Showing posts with label könyv. Show all posts
Showing posts with label könyv. Show all posts

Sunrjú Szuzuki: Tisztán ragyogó forrás (Zen tanítások a Szandókairól)

Sunrjú Szuzuki, Tisztán ragyogó forrás, zen, zazen, zen meditáció, Kolozsvár
A Szandókait ősi szövegét megvilágító friss beszédeket olvasva újabb lehetőséget kapunk arra, hogy még mélyebbre tekintsünk Szuzuki rósi zen szellemébe. Ki-ki valóban eltöprenghet azon, mit is jelent észrevenni a hétköznapi életünkben folyamatosan jelen lévő nem-kettősséget. A tanítványoknak adott szellemes, meglepő válaszok már önmagukban is váratlan ajándékok, melyeket olvasva ismét rácsodálkozhatunk arra az elbűvölő hangra és meleg bölcsességre, amit a rósi korábbi beszédeiből a híres Zen szellem, a kezdő szellemből és a Nincs mindig úgyból már ismerni véltünk.

A Szandókai — vagyis Az azonosság és a különbözőség harmóniája — a zen buddhizmus fontos alapszövege. Jelentőségét mutatja, hogy a szertartások részévé vált, nap mint nap recitálják a zen kolostorokban szerte a világon. Tanítása az útkeresők számára korunkban éppolyan alapvető, mint amilyen keletkezésekor, majd másfél évezreddel ezelőtt volt. A mű vezérfonala az ellentétek egysége. Egy és sok, fény és sötét, üresség és jelenségek – ezek a létezés aspektusai, amelyek a kettősségek világában érvényesek, ám a végső valóságban feloldódnak, eggyé válnak. A későbbi nemzedékek mesterei ezt a gondolatot bontották ki, fejlesztették tovább, és a zen meghatározó tanítása lett. A vers szerzője, Szekitó Kiszen a hatodik pátriárka személyes tanítványa volt, és később az ő utódjától kapta meg a Dharma-átadást.

Részlet a könyvből:

Tanítvány: Amikor olyasmi történik, amitől szenvedek, egy részem érzi a fájdalmat, egy másik pedig igyekszik azt megérteni. Nem tudom, vajon azért próbálom-e megérteni, mert félek elengedni és csak érezni a fájdalmat, vagy pedig ez egy bölcs megértés.

Szuzuki rósi: Azért jelentkezik számodra ez a nehézség, mert saját magad miatt bonyolódsz bele a problémába. Amíg belegabalyodsz a személyes gondokba, bármit is értesz meg, az csupán a világos oldal. Nincs esélyed felismerni a másik oldalt, a sötétséget, az abszolútumot. Most úgy beszélek, mintha megvilágosodott lennék, te pedig úgy hallgatod, mintha megvilágosodott lennél. Más szavakkal, mindannyian bódhiszattvák vagyunk, és bódhiszattvaként beszélünk erről a kérdésről. De amikor arra használod fel a hallottakat, hogy intellektuális úton értsd meg a problémádat, nincs esélyed felismerni a másik oldalát. Ezért van ez a problémád. Ha valóban gyakorolod a bódhiszattva útját, egyik oldallal sincs gond. Amikor kritizálod magad, rendben van, amikor azt teszed, amit akarsz, az is rendben van. Nem két különböző dolgot csinálsz. Bármit is teszel, az a helyzetnek megfelelően mindig jó, de nem vagy magabiztos a tetteidben vagy az életedben, mert belebonyolódsz az önző, személyes gyakorlásba.

Tanítvány: Amikor teljesen ébren vagyok, talán van egy kis uralmam a vágyaim felett, de reggel…

Szuzuki rósi: Reggel gondjaid vannak. Tudom. Ezért mondom: „Kelj fel!” [Ráüt az asztalra.]

Tanítvány: Ön hogy csinálja?

Szuzuki rósi: Csak tedd meg. Különben jön valaki, és megüt! [Viccesen morog.]

Tanítvány: Előfordult néhányszor, hogy csak úgy felkeltem – kiugrottam az ágyból. De az olyan nagy dolog volt!

Szuzuki rósi: Igen, nagy dolog. Tehát ha már viszonylag gond nélkül fel tudsz kelni reggel, azt hiszem, nincs baj a gyakorlásoddal. Ez egy jó esély, hogy gyakoroljuk az utunkat. Csak felkelni. Rendben? Ez a legfontosabb dolog.

Tanítvány: Rósi, mit ad önnek az, ha tanulmányoz egy könyvet?

Szuzuki rósi: Lehet, hogy számodra ez nem olyan fontos. Nekem azonban kell, hogy legyen valamiféle világos elképzelésem, miről is fogok beszélni, különben semmit nem tudok mondani. Ezért olvasok az előadásaim előtt. A tanítóm mindig azt mondta nekem: „Bár úgysem segít, az előadásaid előtt mindig tanulmányozz valamit!” [Nevetés.]

Zen meditáció Kolozsváron

zen meditácio kolozsvar zazen

Claus Riemann: Mély forrás - a pszichológiai asztrológia tizenkét archetípusa

Köszönet a könyvért Sándor Ildikónak!

Claus Riemann Mély forrás - a pszichológiai asztrológia tizenkét archetípusa


Mi köti össze az asztrológiát a mesék világával? Hogyan tudjuk hasznosítani ezt a kapcsolatot egyéni fejlődésünkben, saját életutunkon? Claus Riemann több mint harminc éve foglalkozik az állatövvel és a bolygókkal, melyeket belső világunk ősképeinek tekint. Minden állatövi jegyet mítoszokkal, fabulákkal, mesékkel és legendákkal jellemez, melyek pontosan kifejezik a jegy archetipikus szerkezetét.

Csíkszentmihályi Mihály: Flow - Az áramlat

FLOW - a szó angolul folyást, áramlást, lebegést jelentett egészen e könyv 1990-es megjelenéséig. Azóta már egy pszichológiai fogalmat jelölő tudományos kategória is, és egyben olyan szakkifejezés, amely egyre inkább a művelt köznyelv részévé válik. Nem csak az angolban: közel egytucatnyi nyelv szókészletét gyarapítja, a fordítási kísérletek ugyanis, bár voltak közöttük nagyon szellemesek, szinte egy nyelvben sem honosodtak meg. Fló - mondják németek és japánok, talán nem véletlenül, hiszen e könnyen kiejthető szó hangulatával is kifejezi azt a szellemi állapotot, amelyet jelöl. A boldogság keresése az ember alapvető törekvése, az ideális életről való elmélkedés egyidős a filozófiai gondolkodással. Mi is az, ami az embert boldoggá teheti? Csíkszentmihályi Mihály ezt az ősi problémát választotta kutatása tárgyául. A modern pszichológia vizsgálati eszközeinek széles skáláját felhasználva több mint két évtizeden keresztül gyűjtötte az adatokat elmélete kidolgozásához. E tudományos munka eredménye a tökéletes élmény elmélete, melyet e könyv most a szélesebb olvasóközönség számára is bemutat. Csíkszentmihályi professzor hosszú ideig a Chicagói Egyetem pszichológiai tanszékét vezette. A FLOW-t megelőzően már több világsikert megért könyvet írt. Az életmű egyes darabjait összeköti az értelemmel megélt alkotó élet jellemzőinek kutatása.

Köszönet a könyvért Lázár Ervin Üldögélőnek (Koppenhága)!

Idézetek a könyvből:


Életünk legszebb élményei nem passzív, befogadó, ellazult állapotban érnek bennünket - noha az ilyenek is lehetnek élvezetesek, ha keményen megdolgoztunk értük. A legszebb pillanatok általában akkor következnek be, amikor valaki testi vagy szellemi teljesítményét megfeszített akarattal a végletekig fokozza, hogy véghezvigyen valamilyen nehéz, de fontos feladatot. A tökéletes élmény tehát olyasvalami, ami nem csak úgy megtörténik velünk, hanem inkább mi hozzuk szándékosan létre.

A valóságban az élet minősége nem függ közvetlenül attól, hogy mink van vagy mit gondolnak rólunk mások. Ha van valaminek egyáltalán szerepe ebben, akkor annak, hogy mi hogyan érezzük magunkat és mit gondolunk arról, ami történik velünk. Hogy az életünket jobbá tegyük, az élményeinket kell jobbá tenni.

Ha valaki olyan "barátokkal" veszi körül magát, akik pusztán csak megerősítik a kifelé mutatott személyiségét, akik soha nem kíváncsiak álmaira és vágyaira, akik soha nem biztatják arra, hogy új utakat próbáljon ki, akkor elmulasztja azokat a lehetőségeket, amelyeket a barátság nyújthat. Az igazi barát olyasvalaki, akivel időnként bolondozhatunk, aki nem várja el tőlünk, hogy mindig a papírformát hozzuk; olyasvalaki, aki segít bennünket az önmegvalósításban, és ezért hajlandó osztozni a kockázatban, amely minden komplex tevékenységben jelen  

Az örömteli élet mindig egyedi alkotás, és nem lehet recept alapján megvalósítani.

Kevés dolog van, ami annyira élvezetes, mint szabadon megosztani valaki mással legtitkosabb vágyainkat és gondolatainkat. Ez közhelynek tűnik ugyan, de valójában nagy figyelmet, nyitottságot és érzékenységet kíván. A gyakorlatban a barátságra fordított pszichikai erőfeszítés ilyen foka sajnálatosan ritka. Kevesen vannak, akik rászánják a szükséges időt vagy energiát.

Hacsak az ember meg nem tanulja élvezni az egyedüllétet, élete nagy része azzal fog telni, hogy kétségbeesetten próbálja elkerülni kellemetlenségeit.

Mint minden igazán fontos dolog, a személyes kapcsolatok is nagyon boldoggá tehetnek minket, amikor jól működnek, és nagyon boldogtalanná, amikor nem. Az emberek környezetünk legrugalmasabb, legváltozékonyabb részét képviselik. Ugyanaz az ember csodálatossá teheti a reggelünket és rémessé az esténket. Mivel annyira függünk mások szeretetétől és elismerésétől, érzékenyek vagyunk arra, hogyan bánnak velünk.

A múlt emlékei nagyban hozzájárulnak életünk jobbá tételéhez. Felszabadítanak minket a jelen zsarnoksága alól, és lehetővé teszik tudatunk számára, hogy visszalátogasson a régi szép időkbe. Olyan eseményeket válogathatunk ki és őrizhetünk meg az emlékezetünkben, amelyek különösen kellemesek és jelentőségteljesek számunkra, és olyan múltat "alkothatunk" az emléktárgyak segítségével, amely segít nekünk boldogulni a jövőben.

A képesség, hogy valaki tud kitartani az akadályok ellenére is, az a tulajdonság, amit az emberek legjobban csodálnak másokban, és jogosan: valószínűleg ez a legfontosabb jellemvonás, amelynek birtokában nemcsak sikereket érhetünk el, de még élvezni is fogjuk az életet.

Ha rajtad kívül álló dolgok bántanak, nem ők zavarnak téged, hanem a saját, róluk alkotott ítéleted. És neked hatalmadban áll, hogy akár most rögtön kitöröld ezt az ítéletet.

Saját magunkkal való kapcsolatunk és az, hogy mennyi gyönyörűséget találunk az életben, végső soron attól függ, hogy az elménk hogyan szűri meg és értelmezi mindennapi élményeinket. Boldogságunk belső harmóniánkból ered, nem pedig abból, mennyire vagyunk képesek irányításunk alá vonni az univerzum hatalmas erőit.

