen biztosan azért, mert a filozófiák valóságtartalma elég kicsiny. A hagyomány minden egysége, még az olyan kései is, mint Buddháé, sokkal gazdagabb, semhogy azzal a módszerrel, amellyel még Dahlke is hozzányúlt, akár csak fő vonalaiban megfejthető lenne. Ha pedig itt, most e percben kommentár készül, nem tarthat többre igényt, minthogy ma, a XX. sz. közepén esedékessé vált időben és helyen egyetlen ponton megérintsen.

Az indiai metafizika bázisa Buddha előtt az Átman. Az Átman a szubjektum, amelynek objektív megfelelője nincs. A világ se más, mint az Átman megzavarodásának kivetítése. Az Átman a létező első és utolsó magja és középpontja. Az abszolút pozitívum. A nem született, halhatatlan, öröktől fogva létező. Az egyetlen szubsztancia. Az egyetlen szubsztancia. Az egyetlen realitás, amelyben az egész világ – s így az élőlény és az istenség is – azonos.

Buddha tanításában a Védanta archaikus metafizikájának ezt a bázisát kísérli meg felbontani. Mondanivalójának lényegét éppen ezért már egészen korán úgy jellemezték, hogy an-Átman (nem-Átman). Buddha szerint minden lény és minden létező, az ásványoktól az istenekig viszonylatok ideiglenes halmaza – még akkor is, ha ezeknek a viszonylatoknak élettartama sok millió világév. A viszonylatok végül is felbomlanak. Ha pedig a tényezők között a kapcsolat megszűnik, a halmaz felbomlik, visszatér abba az állapotba (nirvána), amely fölötte áll létezőnek és nem-létezőnek, mert üres, de úgy üres, hogy ez az üresség maga is üres (súnjata-súnjata).

Az európai fizika ma éppen ott áll, hogy ezt a gondolatot asszimilálja. Azért a fizika, mert e gondolat jelentkezéséhez a feltételek egyedül a fizikában voltak meg. Az anyag stabil fogalma most bomlott fel úgynevezett erővonalakká oly módon, hogy az anyag szubsztanciájának felmorzsolódásáról beszélhetünk, és a szubsztanciát erővonalak sűrűségével kezdik helyettesíteni. Materiális létezés tehát nincs. Ami anyaginak látszik, erőviszonyok tömörsége, még akkor is, ha e tömörség tartalma sok millió év. A tömörség felbontható és az atomkutatás területén ezt a felbontást végre is hajtották. Így lett a szubsztanciális anyagból reláció-fogalom, viszonylatok ideiglenes halmaza, amely szétszedhető, de amely, ha élettartama esetleg sok millió év is, önmagától szétesik és az erőviszonylatok másképpen csoportosulnak.

Buddha tanítása, hogy az isteneknek, az emberi lényeknek, az állatoknak és az élő létezőnek állandósága nincs. Szellemi és asztrális és ásványi és biológiai és pszichológiai erővonalak (ösztönök, indulatok, szándékok, vágyak, kívánságok) vonzattal telítődnek (tanha, trisna – életéhség, kapzsiság, szomjúság, sóvárgás) s a vonzat következtében az erők egymással kapcsolatba tömörülnek, megalkotják azt a halmazt, amely a létező feltétele. Az erővonalak egymást áthatják. Ez az interpenetráció (egymást közösen áthatás), s ennek következtében úgy tűnik, mintha a lény magja szubsztanciális lenne. Buddha azonban azt mondja, hogy a viszonylatok kapcsolatait sikerült megbontania. Mit kell tenni? Az életéhséget meg kell szüntetni. A központi vonzatot ki kell kapcsolni. A viszonylatok meglazítását ezzel megindította, az erővonalakat legalábbis meglazította és a tömörülés helyett a szétszóródás folyamatát kezdeményezte, aminek következménye, hogy a szubjektum önmagát felszámolja.

Van valami, amit Buddha bhútakotinak, valósághatárnak nevez. Ez a valósághatár, mondjuk, az erővonalaknak az az állapota, amikor a vonzat (életéhség) éppen megszűnik, és a létezést alkotó tényezők egymást átható tevékenysége a nulla pontot eléri. Az erők nem vonzzák egymást többé. Modern analógiával, az erőket egyfajta neutron-állapot hatja át. Egymással szemben semlegesek maradnak. Az interpenetráció leáll. Ezt a pontot hívják valósághatárnak. A modern fizikában ez az a határ, amelyen innen valami még szubsztanciális anyagnak látszik, amelyen túl pedig erővonalaknak, s a fizikai jelenségek e határ körül fluktuálnak, hol anyagi, hol energiaalakban jelentkeznek. Ha valaki ezt a pontot önmagában eléri, maga sajátmagán kénytelen a valóság felbonthatóságát tapasztalni, és semmi kétsége sem marad afelől, hogy amit valóságnak nevezünk, az csupán a viszonylatok szövevénye, amely mögött nincs más, mint az életéhség, s ha ezt az életéhséget legyőzöm, a szövevény felbomlik.