A boldogság nem olyasmi, ami csak úgy megtörténik velünk, és nem kapcsolatos a szerencsével vagy a véletlennel sem. Nem vásárolható meg pénzzel, nem szerezhető meg hatalommal. Nem a külső eseményektől függ, inkább attól, hogyan értelmezzük azokat mi magunk. A boldogság valójában olyan állapot, amelyre fel kell készülni, és mindenkinek magának kell ápolnia és óvnia.

Míg a boldogságot önmagáért keressük, összes többi célunk - legyen az egészség, szépség, pénz vagy hatalom - csak azért fontos, mert feltételezzük, hogy majd boldoggá tesz minket.

A boldogság keresésében a részmegoldásoknak nincs helyük.

Tarthang Tulku: Dinamikus Nyugalom - Kum Nye Tibeti Jóga

A fizikai és finomtest energiarendszerének kiegyensúlyozása

A kötet bemutatja a kum nye nevű különleges mozgássort, mely az öt tibeti jógagyakorlathoz hasonlóan feloldja a stresszt, átalakítja negatív szokásainkat, és kiegyensúlyozottabb, egészségesebb napirendhez segít. Ugyanakkor hatása tartósabb és átfogóbb a torna vagy a jóga után jelentkező jó érzésnél. Egyforma hangsúlyt fektet fizikai és pszichológiai tevékenységünkre, mindkettő problémáit orvosolja, és energiáikat egyesítve gondoskodik szervezetük helyes működéséről. Az egyszerű és hatékony gyakorlatokat fiatalok és idősebbek egyaránt végezhetik oktató segédlete nélkül. 


„A Kum Nye megnyitja a szívet és érzékeket így elégedetnek és feltöltődöttnek érezzük magunkat, 
és az élet minden aspektusát megbecsüljük.”
 
Amikor megtanuljuk megnyitni az érzékeinket és közvetlenül felvesszük a kapcsolatot az érzéseinkkel, akkor testünk és tudatunk egységbe kerül. Tapasztalataink elmélyülnek,  még szebbek és egészségesebbek lesznek. Amikor ezen az úton  jobban megismerjük önmagunkat akkor másokkal való kapcsolatunk is kielégítőbb és elmélyültebb lesz. Az érzéseink mélyebb tapasztalatán keresztül  felfedezzük, hogy  az öröm már bennünk létezik és ez az öröm fokozatosan megnyílik számunkra.

    A kumnye alkalmazható minden életkorban, erőnléti és hajlékonysági szinten. Ez a tibeti jóga egy holisztikus gyógyító rendszer, melynek gyökerei vissza nyúlnak az ősi tibeti buddhista hagyomány szövegeihez. Célja, hogy ellazítsa az energia áramlását a testben és megfelelő egészséget és vitalitást fejlesszen. A gyakorlatot Tarthang Tulku hozta nyugatra és a modern kor szükségleteihez alakította. Felébreszti és integrálja energiáinkat támogatva a relaxációt, a feltöltődést és a tudatos jelenlétet. 
 
„Kum Nye az élet”
 
A testünknek és a tudatunknak szüksége van a relaxációra, különösen a mai korban amikor a munka és a hétköznapi cselekedetek sok stresszt generálnak. A kum nyével felszabadíthatjuk a feszültséget melyek a stresszhez kötődnek és megnyithatjuk emberi megtestesülésünk belső érzékelését.

A érzékelésünk mindennapi finomítása és hangolása által, fejlődünk önmagunk bezártságából való felszabadításában mely megakadályoz bennünket, hogy ténylegesen össze kapcsolódjunk lényegünkkel. Ez a felszabadítás és finomítás azonnal minőségi gazdagságot hoz az életünkbe, mialatt fokozatosan vezet minket a spirituális ösvényen.

Kumnyéval való rendszeres foglalkozás előkészíti az alapot  a meditációnak és segít megteremteni a feltételeket a gyakorlónak, hogy  komoly jelölté váljon a Dharma tanuláshoz és meditációhoz. 
 
Köszönet a könyvért Kovács Endrének és a budapesti Sambhala Tibet Központnak!

Bálint Györgyi: Tibeti hangtálak és egészségmegőrzés

Bálint Györgyi: Tibeti hangtálak és egészségmegőrzés

TÖRTÉNETEK - TERÁPIÁK - TITKOK

Ez a témáját tekintve különleges könyv hasznos tudnivalókkal szolgál azok számára, akik érdeklődnek a tibeti hangtálak és a hangterápia iránt. A fotókkal illusztrált könyv részletesen bemutatja a hangtálakról szóló hagyományokat, a készítés módszereit, a használatukkal kapcsolatos alapvető tudnivalókat. Gyakorlati útmutatóként szolgál az évezredes keleti gyógyítói filozófián alapuló hangterápia otthoni, mnkahelyi és terápiás környezetben való alkalmazásához.

A szerző lépésről lépésre bemutatja a megszólaltatás alaptechnikáit és kreatív alkalmazásait. Ez a kalauz nemcsak a hangtálakkal most ismerkedőknek, hanem praktikus tanácsai által a terapeutáknak is értékes szakmai segítséget nyújthat.




Kódó Szavaki: Az azonnali felébredés éneke (kommentár Jóka Daisi Sódóka című művéhez)

"Barátom, nem látod
Az Út nyugodt emberét,
Aki már nem tanul és nem cselekszik,
Nem utasítja el az illúziókat,
S már az igazságot sem keresi?"

Kódó Szavaki (1880-1966.) Zen mester, ő az, akinek jelentős mértékben köszönhető a zen XX. századi megújulása. Nemcsak szerzeteseket tanított, hanem világi híveket is; előadásokat tartott egyetemeken és börtönökben, s részt vállalt számos dódzsó megalapításában. "Otthontalan Kodónak" nevezték, mert nem volt hajlandó letelepedni egy adott templomban, és mindig egyedül utazott. Friss levegőhöz juttatta a haldokló zent azáltal, hogy újra bevezette a zazen egyetemes gyakorlását. A Sódóka, az eredeti japán kiadást követően, a világon először magyar fordításban jelent meg.

"Amit Útnak hívunk, az a múltbéli bölcsek lépteinek nyoma. Ez azt jelenti, hogy azok a nyomok, amelyeket a bölcsek hagytak azon az úton, amelyen a bölcsek jártak. Erre az Útra rátérni azt jelenti, hogy a magadévá teszed, és a saját életed irányává teszed. Másképp mondva, mi magunk válunk az Úttá, megvalósítva saját valódi természetünket, miközben mindegyikünk a maga módján halad."

Köszönet a könyvért Kálmán barátnak!



Részlet a könyvből ide kattinva

A tudat a gyökér, a jelenségek a por,
Egyik is, másik is beszennyezi a tükröt.
Töröld le a szennyezõdéseket,
s ragyogni fog, mint a kezdetén.
Mikor a tudat tevékenysége megszûnik,
s a jelenségek eltûnnek,
Az igazi valóság megjelenik.
Ó, a Törvény hanyatlik,
a rossz uralkodik manapság,
Az emberek nem boldogok,
és nehéz kormányozni õket.
Minél távolabb kerülnek a régi bölcsek,
annál mélyebb az eretnekség,
Erõsek a démonok és gyenge a Törvény,
pusztít a gyûlölet.
Amikor meghallják Buddha tanát
az azonnali felébredésrõl,
Sajnálják, hogy nem törhetik apró darabokra,
mint egy cserepet.

Prakash: Vízöntő-szutra

Feloldó mantrák

Az erõfeszítés már nem elég.
Rábízom magam a kegyelemre.
Az egész egy ugrás a sötétbe,
De közben minden csupa fény.

*

Megérdemled a teljes életet.
A jó hír akkora, hogy alig hiszed.
Pedig elhiheted…

---

Az elegáns megjelenésű, virágok röntgenfelvételeivel illusztrált kötet szerzője egy jóga-iskola mestere, aki az életről és a halálról szóló gondolatait, létérzését, a megtett szellemi út tapasztalatait foglalja össze verseiben, amelyek a hindu filozófia mély megértéséről és meghatározó élményként való átéléséről tanúskodnak. A kötetet mindazoknak ajánljuk, akik szeretik a szép verseket, az eredeti gondolatokat, s akik számára a jóga életvezetési útmutató.

Eckhart Tolle: A most hatalma

A megvilágosodást a magam számára így definiáltam: tudni és érezni azt, amit a legtöbb ember csak halála után tud és érez. Ebben a - szerintem szinte fölbecsülhetetlen értékű - könyvben egy olyan ember mondja el, aki a Cambridge-i Egyetem fiatal kutatójaként világosodott meg, lelki szenvedése talán legmélyebb pontján, s azóta teljesen más szemüvegen át látja az életet. Ezt az új szemléletmódot magyarázza el művében, s hogy miként tud bárki megvilágosodni.

Janwillem van de Wetering: Az üres tükör

Eredeti cím: De lege Spiegel, De Driehoek, Amsterdam, 1972
Magyar kiadás: EDITIO M Kiadó
Szentendre, 1999
Fordította: Farkas Tünde
ISBN 963 85878-1-4

A zenkolostorok hétköznapjairól ad a könyv hiteles beszámolót. A történet során kibontakozik a bölcseleti háttér, az ősi meditatív módszer, amely intuitív felismeréshez vezeti a gyakorlót.

Janwillem van de Weteering 26 évesen, felhasználva egy örökség által kapott anyagi lehetőséget, elhatározta, hogy Japánba, Kiotóba utazik. “Hallottam, hogy Kiotó a templomok városa. Szentélyek és kolostorok, titokzatos helyek rejtélyes tartalommal; épületek, amelyekben a bölcsesség ütött tanyát. Én pedig épp ezt kerestem, a bölcsességet, nyugalmat, letisztultságot.”

Sikerül egy zenmestert találnia, aki elfogadja tanítványnak, és a nagy kérdésre, van-e az életnek értelme vagy nincs, ezt feleli: “– Tudnék válaszolni arra, amit kérdeztél. Mégsem válaszolok, mert nem értenéd meg. Figyelj ide. Képzeld el, hogy szomjas vagy, és szeretnél egy csésze teát. Nekem van teám, és öntenék is szívesen, de nincs csészéd. Nem önthetem a teát a markodba, mert megégetlek vele. A földre sem önthetem, mert csak a szőnyeg lesz foltos. Kell, hogy legyen csészéd! Ezt a csészét magad formálod ki önmagadban az itt megtanultak által.”
A könyv utószavát Marghescuné Hunor Mária írta:
Majd egy emberöltő telt el azóta, hogy Janwillem van de Wetering belépett a kiotói kolostor kapuján. Az, hogy egy európai fiatalember zenbuddhista szerzetes akar lenni, az ötvenes években szenzációnak számított. Ma elterjedt gyakorlat. Ma már számos japán mester tekinti élethivatásának, hogy a zen szellemét és technikáját a nyugati ember számára tovább adja. Keresztény szerzetesek, filozófusok, valláskutatók, vagy egyszerűen csak kereső fiatalok tanulmányozhatják az évezredes keleti meditációs technikát, és gyakorolhatnak Japán kolostoraiban akár éveken át. Némelyikük időközben már elérte a zentanítói, sőt zenmesteri fokozatot, és hazájában meditációs centrumot működtet.

A zenre jellemző a befogadó ország kultúrájához való alkalmazkodás. Ahogy másfél évezrede az indiai buddhizmus Kínába átkerülve magába szívta a tao filozófiáját és így alkalmazkodott a távol-keleti gondolkodásmódhoz, ugyanígy megváltozott, amikor Koreába, vagy Japánba érkezett. Ugyanez tapasztalható a keresztény tradícióra épülő nyugati formáinál, amerikai és európai változatainál. Minden bizonnyal a magyar zen sem lesz (lehet) egészen azonos sem a japán, sem a németországi zen gyakorlatával.

A lényeg azonban mindenütt ugyanaz: fegyelmezett napirend, amelynek tengelyét a csendes meditáció, a jelen pillanatra történő összpontosítás, a meditatív munka és a tanítóval, a mesterrel fenntartott intenzív kapcsolat jelenti.

A zen nem vallás: életút. Tapasztalatait minden nagy vallás felhasználhatja. Gyakorlása kolostoroktól független, laikusok körében is egyre inkább elterjed. A szekularizáció, a nyugati vallásosság kiüresedése sok „kereső” figyelmét a keleti vallások felé fordítja. Különösen ezek számára jelent nagy segítséget a zen hagyománya, amely nem csak a lelki egyensúly visszaszerzésében és az egocentrizmus legyőzésében segít, de segít abban is, hogy a nyugati ember saját kultúrájának elveszített forrásaihoz visszataláljon.
Részlet a könyvből:
A kolostor kapuja, egy tyúk és egy tésztaárus
Kolostorkapu Kiotóban, Japán szellemi fővárosában. A világi főváros Tokió, Kiotó azonban szent város: olyannyira szent, hogy a második világháborúban még az amerikai bombázók is megkímélték – igaz viszont, hogy cserébe a japánok ígéretet tettek, hogy nem helyeznek el légvédelmi ütegeket a városban. Kiotóban nyolcezer, javarészt buddhista szentély áll. Egy ilyen épület – egy zen kolostor kapuja előtt álltam most. Egyedül voltam, huszonhat esztendős; ruházatom tiszta, frissen mosdottam és borotválkoztam. Szerettem volna szerzetesnek vagy laikus testvérnek jelentkezni. 1958 egyik forró nyári reggele volt. Bőröndömet letettem; nem sok holmit tartalmazott, éppen csak pár ruhadarabot, könyveket és tisztálkodó szereket. A taxi, amely idehozott, már eltűnt. Körös-körül szürkésfehérre meszelt falakat láttam, amelyeket szürke, égetett agyag cserép borított. A falak túloldalán szépen formált, értő kezekkel megnyesett fenyőket pillantottam meg; mögöttük magasodott a szentély teteje, sűrű gerendázattal és enyhe lejtésű síkokkal, amelyek a végükön hirtelen felfelé kunkorodtak.
Még csak pár napja tartózkodtam Japánban. Kobéban szálltam le a holland hajóról, amellyel Afrikából Bombay-n , Szingapúron és Hongkongon át idáig utaztam. Sem kapcsolataim, sem ajánlóleveleim, sem másod-vagy harmadkézbeli ismerőseim nem voltak.
Pénzem azonban volt: ha jól beosztom, akár három évig is elélhetek belőle, sőt néha még valami különlegességre is befizethetek. Nem maradtam Kobéban, hanem azonnal továbbindultam Kiotóba: a vonat egy óra alatt megtette az utat. Láttam Japán zöld szántóföldjeit, amelyek még a hollandiaiaknál is zöldebbek, láttam a bennük magasodó hatalmas reklámtáblákat, amelyeket teljességgel valószerűtlennek éreztem, mert semmit sem értettem meg a szövegükből. Figyeltem az útitársaimat: a férfiak elavult , európaias öltönyökben, amelyeket fehér inggel, de nyakkendő nélkül viseltek, a nők kimonóban. Aprók és alázatosak, de szemük kíváncsian csillog. Bizonyára én is kíváncsian viszonoztam a pillantásukat, mert szájuk elé kapott kézzel kuncogni kezdtek. Rájöttem, hogy itt az én európai átlagmagasságommal valóságos óriásnak számítok – óriás vagyok és kívülálló, egy kisebbség tagja. Egy diákfiú, akinek egyenruhája az első világháborút juttatta eszembe, tört angolsággal megszólított. Megkérdezte, turista vagyok-e. Mondtam, igen. Nagyon szép az országom, mondta ő. Én egyetértettem. A társalgás ezzel el is akadt, egymásra mosolyogtunk. Megkínált cigarettával. Finom volt. Újból nézegetni kezdtem az ablakon.
Hallottam, hogy Kiotó a szentélyek városa. Szentélyek és kolostorok: titokzatos helyek rejtélyes tartalommal: épületek, amelyekben a bölcsesség ütött tanyát. Én pedig épp ezt kerestem: bölcsességet, nyugalmat, letisztultságot. Minden kolostornak van kapuja: ott mehet be az, akit hív a bölcsesség kutatásának vágya – persze, csak ha komolyan és becsületesen gondolja.
Előttem a kapu: klasszikus kínai stílusú faépítmény, gazdag díszítéssel és művészien kialakított cseréptetővel – önmagában is külön kis építmény. Az erős ajtók nyitva álltak.
Az utcáról ismét felnéztem a szentélyre. Nem voltam már egymagamban: lábaimnál egy tyúk kapirgált, szorgalmasan csipegetett a homokban. A távolból mozgó tésztaárust láttam közeledni: a szél felém sodorta a frissen pirított tészta illatát. Az árus fakereplőt forgatott, hangja felvidított volna, ha nyomasztón nem tornyosul elém az a kapu… A kolostorban senki sem várta érkezésemet.
Az előző éjszakát egy kis szállodában töltöttem, amelynek portása beszélt angolul. Amikor egy működő zen-kolostor címét kértem tőle, ahol tanulmányozhatom a zen tanokat, megrökönyödve nézett rám. Azt mondta, ezekre a helyekre nem szabad belépni, menjek el inkább ide meg ide, máshol meg szép kerteket vagy emlékműveket láthatok…még idegenvezetőről is gondoskodik, ha akarom. Elmondta, milyen büszkék a városukra, mennyi érdekességet mutathatnak meg nekem. De hogy zent tanulni! Nem értett meg a jóember. Azt hitte, újságíró vagyok és sztorikra vadászom, s most egy zen mesterrel szeretnék riportot készíteni. Egyszerűen nem érte fel ésszel, hogy én a kolostorban akarok lakni, esetleg magam is szerzetessé válni, és évekig itt maradni. Mégis megadott egy címet, és elmagyarázta, hogyan jutok oda a legegyszerűbben. A leírást mégis túl bonyolultnak találtam, ezért inkább taxit hívtam. És most ott álltam, ahová igyekeztem.
A tésztaárus közelebb jött. Megállította kocsiját, és biztatóan nézett rám. Biccentettem. Azonnal megtöltött egy tálkát tésztával és zöldséggel – pompás illata volt. Egy kis ideig habozott, aztán átnyújtott két evőpálcikát. Nem volt nála kanál. Nem tudtam, mennyibe kerül az étel, hát odatartottam egy marék aprót. Hangosan sziszegve beszívta a levegőt, majd körülbelül húsz pfennignek megfelelő aprót szemezgetett ki a tenyeremből. Amikor észrevette, hogy tudok bánni az evőpálcikákkal, boldogan meghajolt. A tyúk megrohamozott egy földre pottyant tésztaszálat, mintha az igazi élő giliszta volna. Mindketten nevettünk. Nahát, gondoltam magamban, nem is barátságtalanok errefelé az emberek. Próbálkozzunk.
Meghúztam a hatalmas, patinás rézharang zsinórját. A harang a kapugerendán függött. A tésztaárus menekülésszerűen távozott: meghajolt és eltolta a kocsiját. Csak később tudtam meg, hogy ez a szent harang rituális szertartások alkalmával szólal csak meg – a látogatóknak előzetes bejelentkezés nélkül, egyszerűen csak be kell lépni.
Hát ezért a pillanatért szakítottam eddigi életemmel, ezért indultam el a hosszú útra. Ez tehát új életem kezdete, egy új életé, amelyet még csak el sem tudok képzelni. Ünnepélyes pillanat: itt állok, mint hófehér, megíratlan lap; újjászülettem. Boldogan, de egyben feszülten léptem be a kolostorkertbe, ahonnan az épületet immár, hogy nem takarta a fal, teljes pompájában láthattam. Hűvösnek és elutasítónak látszott, mélységes, érinthetetlen békességbe burkolódzott. Mintha maga is a kert szerves része lett volna, a kerté, amelyben nem nőttek virágok – tisztára gereblyézett ösvények vezettek bokrok, kövek, fák között.
És mindenütt moha, sokféle fajta moha, színük a finom szürkétől a mélyzöldig terjedt: nyugodt, békés színek. Ellenben korántsem tűnt békességesnek az a szerzetes, aki közeledett az ösvényen. Komolyan meg kellett erőltetnem magamat, hogy elhiggyem: kortársam. Fura kis figura volt, fatalpú szandálban, amelynek talpára még további fadarabokat erősítettek, úgy hogy az emberke mintegy öt centivel a föld felszíne fölött járt.
Bő fekete öltözékéről, amelyet fehér öv tartott össze, és amely szabadon hagyta a lábszárát szinte a térdéig, akár nőnek is gondolhattam volna – afféle takarítónőnek, vagy mosóasszonynak, aki a súrolást egy pillanatra abbahagyta, és letette a vödröt.
Sebesen közeledett: ruhájának bő ujjai nyugtalanul csapkodtak körülötte. Kopaszra volt nyírva, mosolya pedig, minden zavarban lévő japán végső menedéke, fémesen csillogott, mert ezüstfogai voltak. Néhány lépésnyire tőlem megállt és meghajolt. Meghajlása egészen másfajta volt, mint amit eddig más japánoktól láttam. A japán ember mindig meghajol, ha valakit üdvözöl, de ez a meghajlás szertartásszerű, formális: a hátgerinc meggörbül egy pillanatra, aztán újra kiegyenesedik. Ez a meghajlás azonban ünnepélyes és feszes volt: az emberke mereven a combja mellé szorította a kezét és csípőből, merev felsőtesttel hajolt meg, keze mélyen a térde alá csúszott. Utánoztam, amennyire tőlem telt.
- Jó napot – mondta a szerzetes angolul. – Mit kíván?
- A mesterrel szeretnék beszélni – válaszoltam.

(Janwillem de Wetering: Az üres tükör – Tapasztalatok egy zen kolostorban)

Eugen Herrigel: A zen-út

Nem véletlenül inspirált oly sok embert Eugen Herrigel ezen világhírű munkája -A zen és az íjászat művészete című műve mellett-, a keleti gondolkozás megismerésére, hiszen személyes tapasztalatait összefoglaló könyve egyszerre tanúskodik filozófiai műveltségről és a keleti gondolkozás ismeretéről.