Az igazság megvan. Tennivalónk, hogy alkalmazzuk. Nem könnyű. Az embert nem ereszti az a bizonyos sötétség, mert az életnek semmire sincs szüksége, csak önmaga felől való sötétségre. Az élet egyetlen feltétele. A dolgot valamiképpen úgy kell megoldani, hogy az élet ellen kellene élni. Nem önmegtagadásban. Buddha a gyönyörhajszát elvetette, de az aszkézist is elvetette. Az egyetlen út a kettő között vezet. Benne, de fölötte. Úgy, hogy az ember itt marad és távozását se nem késlelteti se nem sürgeti. Itt marad és tudja, hogy az időben itt van az időtlen. (Böhme: Zeit in Ewigkeit. Blake: eternity in an hour.) A pillanatban az örök. A földön a transzcendens. Az észben az észt meghaladó tudás. A tudás az élet minden mozzanatában, mint abszolút konkrétum van jelen, anélkül, hogy eredetét és gyökerét az észt meghaladó atmoszférájában elhagyná, s anélkül, hogy az élet adottságait megtagadná. Megkettőzött folyamatosság, egyszerre fent és lent. „Magam fölött tökéletes világosság (bodhi), alattam a lények, akiket meg kell szabadítanom (szarvaszattva).” Itt kell állnom, ahogy meg van írva, de „ha felmegyek az égbe, az egész világegyetemet magammal húzom.”

Aki egzisztenciáját az örök idő egységében meg tudja alapozni, s így önmagában az értelem és a kedély egységét realizálta, tudja, mi a gyémántnál keményebb. A leheletnél lágyabb. A mahájána ezt a tudást azzal a szóval fejezi ki, hogy Ganda-Vjúha. Szabad, értelmi fordítása: világrend. Ugyanaz a rend, amit Orpheusz és Püthagorasz tanított, amit Ehnaton fáraó valósított meg, a múzsák rendje, a tolték hagyomány és a kínai Ji-king rendje, a színtelenül ragyogó értelembe olvadt színektől káprázó kedély. Rend és virág. A Ganda-Vjúha szavaival: játék, csodák, erő, tudás, derű, béke, szépség, arány, üdv. Szüntelen változás az állandóságban, és megmozdíthatatlan állandóság a változásban.
Ha pedig az igazságot nem kell többé keresni, csak megvalósítani, akkor az ember tudja, hogy nincs tudás megvalósítás, és megvalósítás tudás nélkül. „Az önuralomban tisztul a tudás, és a tudásban tisztul az önuralom. Amennyi önuralom, annyi tudás, és amennyi tudás, annyi önuralom. Aki önuralmat gyakorol, az növeli tudását, és aki tudást gyakorol, növeli önuralmát. Önuralom és tudás pedig égen-földön a legjobb.”

Körülbelül kétszáz évre volt szükség, amíg a Bodhidharma által tanított dhjána azt az alakot öltötte, amit később csannak, vagyis zennek neveztek el. A végleges megfogalmazás Lin-csi nevéhez fűződik. Lin-csi (japán nevén: Rindzai) először alkalmazta azt a felriasztást, ami később aztán a zen bázisa lett. Nem várta meg, amíg valaki a dhjánában (a meditációban) az alvajárást lassan eloszlatja, hanem beleavatkozott. Kívülről? Vagyis belülről. Más szóval úgy belülről, hogy kívülről, és úgy kívülről, hogy belülről. Buddha tanítása szerint senki se csinálhat senki helyett semmit. Végül is csak egyetlen beavatkozás lehetséges, ha valaki önmaga avatkozik bele önmagába. Az időtlenből az időbe. A túlnanból abba, ami itt van. Onnan, ahol idő és időtlen, a túlnan és az „itt van” egy. Az éber valóságból az álmos káprázatba. Tudja azt, hogy nincs én, és nincs te, és ami az enyém, az a tiéd, és ami a tiéd, az az enyém. Az akarat az értelemben és az értelem az akaratban, mert az értelem minden mozzanata akaratmozzanat. Torkon kell ragadni, hogy érintetlen maradjon. A felriasztás módszerét először tudatosan Lin-csi alkalmazta, amikor, ha fontoskodó kérdést intéztek hozzá, következetesen így válaszolt: kvac! Magyarul: Hé! A szót a vámhivatal alkalmazta, mikor valaki a csomagjával a határon ki, vagy belépett. Vámvizsgálat! Ki mit csempész? Tessék színt vallani. Motozás. Komédia nincs. Mindenki le van leplezve. Szónoki és érzelgős szólamok érvénytelenek. Ez most a realitás határa. Ezt jelenti a szó: kvac!

A másik mester felriasztó módszere, hogy botját a levegőbe emeli. Figyelem, a karmester a zenemű indulását jelzi.  – A harmadik egyetlen ujját felemelte, hangtalanul, mint Buddha a virágot. A negyedik a dobba vágott. Bumm. A tanítvány meghökkent. Ahhoz, hogy valaki felébredjen, néha egyetlen pillanat elég. A szociális hétköznapban elszenderült tudat folyamatosságát meg kell szakítani, hogy a résen az észt meghaladó tudás betörhessen. Ezt a betörést és a betörést kísérő villámszerű fényt hívja a zen szatorinak. Az ember a megrendülés következtében a bornírt konvencióból fejjel kibukfencezik. Fejjel fölfelé. Egy pillanat századrészére a hályogon valami átvillan. Az ember a szatoriban „az alvajárás gödré”-ből egy szemvillanásra kilát. Hová? Oda, ahol kitűnik, hogy ez az egész itt érvénytelen. Jelentését akkor kezdi elnyerni, ha már semmit sem jelent. Ha valaki lemondott róla, és átlátott rajta, és megérti, hogy ez itt az, amiről nem lehet lemondani, és ez az átláthatatlan, és az érthetetlen.