Fordította Bíró Dániel és Kalmár Éva
UR Könyvkiadó, 1997
Forrás: http://www.ur.hu/kiadvanyok/konyv2b.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalomjegyzék
A zen-út
A zen és a klasszikus buddhista elmélyedés
A zen sajátossága
Oktatás a zen-kolostorban
Légzésgyakorlatok
A koan
Satori
További koan meditációk
Honnan látja a mester, hogy a tanítvány megtapasztalta a satorit?
Megjegyzések a japán színjátszásról
A mester a tanítvány lelkébe lát
A tanítvány átváltozása a satori által
A zen a művészetben
Zen-festészet
Satori a költészetben
A satori élményén alapuló spekulációk
A zen-buddhista ember magatartása a kolostoron kívüli élet gyakorlatában
A zen szerzetes
Magasabb fokozatok

A zen-buddhista praxis
Néhány megjegyzés a zen-tanítvány fejlődéséről
A gyakorlás útja
A gyakorlást legalulról kell kezdeni
Egykedvűség
Megvilágosodás, újjászületés, buddha-természet
Együttörvendezés, együttszenvedés
Áhítatos tartózkodás a szavaktól
Társalgás minden létezővel
Hogyan érti a zen-szerzetes a világot?
A zen szerzetes élete a világban a mindennapok közepette

A zen, ahogyan Európából látjuk
Türelem és önuralom a kicsiny dolgokban
A zen nem törekszik hatalomra, és nem térít
A zen-iskola, ahogyan Európából látjuk
Az ember én-szerűsége
A visszatérés útja
A zen a művészetekben és a zen-út
A lét középpontja
Az ember bukása és lényegének kiteljesítése
A gondolkodás szerepe
Igazságosság és szeretet


Eugen Herrigel életrajza
Eugen Herrigel filozófiai pályája az újkantianizmusból indult. Windelband tanítványa volt, szoros munkakapcsolatban állt Emil Laskkal, és 1923-ban Heinrich Rickertnél habilitált. Visszatérve az első világháborúból, még mielőtt habilitációs munkáját írni kezdte volna, első feladatának azt tekintette, hogy kiadja a háborúban elesett barátja, Emil Lask fillozófiai hagyatékát.
Herrigelnek a jelenkor kantiánus mozgalmában betöltött helyét Hans Mayer würzburgi filozófiatörténész méltatta a Weltanschauung der Gegenwart [A jelenkor világnézete] című munkájában. Herrigel első művének, az Urstoff und Urform [Ősanyag és ősforma] című tanulmánynak jelentőségét abban látja, hogy a szerző, meghaladva a kanti hagyományt, rámutat az életszféra abszolút értelmének ősjelenségére, és megtalálja azt a pontot, ahol megfogalmazódik az abszolút létre irányuló kérdés. Herrigel második műve, a Metaphysische Form [Metafizikai forma] Kanttal vitázva a metafizikai mélyréteget vizsgálja. Ez a publikációja majdnem egyszerre jelent meg Martin Heidegger művével, a Kant und das Problem der Metaphysik [Kant és a metafizika problémája] című tanulmánnyal. Az a tény, hogy egyszerre jelent meg két egymással merőben ellentétes Kant-kép, olyan feltűnést keltett, hogy Erich Przywara külön könyvet szentelt (Kant heute [Kant ma] címen) ama feladatnak, hogy szembeállítsa egymással Herrigel és Heidegger Kant-képét. Az említett katolikus vallásfilozófus ugyanezen témával foglalkozik a nürnbergi Dock und Lutz kiadónál megjelent monumentális művében, a Humanitasban.
Tanári munkája során Herrigel történeti és rendszertani szempontból egyaránt átfogta az európai filozófia egész területét. Mindazonáltal filozófiai érdeklődésének is sarkpontja volt - anélkül, hogy tanári munkája során ez külön témaként megfogalmazódott volna - a misztika. A maga korában, mivel nem kizárólagosan elméleti-tudományos kiindulópontból vizsgálta e tárgyat, őt tekinthetjük legjobb ismerőjének.
Széles körben ismertté vált könyvében, amelynek címe Zen in der Kunst des Bogenschiessens [Zen az íjászat művészetében] a szerző beszámol arról, hogy már diákkorában belső indíttatásból intenzíven foglalkozott a misztikával, annak ellenére, hogy a kor közfelfogása nemigen kedvelte az ilyen hajlamokat. Azt is elmondja, hogy nem tudott megelégedni ezen irányzat irodalmi forrásainak vizsgálatával. Nem sokkal azután, hogy tanári megbízást kapott a Heidelbergi Egyetemen, felajánlották számára, hogy a Tokiói Császári Sendai Egyetemen filozófiát tanítson, és így megnyílt előtte a lehetőség, hogy megismerje Japánt és népét; márcsak azért is örömmel fogadta ezt az ajánlatot, mert így lehetőség nyílt számára, hogy megismerje az ott folytatott meditációs gyakorlatot, az eleven misztikát.
Hat évi igen sikeres japáni tanítási gyakorlat után, amelynek ideje alatt a Heidelbergi Egyetemen rendkívüli egyetemi tanárrá nevezték ki, Japánban pedig díszdoktori címmel (bungaku hakushi) tisztelték meg, Herrigelt végül meghívták az Erlangeni Egyetem Rendszeres Filozófia Tanszékére.
Erlangeni tanári munkájának hatását az sem kisebbítette, hogy kormányzati feladatokkal is megbízták. A Bajor Tudományos Akadémia tagjai közé választotta, eközben azonban japán barátai többször kérték, hogy utazzék újra Japánba. 1941 nyarán még sikerült megkapnia a kiutazási engedélyt, hogy átvehesse újabb vendégtanári megbízatását. A háború fejleményei miatt azonban már nem tudta ellátni ezt a feladatot.
Herrigel Japánhoz fűződő kapcsolatait a következő életrajzi tények alapján érthetjük meg:
1921-ben japán diákok tanultak a Heidelbergi Egyetemen. Közöttük volt Shuei Ohasama (ő volt később Herrigel másik művének, a Zen: Der Lebende Buddhismus in Japan [Zen: az élő buddhizmus Japánban] című könyv japán kiadója), valamint Amano, a filozófia professzora. E japán személyekkel kötött ismeretsége során támadt érdeklődés Herrigelben a távol-keleti karakter és életfelfogás iránt. Így aztán szívesen engedett japán barátai óhajának, hogy együtt olvassák és beszéljék meg német filozófusok műveit.
Hogy azután miként került Herrigel Japánban a zen-buddhizmus vonzáskörébe, ő maga a következő szavakkal mondja el:
"Nem sokkal azután, hogy Japánba érkeztem, találkozóm volt egy japán kollégámmal. Sétáltunk egyet a városban, utána egy tokiói szálloda ötödik emeletén, a presszóban teáztunk.
Hirtelen mély dübörgés hallatszott, és lábunk alatt enyhén inogni kezdett a föld. Hamarosan egyre érezhetőbben inogtak, recsegtek-ropogtak és csikorogtak a tárgyak. Nyomban nyugtalanság és izgalom támadt az épületben, a vendégsereg, amely főként európaiakból állott, fejvesztve tolongott a lépcsőkre és a liftekhez vezető folyosó felé. Földrengés! - Márpedig a közelmúltból még mindenkiben elevenen élt egy ilyen eset rettenetes emléke! Én magam is fölugrottam, hogy a szabadba jussak. Éppen azon voltam, hogy kollégámat, akivel éppen eleven eszmecserét folytattam, felszólítsam: siessen. - Ekkor meglepődve tapasztaltam, hogy mozdulatlanul ül a helyén, keze összekulcsolva, szeme szinte lezárva, mintha semmi köze nem volna ahhoz, ami történik. Nem tűnt úgy, mintha habozna, mit is tegyen, mintha még nem döntött volna, hanem úgy ült ott, mint aki minden külön szándék vagy elhatározás nélkül valami teljesen magától értetődő dolgot cselekszik vagy nem cselekszik. Látványa oly elbűvölő és megdöbbentő volt, hogy én magam ahelyett, hogy magára hagytam volna, ott maradtam állva - persze szorongással a szívemben -, majd újra letelepedtem átellenben vele, s rezdületlenül szemléltem őt, miközben föl sem merült bennem a kérdés: mit is jelent ez az egész, és hogy tanácsos-e maradnom. Lenyűgözve ültem ott - nem tudom, mi volt az, ami lenyűgözött -, mintha semmi rossz nem történhetne velem. Így telt el jó néhány hosszú, szorongásteli perc. Amikor pedig túl voltunk a földrengésen - minden bizonnyal elég sokáig kellett tartania -, ugyanott folytatta a beszélgetést, ahol az megszakadt, egyetlen szóval sem érintve a történteket. Én persze nem voltam már képes figyelmesen követni, amit mond, valószínűleg üres válaszokat adtam. Az éppen csak átélt rettegés emlékével a zsigereimben már nem a beszélgetésre figyeltem, hanem azt kérdeztem magamtól: ugyan mi tarthatott vissza attól, hogy elmeneküljek, miért nem engedelmeskedtem az ösztönös késztetésnek. Kérdéseimre nem találtam megnyugtató választ.
Csak néhány nappal később tudtam meg, hogy japán kollégám zen-buddhista, és finom utalásokból kellett kihámoznom, hogy a teljes koncentráció állapotába juttatta és ezáltal kikezdhetetlenné tette magát.
Persze már korábban is olvastam a zenről, hallottam róla egyet s mást, de nem merném állítani, hogy homályos elképzeléseknél többre jutottam volna. Az a vágy, hogy egyszer behatolhatok a zen titkaiba - amely nagyban hozzájárult korábbi döntésemhez, hogy Japánba utazzam -, elhatározássá szilárdult e meghatározó élmény által: rögtön hozzálátok, hogy alaposabban elmélyüljek a zen világában. Mindeközben a zen misztikája volt fontos számomra, az az út, amely a kikezdhetetlenségen keresztül vezet el hozzá. Mert nem valamiféle imponáló rendíthetetlenség lebegett célként előttem, bármily nagy hatást tett is ez rám - más eszközökkel is el lehet ezt érni, és evégett nem kell Kelet-Ázsiába utazni.
Céltudatos keresésem során azonban hamarosan meg kellett tanulnom: nem is olyan egyszerű a zen közelébe kerülni, mivel a zennek sem doktrínája, sem dogmája nincsen. Az első időkben azt a tanácsot kaptam, hogy forduljak valamely művészet felé, amelyben erősen érvényesül a zen hatása, hogy így, kerülő úton kerüljek érintkezésbe vele.
Ezt a tanácsot követve a Zen az íjászat művészetében című könyvemben adtam számot ezen stúdiumaimról."
Ugyanebben a könyvben mondja el Herrigel, hogy a későbbiekben eljutott az igazi meditációs gyakorlathoz és a misztikához.

Satori
Ebben a lelkiállapotban a növendék a mester elé járul. Immár nem büszke és lelkesült, hanem zavarban van és bizonytalan. Elnémul a mester színe előtt, mert nem képes számot adni arról, ami pedig teljesen világos előtte. Vagy pedig bukdácsoló szavakkal, összefüggéstelenül dadog, nincs hozzá bátorsága, hogy ezeket a szavakat megoldásként adja elő.
A mester rögtön átlát rajta. Talán már amikor a tanítvány az ajtót nyitotta, talán már akkor felismerte, hogy most igazi élménnyel, valóságos tapasztalással van dolga: satori, megvilágosodás. Megnyugtatja, megerősíti.
Mi történt tehát a tanítvánnyal? Nem talált új értelmezést, sem új gondolatot. Ezzel szemben rájött arra, hogy immár látja a megoldást, mintha új - szellemi - szeme keletkezett volna. Nem lát mást, mint korábban, hanem másként lát mindent. A látása lett más, sőt, talán ő maga is átalakult.
Éppen ezért nem vezet egyenes út a látás és a felfogás szokásos módjaitól ehhez az új, a satori által meghatározott, átalakult látáshoz. Sokkal inkább úgy kell látnunk, hogy a tanítvány egy új dimenzióba ugrott át, ezért ez az új látás semmihez sem hasonlít, pontosabban: leírhatatlan.
Kilátás sincs rá, hogy legalább utalásszerűen jellemezzük ezt az új látásmódot? Ha nincs, vákuum marad -; és a következő, az előzővel oly szorosan összefüggő állapot még inkább érthetetlen. Mert ebben az alapvető intuícióban, ebben az első pillantásra való megértésben gyökereznek a zen későbbi és magasabb fokozatai. Épp ezért ezen új belátást annak az embernek, aki maga nem járja végig az utat, és csak hallomásból kaphat hírt róla, valamilyen, ha mégoly hiányos módon is, de körül kell írnunk. Hiszen az ujj, amely a holdra mutat, nem maga a hold, mondják a zen-mesterek, mégpedig joggal.
Suzuki világosan felfogta ezt az igényt. "A dolgok igazi természetébe bevilágító szemlélet"-nek nevezte. "A satori belső tapasztalás - nem külön tárgy megtapasztalása, hanem mintegy magának az igaz valóságnak érzékelésére való képesség", "a legmagasabb rendű tapasztalás". "Ha el akarunk jutni a dolgok igazi valóságához, úgy kell szemlélnünk őket, mintha ezt a világot még meg sem teremtették volna, mintha az Ez és Az tudata még föl sem ébredt volna."
Ezen megjegyzések helytállóak ugyan, de éppoly rejtélyesek, mint maga a satori. Fennáll tehát a veszély, hogy az olvasó fantáziáját és képzelőerejét megmozgatja, aki olyan képet alkot magának, amely mindenképpen félrevezető. Épp ezért - hogy legalább sejtessem, miről is van szó - más úton próbálok elindulni.
Legelőször az tűnik számomra az új szemléletmódra leginkább jellemzőnek, hogy az ember minden dolgot egyformán fontosnak lát, a megszokott értékelés szerint legjelentéktelenebbek sem kisebb súlyúak, mint a legjelentősebbek. Úgy tűnik, mintha mind abszolút értéket kapott volna: mintha minden dolog átláthatóvá vált volna, olyan kapcsolatok tárulnak fel, amelyeket a közönséges szemlélet soha nem képes észrevenni. Az ilyen kapcsolat nem vízszintesen halad az egyik dologtól a másik felé saját világán belül, hanem függőlegesen, a többin át, azon végső mélységekig, amelyekből mindenek erednek. Ily módon mindent az eredet, azon lét felől szemlélnek és fognak fel, amely azokban megnyilvánul. Ennyiben minden dolog azonos rangú, mind birtokolja eredetének nemesi levelét. A dolgok tehát nem önmagukban nyugvó tárgyak, túlmutatnak önmagukon létük alapjára, úgy azonban, hogy az alap csak a létezőben magában fogható fel, amelyet megalapoz, és mindig csak e létezőn keresztül.
Teljes világossággal kell látnunk: ez a szemlélet szemernyi reflexiót sem tartalmaz, nem is a reflexiók titkos támogatásával jön létre. Ne úgy képzeljük el, hogy ezt az eredményt valamely koanon való tartós meditációtól várják és kívánják, vagy feltételezik, hogy abból következhetne úgy, hogy a meditáló végül "hiszi", hogy látja azt, amit feltételez. Eme látás villám-fényszerűen éri a meditálót, egy csapásra; olyannyira érzékletes és világos, hogy végső bizonyosságot ad: a dolgok tehát épp azáltal "vannak", amivel nem azonosak, s hogy létüket ezen nemlétnek köszönhetik, mint önnön alapjuknak és eredetüknek: éppen ez az, amit közvetlenül "látnak" és értenek.
Hogy miről is van itt szó, talán megvilágíthatja az a történet, amelyet szívesen alkalmaznak koanként:
Baizhang (jap.: Hyakujo) egy napon mestere, Mazu (jap.: Baso) kíséretében kilépett a házból. Vadkacsák cserregése ütötte meg fülüket. Mazu megkérdezte: "Hová száll a hang?" "Elszállt, mesterem" - hangzott a válasz. Erre Mazu visszafordult, megragadta Baizhang orrát és jól megcsavarta. Baizhang felordított fájdalmában. "Még mindig azt mondod, hogy már elszállt? De hiszen mindig is itt volt!" - mondta Mazu. Baizhang e szavakra nyomban megvilágosodott.
E két állítás közt oly nagy különbség feszül, hogy szinte lehetetlen összeegyeztetni őket. "Elszállt" - ez az egészséges emberi értelem szinte magától értetődő megállapítása. Többé nem látható-hallható, eltűnt valahová, tehát nincs már itt, számomra már nincs jelen. Ennek megállapításához nincs szükség megvilágosodásra.
Mazu ezt egészen másként látja.
Tapasztalni természetes szemünkkel, amellyel mindannyian születésünktől fogva rendelkezünk, csak azt jelentheti: megállapítjuk azt, hogy mi került minden létező közül adott pillanatban a szemünk elé. Annak, hogy valami a szemünk elé kerüljön, az a feltétele, hogy létezzék. Harmadik szemünkkel, amelyhez csak az újjászületés által jutunk, a létezőnek éppen ezen létét látjuk: létének alapját. Ezért a megállapításnak így kell hangzania: "Még mindig azt mondod, hogy már elszállt (természetesen nem innen, a térnek erről a helyéről, ugyanis ezen szemlélet szerint a tér és az idő nem játszik szerepet)?" Ami tehát oly értelmetlennek, kitekertnek, rossz tréfának tűnik, valójában igen egyszerű tény, amelyre Mazu rákérdez. Tény, amelyet ő éppoly egyértelműen és érzékletesen lát, mint Baizhang.
A tények közül egyik sem zárja ki a másikat, olyannyira különböző dimenziókban rejlenek, és Baizhang kitartó gondolkodással és mérlegeléssel sose találhatott volna rá a megoldásra. Csak a heves fájdalom pillanatában, amely elűzte gondolatait, találta meg a megoldást, miként az elbeszélésből kiderül -, a satori által. Jóllehet most azt gondolhatja az ember, hogy valamit kivett Mazu kérdéséből, valamilyen módon megértette, sőt igazolta is, de azt ne képzelje senki, hogy átveheti Mazu szemléletmódját, és hogy kér- dését értelmesnek, sőt mélyértelműnek találhatja. Az egész azon áll vagy bukik, hogy Mazuhoz hasonlóan lássunk, mégpedig közvetlenül és első pillantásra, és amit látunk, azt eszerint fogjuk fel, és ne másként. Mazu a maga részéről természetesen érti, amit Baizhang mond: korábban ő is ezen a véleményen lehetett, és normálisnak tarthatta ezt, de mindazonáltal többet is tud: tudja, hogy ez a felfogás szellemtelen, sőt egyenest erőltetett.
Félreértés lenne, ha azt gondolnánk, hogy a megvilágosító szemlélet, bármily alapvető nyereséggel járna is, következményekkel terhes veszteséggel fenyeget. Hiányzik belőle a jelenlévő létező tapintható testi teljessége, amelyet érzéki csalódás ért, és épp ezért meg van fosztva eredeti értelmétől. Bármily fontos legyen is a dolgokat nemes eredetük felől látni, éppoly fontos, hogy olyanokként fogjuk fel őket, amilyenek valójában. Nemcsak az a lényeges, hogy valami megmutatkozik bennük, hanem az is, hogy milyen formában és milyen alakban. Csakhogy ez az ellenvetés nem érvényes. Épp azért nem, mert a megvilágosító szemlélet szempontjából az jellemző, hogy a szemlélt dolgot nem arról vallatja, mit jelenthet a szemlélőhöz való viszonyában, hanem engedi, hogy a létező az legyen, ami - aminek eredete szerint lennie kell, és így a dolgokat úgy fogja föl, ahogy képletesen szólva "elgondoltattak".
Azon mértékben ugyanis, amely mértékig formanélküli ősalapjuk hozzáférhetetlen és megragadhatatlan, ugyanazon mértékben a dolgok formaszerűségükben egyaránt hozzáférhetetlenek. Amennyiben magasztos eredetük fényében fürdenek, annyiban maguk is megvilágítottak. Minél titokzatosabb az alapjuk, annál nyilvánvalóbban tárulkoznak fel előttünk. Minél hallgatagabbak a végső kérdéseket illetően, annál kevésbé hallgatják el saját magukat. Ez okozza, hogy a szemlélő saját útjukon indítja el őket anélkül, hogy a maga terhét rájuk hárítaná. Szó sincs róla, hogy ezen dolgokat ebben a szakaszban a még hozzáférhetetlen és megragadhatatlan ősalap puszta jelenségeiként tekintené: minden dolgot elfogulatlanul önmagaként hagy érvényesülni. Ez csodálatos mértékig sikerül ezen önzetlen szemlélet sajátossága révén: az eleven természet határain jóval túllépve a szemlélő a legbensőségesebb érintkezésben áll a dolgokkal és azok sorsával - még azokkal is, amelyek teljesen föloldódni látszanak az anyagi létezésben - és ezt a kontaktust olykor a teljes egyesülésig fokozhatja. Ekkor úgy érzékeli, mintha a dolog ebben a látásmódban nem hozzá, a szemlélőhöz járulna, hanem önmagához, és csak ezáltal jelenne meg teljes valóságában, mintha a létezés a létezőben önmagát pillantaná meg, átfogná és hordozná a szemlélés folyamatát. A szemlélő ekkor nem szubjektív pólusként fogja föl magát, amellyel a dolgok tárgyakként állnak szemben, hanem a létet felfoghatatlan lényegű pólusként érzékeli, önmagát pedig - mindazzal együtt, amivel csak találkozik - úgy éli át, mint alakban létező másik pólusát, amely így - mint ő maga - az eredetből származik.
Mert az, ami bármely tetszőleges dologra érvényes, érvényes az ún. énre is. Ebben a szemléletmódban az én is áttetszővé lesz, átlátható azon végső mélységekig, amelyekből alapját nyeri. Összevetve a következő koannal:
Milyen a születésed előtti igazi arcod, ha elméd már túljár jón és rosszon? Vagyis mielőtt individuális lényként, ezen meghatározott emberként a megsokszorozódás és az ellentétek világába léptél volna.
E koan megoldása is az, hogy az eredeti arcot a szellemi - harmadik - szemmel kell "látni", meg kell találni, vagyis nem szabad reflexió által kitalálni, kigondolni. Amit ekkor az ember saját énjével kapcsolatban tapasztal, azt nem viszi át a másik énre, még kevésbé más dolgokra - mintegy analógiaként -, hanem mindezen más alakokat, mindegyiket önmagában az eredet felől közvetlenül érzékeli.
Elképzelhető, hogy ez a szemlélet egy magatartásmód megismétlése, új életre keltése, fokozása és megerősítése, amely magatartásmódot gyermekkorunkban nagy néha magunktól is gyakoroltunk. Úgy tűnik, hogy gyermekkorunk idején a dolgot, amellyel játszottunk, teljesen viszonyítások nélkül és a viszonyítás lehetősége nélkül, önmagaként éltük meg, olyannyira, mintha minden cselekvés belőle származott volna, mintha ő játszott volna velünk. Bárhogy legyen is, akár úgy, hogy a satoriban visszatérünk valami régen volt dologhoz, vagy valami teljesen újjal, soha meg nem történttel találkozunk, mindenképpen valami váratlanul hatalmas, minden szubjektív erőt előhívó, önmaga szolgálatába állító élményben van részünk, amely a teljes bizonyítás- és különbségtétel nélküli valóság élménye, szemlélés, élmény, megragadás és megragadtatás egyszerre. Így aztán érthető, hogy a zen-mesterek először legfeljebb efajta felkiáltásokat engedélyeznek: Dorong! Hó! Vadkacsák! - Ezzel szemben az ilyesféle állításokat: Ez egy dorong! Ezek vadkacsák! éppoly elhibázottnak tartják, mint az ellentétes állításokat: Ez nem dorong! Ezek nem vadkacsák! Miként amaz állítás, hogy "Elszállt!" éppoly téves, mint a másik: "Nem szállt el!" Aki így ítél, a dolgokat egymástól és saját személyétől elhatárolja, s ezáltal összefüggéseikből kioldja, eltépi őket, egyiket a másikától, az már nem látó, hanem szemlélő, aki a képen kívül áll, aki a szemlélt tárgyat átellenben állóként éli meg. Ez az ember nem érzi már egynek önmagát azzal, aki szemlél, hanem a dolgok mintegy kívülről szólítják meg, ő pedig válaszol nekik; és megfordítva is: kérdezi őket, hogy válaszoljanak. A kérdés és válasz ezen kölcsönös váltakozásában véli megragadni a "tárgy" teljes valóságát, úgy vélekedve, hogy ki is meríti azt, nem véve észre, hogy mily silány pótlékokkal kénytelen megelégedni. A tárgy és ő közé tükörkép tolakszik, amelyet jelentéssel ruház föl, és közben nem is sejti, hogy a látó számára a látás önmagától jelentéssel teli, és neki nincs más dolga, mint nyitottnak maradni, hogy azt felfoghassa.
A szemlélő számára, aki tudatosan viszonyba állít mindent mindennel, minden tapasztalható dologban és minden ilyen dolog mögött a múlt és jövendő tisztán elválasztva jelenik meg. A látás ezzel szemben egészen másként viselkedik; viszony nélküli jelenvalóság, egyenest időtlen történés reflexió nélküli jelen ideje. A ritmust nem valami külső jelenségként fogják fel, hanem a maga valójában tapasztalják, mint olyat, ami elevenen együtt rezeg a dolgok kimeríthetetlen, végtelen változásaival.
Ha mindezek után a zen-mesterek elutasítanak minden kijelentést a megvilágosító látásról, ezt nem azért teszik, mintha azt tartanák feladatunknak, hogy visszatérjünk a kiskorúság szellemi törekvéseihez.
Nemcsak azt kívánják, hogy szellemileg eredeti módon gondolkodjunk, hanem azt is, hogy megőrizzük ezen képességünket. Eredetiségünkről nem mondhatjuk például azt, hogy primitív, bármilyen egyszerű és együgyű legyen is, hiszen hallatlan szellemi fegyelem következménye; olyan szabadsághoz vezet, amely számára valóban semmi sem lehetetlen. De ez egyáltalán nem jelenti, hogy a zen ezt a logika-ellenes magatartásmódot alapjában megkövetelné és igyekeznék kiterjeszteni az élet minden területére. A zen egyáltalán nem ismer "alapvető" dolgokat. éppen ezért nemcsak azt fogadja el, hogy vannak területek, amelyeken a kijelentés, az ítélet, a tervezés, a célszerű cselekvés szerepet játszik, hanem odáig megy, hogy ezen magatartásformákat a létezés számára megkövetelendőknek tartja, és ezzel együtt jóváhagyja a dolgok eredeti egységének szubjektumra és objektumra hasadását - egészen ama határig, amíg az veszélyessé és ártalmassá nem válik.