Az élet teljes értelmét a valósághatáron nyeri el. A valósághatár azonban nem kívül van, hanem belül, vagyis közvetlenül a középpont mellett, amely belül is van, kívül is van, és nincsen sem belül, sem kívül. Aki szatorit nem élt át, értelmetlenül tévelyeg, itt van, anélkül, hogy itt lenne. Csak ha valaki a valósághatárt egyetlenegyszer átlépte, és járt „külföldön”, élhet teljes értékű életet. Itt van, anélkül, hogy itt lenne. Benne és fölötte. Szilárdan egy helyen és megmozdíthatatlanul úgy, hogy egymást követő két pillanatban soha sincs ugyanott. A nehézség ebben az, hogy csak az érettek számára fogható fel. Kik azok az éretlenek? Buddha azt mondta: vannak kevésbé koszosak, akik, ha a tanítást nem hallanák, elvesznének. A többi egyetlen szót sem ért. Az érettség pedig azon a ponton derül ki, hogy érte nyúl, vagy sem. „Nem beszélek rá senkit, és nem beszélek le senkit, csak megmutatom, hogy mit kell tenni.” Szabhadanam dhammadanam dzsanati – a lét minden java közül a legfőbb a tanítás java.

Az európai gondolkozás nagy formája az epigramma, még akkor is, ha szofisztikusan feloldva esetleg vastag könyvekben jelenik meg. Néhány szokratészi párbeszéd után Platón műfaja is ez lett, pszeudo-dialógus. Epigramma. Marcus Aurelius, Montaigne, Pascal, Nietzsche. A monológikus ember legelőkelőbb műformája, néhány mondat, esetleg csak egy -, és akkor sikerült, ha kőbevéshetően rövid, és merőleges, mint az oszlop.

A zen hagyománya mondokban maradt fenn. Mondo annyit jelkent, mint kérdés és felelet, de minden magyarázó első dolga, hogy kifejtse: ezúttal egyáltalán nem ismeretközlésről van szó, és sem a kérdésnek sem a feleletnek úgynevezett tárgyi tartalma nincs. Az európai monológikus ember epigrammája a visszhangtalan és kapcsolattalan, magányos, objektív tudás tartalmi közlése. A platóni áldialógusok is ilyenek, s éppen ezért bizonyítási eljárás álformái. A mondo olyan logosz, amely élőlények együttélésének jele. Suzuki azt állíja, hogy a mondoból a noétikus mozzanat hiányzik, és ismeretet egyáltalán nem közöl. Ilyesmi persze nincs. A mondo formája a tárgyi ismeretközlés tudatos megkerülése úgy, hogy a dialogikus alapállás szembetűnjék. Azzal pedig, hogy a tárgyi ismeretközlést megkerüli, negatív módon felhív: szemedet zárd be (nyisd ki) és nézz az objektumtalanba. Kvac! Emeld fel a botot, vagy az ujjadat. Lépj át az észt meghaladó tudásba. Az észt meghaladó tudás kategóriája nem irracionális és nem logikátlan, mint azt hinni lehetne, és amint azt sokan magyarázzák. Az észt meghaladó tudás azonban csak az univerzálisan megalapozott logika szerint érthető. Mert az értelmen kívül nincs semmi. Lin-csi a mondo műfaját úgy teremtette meg, hogy a kérdésben és feleletben a tárgyi tudástartalom közlése helyett a közvetlen dialogikus megértésre nyújt alkalmat. Ezt pedig eléri azzal, hogy a maga alapállását felfedi: fölöttem az észt meghaladó tudás, alattam vagy te, akit most ide szemvillanásra felrántok.

A mondo műfaj rokon a khasszid és a szúfi dialógusokkal, de természetesen megtartja a kínai hagyományt, Kung-ce, de főként Csuang-ce formáját.

A mondo titka a szatori, vagyis a világosság átvitelének művelete. Aki ebben a földi életben mindig csak kifelé fordul, a világbámulásba és a szocialitásba szétszóródik, de soha maga felé nem néz, és számára szubjektumának világa ismeretlen marad, az végeredményben a felületen lebeg, és a túlvilágra kerülve ismét csak a felületen fog maradni, de fordítva, ott nem a dolgok szétszórtságában él, mint itt, hanem olyan magányosságban, amelyben még azt sem tudja megállapítani, hogy van-e egyáltalán rajta kívül valaki a gödörben (mint a héber hagyomány mondja), a segítségtelen és szótalan egyedüllétben, minden tárgyi és személyes kapcsolat lehetőségén kívül, némán és bezárva. Itt persze ismételni kell: a dolgot csak a kevésbé koszosak értik, akik, ha a tanítást nem hallanák, elvesznének. A többiek számára ez az értelem hozzáférhetetlen. Minden lépés előfeltétele az érettség. Shakespeare szavaival: „Ripeness is all” – az érettség minden.

A mondo tulajdonképpen rejtvény. A zen úgy mondja: koan. A zenmester a belépő tanítványnak ilyen koant ad fel, és csak akkor nyilvánítja érettnek, ha azt megfejti. A zen nem előzékeny, sőt mindent megtesz, hogy az ember számára a dolgot megnehezítse. Ha az észt meghaladó tudást végre megérti, a mester rárivall, hogy a legfontosabb teát inni és rizst enni. Az ember nem lehet elég triviális. És elég metafizikai. Azt mondja a zen: a virágot, amit Buddha felmutatott, nem fogja sem a mohóság tüze, sem a harag mérge, sem az éhség kardja, sem a létóceán vize, sem a filozófiák fojtó füstje. Az ember nem ágyazhatja bele magát elég mélyen a legegyszerűbb élettevékenység szövetébe. A mondo kérdése nem informatív, és a válasz egyáltalán nem is válasz. A mondo dialógusa az embernek a másik emberrel való eredeti viszonyát helyreállítja (mint a khasszidok és a szúfi), éspedig nem a tárgyi ismeret, hanem a lények között levő primordiális logosz-interferencia bázisán. A mondo logoszának erejével az élő szubjektumon kívül minden egyebet felperzsel.

A zen egyik alapja a pi-kuan, az úgynevezett fal-meditáció. A tanítvány a csupasz fal elé ül, és elmélyed. Az első fokozat, amit elér, a mentális pacifikáció. Ha a tudat megnyugvását realizálta, eléri, hogy gondolatait a fallal eltakarja. Mozdulatlanul a világ bármely pontjára elmehetne, és midnent megismerhetne. Beléphetne az istenek közé, elmehetne a túlvilágra. De nem áll meg sehol. Mikor ezeket a lehetőségeket kimerítette, a valósághatárt eléri. Most szemben áll az ürességgel. Meg kell tudnia, hogy az üresség is üres. A nem-létező is üres. De ha itt megállna, elveszett. Még tovább kell menni. Egészen addig, amíg eljut a városba és a piacra és a családba és a hétköznapba, és teát kell innia, és rizst kell ennie. Csak most éri el azt, hogy az ég tetejétől a föld és a túlvilág mélyéig nincsen semmi, amit a fal előle eltakarhatna. Évam dzsánato Évam passzato – íme, ez az, mit tudok, és ez az, amit látok.

(A zentanulmány alapja: Daisetz Teitaro Suzuki: Essays in Zen-Buddhism I-III.)
Mu-csou azt kérdezte:
- Minden nap fel kell öltöznünk, és ennünk kell. Hogyan szabadulhatnánk meg mindettől?
A Mester azt mondta:
- Öltözünk és eszünk.
- Nem értem – válaszolta Mu-csou.
- Ha nem érted, öltözz fel, és egyél.

Forrás itt 

Hamvas Béla: Karnevál

A beavató regény fogalmát hiába keressük az irodalomtudomány kézikönyveiben. A terminus technicus életre hívója Hamvas Béla Karneválja. A szellemi beavatás a tudat színvonalának felemelését jelenti. A regény hét könyve e tudatátalakítás (beavatás) hét fokozata.

Az 1. könyv a küszöb. Ki lépheti át a küszöböt?  Aki fensőbbrendűsége mítoszával leszámolt, és tisztában van vele, hogy a „pácban valamennyien benne vagyunk”. Csak semmi pátosz, semmi tömjén, amikor kimondom: én – szól Hamvas. Ez az ember az, aki képes a küszöbön átlépni és az élet álarcosbáli örvénylésében saját maszkjait felismerni („minden maszk én vagyok”). Ennek a lénynek már elegendő türelme és egészséges humorérzéke van ahhoz, hogy az „imaginációs műtét” idején (hiszen a maszkok lefejtése igen fájdalmas) lélekjelenlétét ne veszítse el.

Az első olvasásra aligha áttekinthető, szövevényes történetsorozat hérakleitoszi kulcsmondata: „Keresni kezdtem önmagamat”. A segítség az angyal, mert az én-keresőknek mindig megjelenik a lélekvezető („az angyal mindenki életében legalább egyszer eljön…”,  olvassuk az első kötetben). Csak értünk van itt, mi pedig egyetlen szavát sem értjük.

A 2. könyv a metamorfózis. A szamszára ciklus száznyolcvan fokot fordul. A fekete és fehér egymással helyet cserél, mindenki új maszkot ölt, és „már senki sem a régi”. Közben a felület reális–irreális történeti fonala szivárványszínekben folytatódik, a küszöbön átlépő főhős, Misike is megszületik, de, hűen a második könyv alkímiai szabályaihoz, őt is élete színpadi nyitóképében, már a kórházi szülőszobában egy másik újszülöttel elcserélik. A zűrzavar reménytelenül és véglegesen kibogozhatatlannak tűnik, a világ éppen a feje tetején áll, és e ponton a kevésbé elszánt olvasó be kell hogy ismerje: nem bírja tovább.

A 3. könyv: az elmélyítés. Az alkímiai descensio (alászállás). Misike (most a megmentő maszkjában) megnősül, gyermekeket nemz, és miután végigjárja a háború és a családi purgatórium minden korhadó, imbolygó lépcsőfokát, a kis én halálának küszöbéhez érkezik: lárvái (a sorsszerepek) foszladozni kezdenek. A misztikusok e fokot a lélek kiszáradásának mondják.