Willigis Jäger: Hullámaiban a tenger

Eredeti cím: Die Welle ist das Meer – Mystische Spiritualität
(Verlag Herder Freiburg im Breisgau, 2000)
Magyar kiadás: EDITIO M Kiadó, Szentendre 2001
Fordította: Hegyessy Mária.
ISBN 963 85878 3 0

A közismert bencés szerzetes és zen mester, Willigis Jäger célja e könyvben, hogy újra emlékezetünkbe idézze a misztika különféle hagyományait, élettel töltse meg azokat, s kibékítse őket egymással és a modern világképpel. A szerző elkíséri az olvasót saját személyes útján, melyen az igazság, az élet értelmének keresésére indul. Olyan válaszokat és megoldásokat kínál, amelyek meghaladják az elavult világképet, s a valóságnak és az embernek egy újfajta szemléletét közvetítik. A világvallások misztikus hagyományai szolgáltatják a kiindulópontot a szerzőnek ahhoz a látnoki reményéhez és alaptéziséhez, miszerint az emberiség jövőbeli útja a befelé vezető út lesz. Az olvasót erre a belső útra vezetni – ez a célja a Christoph Quarch-kal folytatott beszélgetéseknek, melyek alapul szolgáltak e könyv megírásához. A szerző kozmikus szemlélete, egészben való gondolkodása meglepő frissességet és aktualitást kölcsönöz az itt kínált misztikus spiritualitásnak.



Részlet a könyvből:
Úton a Paradicsomba – Hogyan hat ki a spirituális tapasztalat a cselekvésre (részlet)

A misztikus tapasztalat állítólag megváltoztatja az embert. Léteznek olyan viselkedésmódok, melyek egy misztikust megkülönböztetnek a többi embertől?
Az ember személyiségének szerkezetét a misztikus tapasztalat alig, vagy csak kevéssé változtatja meg. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az nyomtalanul eltűnik az életéből. Az illető embernél egy változási folyamat indul meg, amely belülről jön, nem pedig a „kell”, a „muszáj” külső, erkölcsi kényszeréből. Saját magából kiindulva új világlátásra és új értékrendre tesz szert: a misztikus irányultságú ember toleránsabbá válik, és lelkében elkezd teret nyerni az élettel szembeni nagy jóakarat. És mivel ezt nem kívülről, nevelés útján sajátítja el, hanem bensőjéből nő ki, ez a jóakarat tartósan áthangolja egész magatartását. A misztikus tapasztalat kiterjed a hétköznapokra. Ha ez nem így van, akkor az illető megrekedt a saját útján.
A misztikus tapasztalat az, melynek révén ez a belső változás elindul, vagy már akkor is megváltozik az élet, amikor az ember rálép a misztikus útra?
Az utóbbi az igaz. Nem kell ahhoz nagyszerű tapasztalatokra szert tennünk, hogy ez a belső átalakulás megkezdődjék.

A misztikus tapasztalattal gyakran fokozott mértékű elengedettséget, lazaságot hoznak kapcsolatba. Hogyan vélekedik erről?
Az elengedettség első sorban azt jelenti, hogy az ember azért engedi el önmagát, hogy más emberek, helyzetek és viszonyok érvényre juthassanak. Ez a képesség olyan mértékben jelentkezik, amilyen mértékben alábbhagy a saját én-szerkezethez való ragaszkodás. Minél kevésbé körözök ugyanis saját énem körül, annál inkább képes leszek más embereket és körülményeket úgy létezni hagyni, ahogy vannak. Ezen kívül saját magammal szemben is toleránsabb leszek. Férfiaknál ez gyakran úgy mutatkozik meg, hogy már nem annyira ragaszkodnak a karrier-csináláshoz. Felismerik, hogy az élet többet kínál, mint a szakmai siker és a pénz. Fontosabbá válik számukra az élet minősége, mint a puszta mennyiség. Több szabadidőt teremtenek maguknak, és olyan dolgok iránt kezdenek érdeklődni, amelyeket korábban észre sem vettek. Egyszerre elkezdenek olvasni.

És a nők?
A nők gyakran a következőképpen írják le saját átalakulásukat: először a könyvespolcom változott meg, azután a ruhásszekrényem, majd étkezési szokásaim, ezután pedig baráti köröm. Mások arról számolnak be, hogy látszólagos banális cselekvések számukra sohasem sejtett értelmet nyernek: például hirtelen felfedezik a főzés vagy a takarítás spirituális dimenzióját. Ezek ettől kezdve nem terhes feladatok többé, hanem olyan gyakorlatok, melyek közben a szellem összpontosításra képes. Mindez pedig nem azért történik, mert így akarták, hanem mert belülről fakadóan megváltozott beállítódásuk az élettel szemben.
Az életbeli szokásoknak ilyen megváltozása nem hat nyugtalanítólag sok emberre? Párokra gondolok itt, akiknél az egyik fél olyan tapasztalatokat szerez, amelyeket a másik nem ért meg.
Ez valóban komoly válságokhoz vezethet. Egyszerre a hosszú évek óta jól ismert feleségre nem lehet ráismerni. Ez félelmeket, sőt, agressziót válthat ki. Gyakran előfordul, hogy olyan férfiak fordulnak hozzám, akik attól félnek, hogy elveszítik feleségüket. Ez a félelem érthető, de gyakran megalapozatlan. Hiszen az élethez való hozzáállás átalakulásának nem kell mindjárt a gyakorlati életben is döntő változásokhoz vezetnie. A spirituális tapasztalatból származó elengedettség inkább abba az irányba mutat, hogy az ember elfogadja a fennálló viszonyokat. Ez nem jelenti azt, hogy a spirituális tapasztalat nem szabadíthat fel olyan energiát, mely bizonyos belsőleg már régen halott kapcsolatok befejezéséhez vezet. Ez azonban rendszerint minden érintettnek javára válik, akkor is, ha eleinte fájdalmas.
Tehát ha az ember spirituális útra lép, ez nem változtatja meg mindenképpen radikálisan az életét?
Éppen ellenkezőleg. Tanítványaimnak azt tanácsolom, hogy ott éljenek, ahol vannak: munkahelyükön, családjukban, adott társadalmi viszonyaik közt. Ott kell beválnia tapasztalatuknak. A fiataloknak azt javaslom, fejezzék be tanulmányaikat a terveiknek megfelelően. Mindig újra hangsúlyozom, hogy a vallás élet és az élet vallás. Eltúlozva azt mondhatnám, ha megtapasztalom, hogy a reggeli felkelés és a papucs felhúzása mélyen vallásos cselekedetek, akkor felismertem, mi a vallás. Ez persze mély tapasztalat nélkül nem lehetséges.
A misztikusok tehát nem eleve „társadalmon kívüliek”.
A „valódi misztikus” mindenesetre nem társadalmon kívüli, aki lenézi az unalmas világot. Inkább arra törekszik, hogy felfedezze Istent a világban. Eckhart egyszer azt mondta ezzel kapcsolatban: „Ezt úgy nem lehet megtanulni, hogy ha az ember menekül, ha elmenekül a dolgok elől, és külsődleges magányba vonul. Sokkal inkább a belső magányosságot kell megtanulnunk, akárhol és akárkivel legyünk is. Meg kell tanulnunk behatolni a dolgokba, és azokban megragadni Istent”.
A remeteélet tehát nem a misztikusoknak való?
Biztos, hogy vannak emberek, akik remeteéletre hivatottak. Ez azonban olyan kivétel, amely mögött az a meggyőződés és tapasztalat húzódik, hogy az ember eme életmód által a társadalom számára jótékony energiamezőt teremt. Ettől függetlenül fontosnak és nagy segítségnek tartom, ha az, aki komolyan spirituális utat akar járni, egy időre visszavonul a társadalomból. Az út később visszavezet a hétköznapokba. Az ember feladata, hogy ember legyen. Ha Isten akar valamit velünk, emberekkel, akkor az az, hogy bennünk emberként manifesztálódjék. A társadalomból való felszínes kiszállásra tehát nincs szükség. Aki csak felszínesen száll ki, az sokkal inkább kísértésbe esik, és azt gondolja, hogy ezzel belső kilépést is végrehajtott. Pedig erre nincs felkészülve.
Mi a helyzet a monasztikus életformával? A keresztény kolostorok nagy része tudatosan a társadalom peremére helyezkedett, abban a meggyőződésben, hogy ezzel a vallási életnek különösen alkalmas formáját gyakorolják.
Ez egyrészt nem igaz, másrészt azt is látni kell, hogy nagyon kevés kolostor vált ki a világból. Ellenkezőleg, döntően hatottak koruk fejlődésére és befolyásolták környezetüket. Csak a mi münsterschwarzachi apátságunk 250 alkalmazottat foglalkoztat gazdasági üzemeiben. Ebből látható, hogy a kolostorok nem remeteségek, ha eltekintünk az olyan kivételektől, mint a karmelita nővérek.
A szerzetesi erényekhez tartozik az alázat is. Lehet-e valamit kezdeni ezzel a fogalommal a misztika területén?
Feltétlenül. Az alázat szó latinul így hangzik: humilitas. Ez a szó éppen úgy, mint a humanitás, a „humus” tőből ered, ez pedig azt jelenti: föld, piszok, trágya. A „humor” is ebből a szótőből származik. Ez arra tanít bennünket, hogy önmagunkra és a világra egy bizonyos belső derűvel, mosollyal tekintsünk. Ne vegyük túl komolyan magunkat. Meg kell őriznünk humorunkat, és alázattal kell átadnunk magunkat az útnak. Hiszen az alázat nem más, mint egy átfogó önelfogadás. Ez nem azt jelenti, hogy minden gyengémmel és hibámmal egyetértek. De elfogadom, hogy ezt az örökséget kaptam az élettől. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy ezt az örökséget lerázzam magamról, vagy leküzdjem. Hiszen ez megint csak azt jelentené, hogy megragadtam az én-központúságban.

A misztikus tapasztalat toleranciához, elengedettséghez és a fennálló elfogadásához vezet. Nem mondható el vajon az is, hogy a misztika fatalizmushoz vezet, hogy kivonja magát a világgal szembeni felelősség alól?
Az ember nem azért mászik fel a hegyre, hogy a csúcson leüljön, és ott maradjon. A kapaszkodáshoz hozzá tartozik a leereszkedés is. Erre Jézus is emlékeztetett, amikor a hegyen történt színeváltozása után nem tanítványai kívánságát követte, akik azt szerették volna, ha három kunyhót építenek a hegyen, hanem rábírta őket a leereszkedésre. A hegy lábánál pedig kinyilatkoztatta nekik, hogy Jeruzsálembe fog menni és szenvedni fog. Röviden: ez a misztika, amely visszavonul a világból, látszólagos misztika lenne, regresszió, míg a valódi misztikus tapasztalat óhatatlanul visszavezet az életbe. A misztika a hétköznap, hiszen a hétköznapi élet az ember és az Első Valóság találkozási helyszíne. Csak az éppen megélt élet jelen pillanatában lehet kommunikálni Istennel. Ennek szimbólumaként ábrázolják a vallásos művészetben a mandorlát.
Mi az?
A mandorlát két egymást átfedő kör alkotja: az emberi személyesség köre és az isteni transzperszonalitás köre. A román művészetben Krisztust a mandorlának ebben a két körében ábrázolták, éppen így Sakjamuni Buddhát a buddhista képeken. A mandorla nyilvánvalóan mindkét vallásnál régebbi. A természetfelettiséget és a természetet, az istenit és az emberit fejezi ki. Ahol a két kör átfedi egymást, ott van az „Istenember”. Ott található az a terület, ahol a valóság e két aspektusa egybeesik. A misztikában tehát nem a világból való kiszállásról, vagy a világ lenézéséről van szó, hanem a világ iránti szeretetnek egy egészen új formájáról.

A kérdés azonban az, hogyan tér vissza a misztikus a világba. Azzal az alázattal és elengedettséggel, amelyről beszéltünk, vagy a változtatás erőteljes törekvésével, ahogy Dorothee Sölle állítja „Misztika és ellenállás” című könyvében?
A misztikus tapasztalat középpontjában a minden élőlénnyel való egység tudatossá válása áll. Ez azt is jelenti, hogy a másik szenvedését sajátomként élem meg, örömét pedig saját örömömként. Ha szert teszek erre a tapasztalatra, szociális magatartásom megváltozik. Nem azért, mert valamilyen erkölcsi meggyőződésre jutottam, hanem mert valami megváltozott bennem, mivel olyan belátáshoz jutottam, amely karitatív vagy szociális elkötelezettségre motivál. Nem annyira „ellenállásról” beszélnék itt, mint inkább szeretetből fakadó szociális felelősségről. Ez a szeretet – agapé – a misztikus tapasztalat lényegéhez tartozik. A buddhisták inkább együttérzésről beszélnek, végső soron azonban ugyanezt értik alatta. Nagyon szépen fejezte ki Karmapa egy imában, hogyan fakad az együttérzés a misztikus tapasztalatból. Azt mondja: „A megvilágosodás pillanatában, amint a szellem eredendő arcát megpillantom, határtalan együttérzés áramlik át rajtam. Minél nagyobb a megvilágosodás, annál erősebb az együttérzés.” Mindegy, hogy szeretetnek vagy együttérzésnek nevezzük, ha nem kap teret a misztikus lelkében, az annak a jele, hogy tapasztalata nem volt valódi, vagy csak felszínes volt.
Azt akarja ezzel mondani, hogy az az ember, aki a misztikus tapasztalatban megélte az egységet minden élőlénnyel és ebből a tapasztalatból meríti az impulzust a szociális cselekvésre, eleve korrekt módon cselekszik?
Egyrészről igen. A misztikus tapasztalattal határtalan irgalmasság és szeretet jár együtt minden teremtmény iránt. Ez csökkenti az erkölcstelen és aszociális magatartásra való hajlamot. Hiszen ahol egyszer a szeretet kifejlődött, ott nincs helye többé a rossznak. Ebben az összefüggésben szívesen idézem Augustinus egy mondását: „Ama et fac quod vis!” „Szeress és tedd, amit akarsz!” Ez alatt azt érti: ha a szeretet cselekedeteid normája, akkor tudod, mit kell tenned. Másrészt azonban a misztikus is tévedhet. Hiszen az ő esetében is megmarad a kultúrája, vallása, gyermekkora és neveltetése általi kondicionáltság. Egyáltalán nem biztos, hogy ezektől a meghatározottságoktól meg tud szabadulni. Végül is neki is alkalmazkodnia kell környezetéhez. Gyakran már az is sokat számít, ha átlátja saját függőségeit, de még ez sem sikerül minden esetben.
Ez a körülmény azonban sok embert irritál. Legalábbis érthetőnek tűnik, ha a misztikusoktól vagy spirituális mesterektől különösen nagy erkölcsi integritást várnak el. Ennek megfelelően a zen buddhizmus sok barátja és híve tanácstalanul reagált, amikor közismertté vált, hogy jelentős mesterek a Második Világháború idején teljesen elkötelezték magukat a japán háborús ideológiának. Az ember felteszi magának a kérdést, hogyan lehetséges egyáltalán az ilyesmi.
Valóban, ezt a kérdést én is feltettem magamnak, főként, mivel Yasudani Roshi és Harada Roshi személyében az én zen-iskolámból való tanítókról van szó. Az egyetlen magyarázat, amit e férfiak cselekedeteire találtam, az, hogy gyermekkoruktól kezdve a japán császárság ideológiájában nevelkedtek. Ez olyan nagy mértékben kondicionálta őket, hogy később már alig volt lehetőségük rá, hogy kiszabaduljanak az adott elképzelések köréből. Így tehát egy kíméletlen imperializmust képviseltek, és a mi szemünkben brutális „igent” mondtak az ellenség elpusztítására. Ezt egyébként jól össze tudták egyeztetni a zen tanaival, hiszen ha minden csupán ugyanannak a kozmikus életnek a megnyilatkozása, akkor az egyes ember halála alig nyom valamit a latban az isteni evolúciónak ebben az univerzális folyamatában. Az evolúció holttestek hekatombáján keresztül folyik, ez a szerkezeti elve.
Nem lehet azonban az evolúció szörnyűségére való hivatkozással százezrek halálát igazolni. Az én fülem számára az ilyen érvelés cinikusan hangzik.
Akkor alapvetően félreértett engem. Sem Yasudani Roshi és Harada Roshi viselkedését nem akartam igazolni, sem pedig azt a gondolkodásmódot, amely viselkedésükhöz vezethetett. Hogy egyértelmű legyen: teljesen elhibázottnak tartom, ha az evolúció szerkezeti elvéből társadalmi ideológiát vezetnek le. Egy misztikushoz ez semmiképpen sem méltó. Neki – amennyiben valódi misztikus – éppen ennek ellenkezőjéért kell kiállnia: a békéért. Ez volna a logikus következménye a minden élőlénnyel megélt közösség tapasztalatának. Ha ezt nem vonja le, akkor vagy a tapasztalat nem volt igazi, vagy az évek során elhalványodott és elfedték a gyermekkori meghatározottságok.
Röviden tehát: aki misztikus tapasztalatra tett szert, az ettől még nem válik jobb emberré.
Ez tapasztalatának mélységétől függ, és attól, hogy mit nevezünk jobbnak vagy rosszabbnak. Nagyon nehéz átfogó normákat felállítani az egész emberiség számára.
Van egyáltalán értelme a misztika szempontjából olyan kategóriákat használni, mint „jobb”, „rosszabb”?
A cselekedetek minősége nem a cselekvő szubjektum jó vagy rossz akaratához igazodik, hanem kizárólag attól függ, hogy a misztikus egységtapasztalatból ered-e vagy sem. Ha abból ered, akkor a minden lény iránti átfogó szeretet itatja át, az a szeretet, amely nem azért jelentkezik, mert akarták vagy törekedtek rá, hanem amely teljesen önmagától születik. Ahol ez a szeretet növekszik, ott a viselkedésnek ez lesz az egyetlen kötelező normája. Minden cselekvés és elengedés belőle fakad. Ez nem azt jelenti, hogy aki szeret, az mindenkinek igazat ad. A szeretet kemény is lehet. Az anya kiveszi gyermeke kezéből az ollót, akárhogy is kiabál vagy tombol az.
Ezzel arra utal, hogy a misztikus tapasztalat túl van az erkölcs területén. Ha így van, akkor úgy tűnik, a misztika szempontjából elveszítik jelentőségüket a kereszténység számára oly fontos fogalmak, mint a „bűn” és a „vétek”.
A misztika szemszögéből a bűn végső soron nem más, mint a tudás hiánya. Aki tényleg felismerte valódi lényét, el tudta engedni énjéhez való ragaszkodását és belépett a transzperszonális térbe, az etikailag korrekt módon fog cselekedni. Felismeri, hogy az erkölcsi előírások és etikai parancsok a szeretetből jönnek. A bűn ekkor már csak azt jelenti, hogy elzárkózunk e szeretet, ezen önmeghaladás elől és megragadunk az én-szerkezetben. A bűn az elválasztottság állapota, amikor az én kizárja önmagát az élet áramából. Ha pedig ez az önkizárás kerül túlsúlyba, ott megvan a hanyatlás veszélye. Hadd ismételjem meg még egyszer utalásomat a természettudományra, mely szerint azok a zárt rendszerek, amelyek nem képesek megnyílni többé környezetük felé, tönkremennek. Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg a társadalom történetében: egy társadalom mindig akkor tűnik el a történelem színpadáról, amikor már csak önmagával van elfoglalva és elhanyagolja a kommunikációt kifelé. A görög mitológiában ennek az elvnek a szemléltetésére Nárcisz története szolgál, a szép ifjúé, akit olyannyira lebilincselt saját szépsége, hogy önmagát döntötte romlásba.
A bűn témájának klasszikus mítosza nyilvánvalóan a Paradicsomból való kiűzetés bibliai története. Ez is önmagunk meghaladása megtagadásának eredendő bűnéről szól?
Annak előtörténetét meséli el. Arról szól, hogyan kerülhettünk egyáltalán abba a helyzetbe, hogy megtagadjuk az önmeghaladást. Ennek megfelelően a tulajdonképpeni eredendő bűn nem más, mint az individuációba vezető lépés, a kilépés a „személyiség előtti mennyből”. A tudat-előtti homályából való felébredésről szól, a belépésről az én-tapasztalatba, az ösztönök állapotából a jó és rossz felismerésének állapotába. Ez nagy előrehaladást jelentett az evolúcióban, csakhogy egy egész sor olyan terhet hozott magával, amelyek attól a pillanattól fogva elkezdték kínozni az embert, amikor énje tudatossá vált számára: halál, betegség, szenvedés, bűn, magányosság.
Ez azonban a bűnbeesés történetének igencsak szokatlan olvasata.
Lehetséges, de megvan az az előnye, hogy feltárja a történet üdvösségígéretét: nem a tudás fájáról való evés a bűn, hanem az, hogy az ember énné válásával egyidőben Istentől, azaz saját valódi lényétől elfordult. „Mezítelenek voltak”, mondja az Írás. Ennek nincs köze a ruhákhoz. Sokkal inkább arról van szó, hogy kivettettek az én magányosságába. A Paradicsomból való kiűzetés a kilépés a személyes állapotba – az én-tudat kilépése az Istennel való egységből. A bűn így nézve nem az egyes ember mindenkori vétke, hanem az az ár, amelyet az emberiségnek fizetnie kell individuációjáért. Ebben a bűnben élünk mindaddig, amíg egy misztikus tapasztalatban nem sikerül transzcendálnunk önmagunkat. A spirituális út így nézve a Paradicsomba vezető út, de nem abba, amelyből kiűzettünk. Oda visszatérni azt jelentené, hogy az evolúció anyaméhébe menekülünk vissza. Az evolúció azonban előre hajt bennünket. Egy napon majd felismerjük, hogy Isten mindig is „velünk sétált az Édenkertben”, hogy valójában soha nem voltunk elválasztva tőle, csupán nem ismertük ezt fel. A Paradicsom ma előttünk áll. A keresztények „új Jeruzsálemnek” nevezik, s ezen az Istennel való egység tapasztalatát értik.