A 4. könyv: kettészakítva és önmagammal szembeállítva. Ez a separatio és multiplicatio, az elkülönítés és megsokszorozás művelete. Metafizikai tudathasadás. Hamvas hőse, Bormester Mihály, karakterkomponenseiből ekkor két lényt gyúr: Mike-t és Michailt – a „fejlett élettechnika” kitűnő humorú zsonglőrét és a megtisztulásra sóvárgó, szenvedő moralistáét. A negyedik könyv a földi terek birtokbavételének könyve, míg az 5. könyv az időé. Miután a reductio és a fixatio – a visszavezetés és az egyesülés művelete megtörténik, Bormester a harmadik kötet válságkarmájához (a történet fő szólamához) ismét visszatér, és elköveti az elkövethető legsúlyosabb bűnt, embert öl. Kissé enyhébben fogalmazva: egy családi vita során megfojtja feleségét.

„Íme, a bűntől megpuhult ember!” – így szólítja meg őt lélekvezetője, Márkus mester, aki a reábízott tanítványt most már elég érettnek látja ahhoz, hogy inkarnációk évezredes láncolatán át őt a múltba visszavezesse. Ezt követően a színtéren újabb száz és száz szereplő váltogatja egymást, a nevek mágiája szinte kimeríthetetlen, de mindig mindenkivel ugyanaz történik, és minden mindenkivel most történik. A sorsszerepeikbe szédült és azok izgalmától lenyűgözött maszkok azonban nem óhajtják a felébredést.

Ezt követően pedig már csak a metafizikai dimenzió marad. E fejezetet Kemény Katalin a Karneválról írott monográfiájában úgy jellemzi: ez az anabaszisz és katabaszisz – a menny- és pokoljárás merész alkímiai kalandja, olyan táj, amelyre Dante óta az európai irodalom már nemigen merészkedett.

Ez a volatilisatio: a lélek égi és alvilági szárnyalásának könyve. Az propozíció kérdésére – ki vagyok – most már világosabb a válasz. A lélek természete a tűz. Mihály mester már tudja, hogy következő (nem az utolsó!) neve: „a tízezer bőrű tűzgyermek”.

A 6. könyv: a calcinatio és a coagulatio jegyében. Ez a kiégetés és a szilárd és végleges helyzet megteremtésének mozzanata. A visszaút a valóságba. De mi a valóság? A valóság 1945, és az ostrom. Bormester sorsdrámája itt, az óvóhelyen fejeződik be.

A 7. könyv: egy újabb létkörön a kezdet visszatér. Ez a sublimatio. Új lárvák és maszkok születnek, de színre lép egy ember, Vidal. Nevének jelentése: aki lát. Aki a maszkokat le tudja venni. A káosz káosz marad, és ő sem tudja a rendet helyreállítani, de a kilépés ösvényét már látja. Utolsó mondata a még nagyon is esendő ember fohásza: „Legalább a kapuig érjek, az ígéret földjére legalább egyetlen pillantást vethessek, egyetlenegyet.”

A Karnevál első változatát (akkor még Ördöngösök címmel, Schumann Karneváljának tételcímei szerint tagolva) Hamvas harmincegyéves fővel veti papírra, de művével nem elégedett. „Ezt a regényt ötvenéves koromban fogom megírni” mondogatja évekig. És valóban, 1948-ban, ötvenegy évesen, miután b-listázzák, kényszernyugdíjazzák és a publikálás lehetőségétől eltiltják, a helyzet kivételesen ideális arra, hogy „a lélek csodálatos változásainak sorskatalógus”-át összeállítsa. Szentendrén, bérelt szobákban ír, és három év múltán, 1951-ben művét befejezi. Amikor a gépeléssel is elkészül, regényét heverője ágyneműtartójában gondosan elrejti.

A regény utóélete a színes farsangi (önismereti) komédia méltó folytatása. Három évtizeddel később, 1985-ben Szigethy Gábor a kéziratköteget elviszi a Magvető Kiadóba. A főszerkesztő, Kardos György a nyolcvanas évek kulturális főhatalma, politikai múltja és tekintélye révén szinte az egyetlen, aki vállalni meri és tudja a mű megjelentetését. Kardos tisztában van vele, hogy a pártközpont ideológiai szűrőin e könyv vagy egyáltalán nem, vagy csak hosszú fejezetcsonkítások árán juthatna keresztül. Így a cenzor szerepét ő maga vállalja, és a kiadóból a kéziratot nem engedi ki. A 7. könyvből kihúzat egy lényeget alig érintő újságriportot, rövid, hipokrita tudósítást a női hóhérképző sztahanovista munkaversenyének sikereiről, és a Karneválnak zöld utat enged.

A tízezer példányban megjelenő könyv 1985-ben napok alatt elfogy, de úgy tűnik, hogy az életmű – Hamvas saját megítélése szerint is – főművét csak kevesen tudják olvasni. Sikerült gondoskodnia arról, hogy az első kötetek küszöbeit csak a legelszántabbak léphessék át. E sorok írójának saját tapasztalata: igen előnyös, ha valaki a könyvet mindjárt kétszer egymásután el tudja olvasni. Így először a sors alakzatainak hazárd, tragédiákkal és humorral egybeszőtt világát ismeri meg, másodszor azonban a történet szövetének felszíne alá rejtett, de mindent átható rend és értelem világát is. (Bormester megjegyzése a további lehetőségekről: egyáltalán nem olvasni, háromszor elolvasni, bele-bele lapozgatni. Ez utóbbihoz hozzáfűzi: „Irritációmaximum”.)

Beavató regény? Talán csak annyit jelent: látjuk, miként zuhan, száguld, forog velünk az ananké (a sorskényszer) örvénye – míg a tengely mozdulatlan.

A Karnevál keletkezési idejétől fél évszázad választ el bennünket. Éppen amennyit Hamvas Béla „kis örökkévalóság”-nak mond, mivel e kort még a szellemben igényes műalkotások többsége sem éli túl. A világ itt, Kelet-Európában most földcsuszamlásszerűen átalakult (hűen követve a második rész forgatókönyvi szabályait), a Karnevált azonban a konstellációk elmozdulása már nem érintheti. Mint minden remekmű, gyökereivel az időtlenbe mélyed, frissességét, ébresztő erejét a múló évek nem halványítják.

Dúl Antal írása

www.HamvasBéla.org

Hamvas Béla: Az ősök nagy csarnoka

Az ősök nagy csarnoka részeit Hamvas Béla 1936 és 1961 között, egy-egy szabad órájában készítette. Mondhatnánk lopott időkben, könyvtári munkaidejében, frontszolgálatok csendesebb pillanataiban, katonai szabadsága és hátországi szolgálatai idején, a negyvenes évek végén Szentendre Bubán-dombján, „földműves korszakában”, majd segédmunkás szerepben, a hőerőművek raktáraiban eltöltött hosszú évek alatt, titkokban, kihúzott íróasztal-fiókokban írva, nyomorúságos barakk-szobákban, és az erőművek mögötti árokpartokon, hajnali órákban, Inotán, Bokodon, Tiszapalkonyán.

A négy könyv tartalmi összeállításában nem az elkészítés időrendjét követtük, hanem a „nagy archaikus egységek” köré rendeztük Hamvas tanulmányait, szövegelemzéseit és fordításait.

Az első kötet a védikus hagyományt és a hozzá szorosan kapcsolódó buddhista tradíció egy-egy elemét tartalmazza.

A második kötet Kína taoista- és csan-hagyományából, a tibeti bön, a tibeti buddhizmus írásaiból és Japán zen szövegeiből válogat.

A harmadik kötetben az Egyiptomi halottaskönyv, a Kabbala egy része (a Széfer jecira) és az iszlám misztika (szúfi) kapott helyet.

A negyedik kötetben a görög hagyomány (Orpheusz, Empedoklész, Püthagorasz, Hérakleitosz), a közép-amerikai tradíció, rövid tanulmány az alkímiáról, egy Jakob Böhme-kommentár, és a Lélekről szóló negyven kérdés fordítása szerepel.

Az ősök nagy csarnoka Hamvas életének egyik legnagyobb vállalása, még akkor is, ha ez az összeállítás mind tematikájában, mind arányaiban szükségképpen töredékes. Nagyon jól tudta, és az Interview c. esszéjében meg is írta, hogy nem egy emberre és emberöltőre szabott munkába kezd. E négykötetes gyűjteményből kimaradt számos olyan alapmű, amelynek szelleme pedig Hamvas egész életművét áthatja: a Bhagavad-gíta éppúgy, mint Lao-ce Tao-te kingje, Eckhart Mester és a keresztény misztikusok köre csakúgy, mint a Zara-thusztrák perzsa hagyománya, a Ji-king vagy az alexandriai héber és keresztény gnosztikus és hermetikus forrásanyag –, és hosszan folytathatnánk még e sort. De azt is tudta, hogy az ő feladata nem a hagyomány elemeinek kimerítő leltárba vétele, és nem is a szaktudományos feltárás. Szellemi elődeink megértéséhez egy új látásmód alapjait kellett leraknia. Látni és láttatni a „sokszerűség mögötti egyöntetűséget”, az egyetemes hagyomány fundamentumát, amiből minden vallás és kultúra –  az emberi szellem „tízezer színe” kibomlik.

Az ősök nagy csarnoka a múlt nagy világkorszakait megelevenítő szintézis, amelyben kommentár és szöveg organikusan és egyenrangúan illeszkedik egymásba. Ugyanakkor egy széles ívű munkának éppen csak kezdete, és nem bevégzése. Folytatása a mi nemzedékeinkre vár. (Dúl Antal)