(Willigis Jäger: Hullámaiban a tenger)

Zen bölcsességek, történetek

A kötet a japánul Zen, kínaiul Csan néven ismert buddhista irányzat legismertebb történeteiből kínál ízelítőt. A Zen történetekben, anekdotákban, dialógusokban olvasható, a nyugati logikától homlokegyenest eltérő vitatkozási, érvelési technikák a számunkra megszokott eszközöknél sokkal radikálisabban fürkészik a lét alapigazságait. A Zen mesterek meghökkentő, sok esetben megdöbbentő reakciói mind-mind azt a célt szolgálják, hogy a felesleges, rosszul megfogalmazott kérdések, a helytelen válaszok és a szócséplés világának kusza hálójából kiszabadítsák a tanítványt, és a tévedésekre, hibákra rámutatva segítsék hozzá egy szavakon túli, magasabb igazság megismeréséhez, a megvilágosodáshoz.

Hamvas Béla: Karnevál

A beavató regény fogalmát hiába keressük az irodalomtudomány kézikönyveiben. A terminus technicus életre hívója Hamvas Béla Karneválja. A szellemi beavatás a tudat színvonalának felemelését jelenti. A regény hét könyve e tudatátalakítás (beavatás) hét fokozata.
Az 1. könyv a küszöb. Ki lépheti át a küszöböt?  Aki fensőbbrendűsége mítoszával leszámolt, és tisztában van vele, hogy a „pácban valamennyien benne vagyunk”. Csak semmi pátosz, semmi tömjén, amikor kimondom: én – szól Hamvas. Ez az ember az, aki képes a küszöbön átlépni és az élet álarcosbáli örvénylésében saját maszkjait felismerni („minden maszk én vagyok”). Ennek a lénynek már elegendő türelme és egészséges humorérzéke van ahhoz, hogy az „imaginációs műtét” idején (hiszen a maszkok lefejtése igen fájdalmas) lélekjelenlétét ne veszítse el.
Az első olvasásra aligha áttekinthető, szövevényes történetsorozat hérakleitoszi kulcsmondata: „Keresni kezdtem önmagamat”. A segítség az angyal, mert az én-keresőknek mindig megjelenik a lélekvezető („az angyal mindenki életében legalább egyszer eljön…”,  olvassuk az első kötetben). Csak értünk van itt, mi pedig egyetlen szavát sem értjük.
A 2. könyv a metamorfózis. A szamszára ciklus száznyolcvan fokot fordul. A fekete és fehér egymással helyet cserél, mindenki új maszkot ölt, és „már senki sem a régi”. Közben a felület reális–irreális történeti fonala szivárványszínekben folytatódik, a küszöbön átlépő főhős, Misike is megszületik, de, hűen a második könyv alkímiai szabályaihoz, őt is élete színpadi nyitóképében, már a kórházi szülőszobában egy másik újszülöttel elcserélik. A zűrzavar reménytelenül és véglegesen kibogozhatatlannak tűnik, a világ éppen a feje tetején áll, és e ponton a kevésbé elszánt olvasó be kell hogy ismerje: nem bírja tovább.
A 3. könyv: az elmélyítés. Az alkímiai descensio (alászállás). Misike (most a megmentő maszkjában) megnősül, gyermekeket nemz, és miután végigjárja a háború és a családi purgatórium minden korhadó, imbolygó lépcsőfokát, a kis én halálának küszöbéhez érkezik: lárvái (a sorsszerepek) foszladozni kezdenek. A misztikusok e fokot a lélek kiszáradásának mondják.
A 4. könyv: kettészakítva és önmagammal szembeállítva. Ez a separatio és multiplicatio, az elkülönítés és megsokszorozás művelete. Metafizikai tudathasadás. Hamvas hőse, Bormester Mihály, karakterkomponenseiből ekkor két lényt gyúr: Mike-t és Michailt – a „fejlett élettechnika” kitűnő humorú zsonglőrét és a megtisztulásra sóvárgó, szenvedő moralistáét. A negyedik könyv a földi terek birtokbavételének könyve, míg az 5. könyv az időé. Miután a reductio és a fixatio – a visszavezetés és az egyesülés művelete megtörténik, Bormester a harmadik kötet válságkarmájához (a történet fő szólamához) ismét visszatér, és elköveti az elkövethető legsúlyosabb bűnt, embert öl. Kissé enyhébben fogalmazva: egy családi vita során megfojtja feleségét.
„Íme, a bűntől megpuhult ember!” – így szólítja meg őt lélekvezetője, Márkus mester, aki a reábízott tanítványt most már elég érettnek látja ahhoz, hogy inkarnációk évezredes láncolatán át őt a múltba visszavezesse. Ezt követően a színtéren újabb száz és száz szereplő váltogatja egymást, a nevek mágiája szinte kimeríthetetlen, de mindig mindenkivel ugyanaz történik, és minden mindenkivel most történik. A sorsszerepeikbe szédült és azok izgalmától lenyűgözött maszkok azonban nem óhajtják a felébredést.
Ezt követően pedig már csak a metafizikai dimenzió marad. E fejezetet Kemény Katalin a Karneválról írott monográfiájában úgy jellemzi: ez az anabaszisz és katabaszisz – a menny- és pokoljárás merész alkímiai kalandja, olyan táj, amelyre Dante óta az európai irodalom már nemigen merészkedett.
Ez a volatilisatio: a lélek égi és alvilági szárnyalásának könyve. Az propozíció kérdésére – ki vagyok – most már világosabb a válasz. A lélek természete a tűz. Mihály mester már tudja, hogy következő (nem az utolsó!) neve: „a tízezer bőrű tűzgyermek”.
A 6. könyv: a calcinatio és a coagulatio jegyében. Ez a kiégetés és a szilárd és végleges helyzet megteremtésének mozzanata. A visszaút a valóságba. De mi a valóság? A valóság 1945, és az ostrom. Bormester sorsdrámája itt, az óvóhelyen fejeződik be.
A 7. könyv: egy újabb létkörön a kezdet visszatér. Ez a sublimatio. Új lárvák és maszkok születnek, de színre lép egy ember, Vidal. Nevének jelentése: aki lát. Aki a maszkokat le tudja venni. A káosz káosz marad, és ő sem tudja a rendet helyreállítani, de a kilépés ösvényét már látja. Utolsó mondata a még nagyon is esendő ember fohásza: „Legalább a kapuig érjek, az ígéret földjére legalább egyetlen pillantást vethessek, egyetlenegyet.”
A Karnevál első változatát (akkor még Ördöngösök címmel, Schumann Karneváljának tételcímei szerint tagolva) Hamvas harmincegyéves fővel veti papírra, de művével nem elégedett. „Ezt a regényt ötvenéves koromban fogom megírni” mondogatja évekig. És valóban, 1948-ban, ötvenegy évesen, miután b-listázzák, kényszernyugdíjazzák és a publikálás lehetőségétől eltiltják, a helyzet kivételesen ideális arra, hogy „a lélek csodálatos változásainak sorskatalógus”-át összeállítsa. Szentendrén, bérelt szobákban ír, és három év múltán, 1951-ben művét befejezi. Amikor a gépeléssel is elkészül, regényét heverője ágyneműtartójában gondosan elrejti.
A regény utóélete a színes farsangi (önismereti) komédia méltó folytatása. Három évtizeddel később, 1985-ben Szigethy Gábor a kéziratköteget elviszi a Magvető Kiadóba. A főszerkesztő, Kardos György a nyolcvanas évek kulturális főhatalma, politikai múltja és tekintélye révén szinte az egyetlen, aki vállalni meri és tudja a mű megjelentetését. Kardos tisztában van vele, hogy a pártközpont ideológiai szűrőin e könyv vagy egyáltalán nem, vagy csak hosszú fejezetcsonkítások árán juthatna keresztül. Így a cenzor szerepét ő maga vállalja, és a kiadóból a kéziratot nem engedi ki. A 7. könyvből kihúzat egy lényeget alig érintő újságriportot, rövid, hipokrita tudósítást a női hóhérképző sztahanovista munkaversenyének sikereiről, és a Karneválnak zöld utat enged.
A tízezer példányban megjelenő könyv 1985-ben napok alatt elfogy, de úgy tűnik, hogy az életmű – Hamvas saját megítélése szerint is – főművét csak kevesen tudják olvasni. Sikerült gondoskodnia arról, hogy az első kötetek küszöbeit csak a legelszántabbak léphessék át. E sorok írójának saját tapasztalata: igen előnyös, ha valaki a könyvet mindjárt kétszer egymásután el tudja olvasni. Így először a sors alakzatainak hazárd, tragédiákkal és humorral egybeszőtt világát ismeri meg, másodszor azonban a történet szövetének felszíne alá rejtett, de mindent átható rend és értelem világát is. (Bormester megjegyzése a további lehetőségekről: egyáltalán nem olvasni, háromszor elolvasni, bele-bele lapozgatni. Ez utóbbihoz hozzáfűzi: „Irritációmaximum”.)
Beavató regény? Talán csak annyit jelent: látjuk, miként zuhan, száguld, forog velünk az ananké (a sorskényszer) örvénye – míg a tengely mozdulatlan.
A Karnevál keletkezési idejétől fél évszázad választ el bennünket. Éppen amennyit Hamvas Béla „kis örökkévalóság”-nak mond, mivel e kort még a szellemben igényes műalkotások többsége sem éli túl. A világ itt, Kelet-Európában most földcsuszamlásszerűen átalakult (hűen követve a második rész forgatókönyvi szabályait), a Karnevált azonban a konstellációk elmozdulása már nem érintheti. Mint minden remekmű, gyökereivel az időtlenbe mélyed, frissességét, ébresztő erejét a múló évek nem halványítják.