www.HamvasBéla.org

Hamvas Béla: Tabula smaragdina, Mágia szútra

A fontos nem a tanítás hirdetése, hanem a sors alakítása.– De nem a háttérből a módszer által hatni, hanem a módszert mindenki kezébe adni.  – A cél a tudatosan megtisztított életrend. – Az alap az életszentség. – Létet alapítani. – A létezés minden emberben állandóan és teljes egészében esedékes. – A valóságot a maga teljességében el kell ismerni. – Az összes lehetőséget birtokba kell venni. – Létezés – megismerés – megvalósítás. – Az egyetemes ember. – Kiindulás: – az egész állandó jelenléte. – Következménye a partialobjektiváció. – Így érthető a szabadság. – A rongáltság mindhárom körre kiterjed. – A szellem bűne, a lélek őrülete, a test betegsége, de a három egy, amire példák száza van. – Az összes határok érvénytelenek, mert az egyetlen morál a szabadság. – Böhme érdeme volt, hogy az univerzumban rendet teremtett. – A középen kell kezdeni. – A lélek és látomása. – Tehát nem élet: hanem az üdv. – Az életterv nincs készen, az imagináció teremti. – Vigyázat! Nem összetéveszteni az álommal, sem a fantáziával, mert teremtő tevékenység. – Ez a mágikus aktus a beváltás helye. – A mágikus ige a kinyilatkoztatás. – Látomás és mámor összetartozik. – Amely a mélységeken uralkodik. – Miért kell elfogadni? – Szophia miatt, aki a tükör, és akiben az egész látható, – és a turba miatt, amelyben az egész megzavarodott. – Ezek után következik az életképzelet alkalmazása. – Mindenekelőtt az éberség. – Azonosítás és összetévesztés, mámor és ájultság. – Vajon eredetileg az imagináció üres, vagy nem? – És ha nem, az ősképet ki helyezte bele? – A normális ember alapállása útbaigazít. – Aki az alapállásról leválik, szörnyeteggé lesz. – Ilyen a tehetség, amely a nagy orr, főként a zseni. – Paraziták. – A bennük való hit a tulajdonságok téves értelmezésén nyugszik. – A mérték: kicsoda milyen hatalom szolgálatában áll. – Az emberismeret mai alakjában démonológia, amelynek alapja az összetévesztés. – Ennek következménye az eltárgyiasítás, az eldologiasítás, a személytelenség és megszólíthatatlanság. – Ebben a helyzetben az ige nem beváltható. – A valóság egészének megismerése csak a démonok kiűzése árán történhet. – Fontos, amit mindenki egyenlő eséllyel elér. – A normális ember ősképe a kinyilatkoztatásban adva van. – Oly mértékben világosodik meg, amilyen mértékben megvalósul. – A baj forrása a szégyentelen életéhség, amelynek rejtett arca a halálvágy. – Először belehelyezni, aztán várni, de nem tétlenül, és valamely gyakorlat ajánlatos. – A válságponton ügyelni. – Három fokozat van. – Próbaidőt alkalmazni. – Technikát mindenki maga csinál. – Vigyázat! Álalakzatok. – Nemcsak az ember, fontos a tulajdonságok egészének monumentális felszabadítása, mert az előzmény és a következmény – a szabadság.

HamvasBéla.org 

Hamvas Béla: Patmosz

Patmosz kis Égei-tengeri görög sziget, egy a több tucatból. Az aggastyán János apostol száműzetésének helye. Az evangélista itt foglalta írásba az üdvtörténet végidejét, az Apokalipszist, a Jelenések könyvét.

És Tiszapalkonya? Hőerőmű, dübörgő turbinák, barakk, emeletes ágyak, vaskályha, verejtékszag. A bé-listázott Hamvas Béla segédmunkás-raktáros munkakörben eltöltött éveinek „második korszaka”, száműzetésének leghosszabb periódusa, 1954-től 1962-ig.

Hamvas az exilium valódi természetével már 1948 óta tisztában volt. Az ötvenes évek elején írt naplótöredékeinek az ószövetségi Szarepta címet adta, mert Jahve így szólt a menekülő Illés prófétához: Menj Szareptába, és ott rejtőzz el. Hamvas először Szentendre határában keresett menedéket. Ekkor mint kertész és földműves. Mikor a hatóságok szemében e magának választott szerep tarthatatlanná vált, 1951-től ingázó munkásként az inotai hőerőműnél helyezkedhetett el, raktáros besorolással.

Az ember megrendülten ismeri fel, hogy e diktatórikus világ komor színfalai között, a lélekszorító elhallgattatás ellenére olyan mű születik itt, amely az európai esszéirodalom csúcspontja. A felsőfok általában tilos, de ezúttal helyénvaló.

Minden alkotó embernek ki kellene próbálnia élete során legalább egyszer, hogy mit jelent az: hajnalban kelni, 8-10 óra „szellemsorvasztó” munkát végezni, tömegszálláson lakni, és e mindennapos teher súlyát hordozva a művét megalkotni.

Mégis. A gyárkémények füstje, a csajkában kapott hitvány ebéd, a hosszú sötét barakkfolyosó, a szénpor és hamulepte növényzet, az árokpart poshadt vize, de legfőképpen az ötvenes évek mindent elárasztó, fojtó politikai atmoszférája az esszékötetben csupán sajátos madártávlatból jelenik meg. (Ahogy az 1944-ben befejezett Scientia Sacrában sem érezzük a második világháború tankjainak dübörgését és a szőnyegbombázásokat). Hamvas bár benne él, mégis fölötte áll, derűje, humora magasából lát rá e groteszk színjátékra. Mint mondja, a korrumpált világ őrjöngése egyetlen pillanatra se tévesszen meg senkit. Aki tud a hiteles létről, a nem korrumpálható valóságról, a tragikomédia legsötétebb fordulatán is csak mosolyog.

„Szent skizofrénia” ez, amelyben a historikus idő és a belső történés időfölöttisége szétválik egymástól. Örök emberi tartalmak foglalkoztatják mindenkor, és a történelem korszakainak diabolikus tébolyait már csak a szentkönyvek mérlegén hajlandó megmérni.

A Patmosz születése idején még csak kéthetenként, szombaton utazhatott Pestre. Első útja mindig a könyvtárba vezetett. Egy tucat könyvet kölcsönzött, a másik tucatot visszaadta. Nem mintha a könyvekből tanult volna látni. Saját magának állított követelménye az egyetemes tájékozódás (univerzális orientáció) igénye. Volt azonban egy másik – legalább ilyen fontos – önmaga számára szabott mércéje: a hiteles, áttetsző élet (a transzparens egzisztencia) megvalósítása. Ehhez pedig Tiszapalkonya maga az eszményi háttér.

Ez a géppuskatornyoktól körülvett kis "Gulág", mindennapos vizsgahelyzetet jelentett. Négyezer ember – köztörvényestől, és katonaszökevénytől kezdve a politikai átnevelésre ítélt elitig – gumicsizmában lapátolta a szenet és szerelte a távvezetékek vasbeton-oszlopait. Ebben a háttérben születtek meg a kötet kristálymondatai: „Nem igazságot vár, hanem igaz életet, nem azt, hogy igazat mondjon, hanem, hogy igaz legyen.” Vagy: „Véletlenül lehet igazságot találni, de senki sem lehet véletlenül igaz.” A szenvedésben és megaláztatásban kiégetett élet: ez a transzparens egzisztencia megvalósításának „tízezer útjából” az egyik legradikálisabb.

Nehéz? Visszatekintve inkább könnyű. És hány írástudó mondhatja el önmagáról, hogy minden szavát életgyakorlatával ellenőrizte…

Kevés mű él túl fél évszázadot. Hamvas Béla azt írja: a „kis örökkévalóság” ideje a szerző halálától számított legfeljebb ötven év. Mint az elsárgult fényképekből, ötven év után a legtöbb műalkotásból csak egy sajátosan naiv, ma már érdektelen világ levegője árad. Művészet, irodalom, tudományos értekezés, filozófia? Mi maradt az 50-es, 60-as évek nagy szellemi izgalmaiból? Hol vannak az ünnepelt szerzők és művek?

Ami a Patmoszban fontos, olyan friss, mintha ma reggel vetették volna papírra. Van-e aktuálisabb, mint a Direkt morál és a rossz lelkiismeret, vagy a Németség, a Korszenvedélyek utólagos igazolása, vagy a Függelék a középszerűségről? Elavulhat-e Az életmű, a Metapoiézisz vagy az Interview érvénye?

Közelebb vagyunk-e az alapálláshoz – a spirituális hagyomány által megtisztított és fölemelt életrendhez –, a „lét eredeti szövegének megfejtéséhez” ma, mint ötven éve?

A Patmosz alkotója saját oeuvre-jéről is elmondhatná: „A nagy művek között korkülönbség nincs. Minden nagy mű egyidejű. Minden nagy mű állandóan jelen van. Minden nagy mű kortársam.” (Az életmű, 187. o.)

        Dúl Antal írása

HamvasBéla.org 

Hamvas Béla: Scientia sacra I-III.

Az emberi történet időszámításunk előtt körülbelül hatszáz esztendeig folyamatosan összefügg; ekkor egy vagy két, de semmi esetre sem több mint három nemzedék alatt az idő megváltozik. A hatszázas évet megelőző és követő kort csaknem kézzel kitapintható függöny választja el; hogy mi az, ami a függöny előtt, mifelénk van, világos; azt, ami a függöny mögött van, találgatni kell. Az emberi személyek rohamosan valószerűtlenné válnak. Az események körvonala elmosódik. A lét érthetetlenné lesz. Konfu-céről magánéletéig terjedő részletes értesüléseink vannak; az egy nemzedékkel idősebb Lao-ce alakja homályba vész. Hérakleitoszról sok lényeges adatot tudunk; a nála néhány évvel idősebb Püthagorasz lénye csupa legenda. Az ember a talajt annyira elveszti a lába alól, hogy azt hiszi, nem is a földön, hanem idegen csillagzaton jár. Az elemi dolgok bizonytalanná lesznek; az eseményeket és személyeket nem lehet megfogni; a lét rejtélyes és az idő derengő.

Időszámításunk előtt körülbelül hatszáz évvel élt Kínában Lao-ce és Konfu-ce, Indiában Buddha, Iránban az utolsó Zarathusztra, Kis-Ázsiában Hérakleitosz, Egyiptomban az utolsó Toth, Itáliában Püthagorasz. A változást ma mint egy függöny leeresztését látni. Akkor azonban nemcsak tapasztalták, minden jel arra vall, hogy azt, ami történt, akkor jobban értették. És különös, hogy bármilyen távol fekvő területekről és bármennyire egymástól független emberekről van szó, a változást csaknem egyértelműen és csaknem ugyanazokkal a szavakkal ítélik meg.

*

Isten nem rejtély. Rejtély az, hogy van valami Istenen kívül. Isten a nyilvánvaló láthatatlan. A misztérium nem Isten, hanem a világ, ahogy nem a szellem a misztérium, hanem a természet, nem a lélek, hanem a test. Isten megismerése nem nehéz. Deu et Jahve, mondja a próféta, ismerd meg Istent. Gnóthi ton kürion, írja Pál apostol. Szűkös és szegény emberiség volt az, amely a delphoi feliratot úgy értelmezte, hogy ismerd meg önmagadat. A gnóthi szeauton értelme eredetileg minden bizonnyal az volt: ismerd meg, hogy isteni vagy. Amikor Jézus lényének isteni voltáról beszélt, a zsidók jajveszékelni kezdtek. Jézus pedig a zsoltárokból idézett (Zsolt. 82:6), és azt mondta: „Nincs-e megírva törvényetekben, hogy istenek vagytok (elohim atem), mindnyájan a legfelsőbb fiai?”

HamvasBéla.org