Farkas
Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1998
The Myth of Freedom and the Way of Meditation
Shambhala, Boston & London, 1988
Fordította:
© Erdődy Péter
A Kőrösi
Csoma Sándor Buddhista Egyetem
és a Tan Kapuja Buddhista Főiskola jegyzete
ISBN 963
7310 45 2
"A szellemi út nem tréfadolog - jobb, ha bele sem kezd az ember. De ha
egyszer belekezdesz, akkor járd végig az utat, mert ha elkezded cs
abbahagyod, akkor a befejezetlen feladat emléke állandóan kísérteni
fog."
Szabadságnak általában a céljaink elérésére és a vágyaink
beteljesítésére való képességet tekintik. De vajon honnan erednek ezek a
célok és vágyak? Ha a forrásuk a nem-tudás, a berögzült szokások és a
negatív érzelmek, vagyis azok a szellemileg romboló hatású erők, amelyek
valójában rabságba vetnek bennünket, akkor ezeknek a céloknak és
vágyaknak a hajszolása valódi szabadság vagy csupán egy mítosz?
Ebben a könyvben Csögyam Trungpa megismerteti az olvasót a szabadság
valódi jelentésével. Elmagyarázza, hogyan válhat a magatartásunk, az
előítéleteink, sőt, még a spirituális gyakorlásunk is olyan rablánccá,
ami a frusztráció és a kétségbeesés állandóan ismétlődő láncolatain át
köt bennünket. A meditáció célja az, hogy szembenézzünk a frusztráció
okaival, és engedjük, hogy ezek a negatív erők a segítségünkre legyenek a
valódi szabadság felé vezető ösvényen. Trungpa különleges érzékkel
mutatja be az. ősi buddhista tanítások lényegét a modern nyugati
társadalmak és kultúrák nyelvén. Ez teszi ezt a művet az egyik
legpraktikusabb kézikönyvvé, amit a buddhizmus tanításáról valaha is
írtak.
Csögyam Trungpa (1939-1987) Tibetben született. Kisgyermekkorától fogva
tanulmányozta és gyakorolta a meditációt. A kínai megszállók elől
Indiába menekült, majd később Angliába utazott, ahol az Oxfordi
Egyetemen összehasonlító vallástudományt, filozófiát és képzőművésséget
tanult. Itt alapította az első meditációs központot, és a dharmát
tanította nyugati tanítványainak. Egy hosszabb, intenzív meditációs
elvonulást követően az Egyesült Államokba költözött, ahol előadások
százait tartotta. Több meditációs központot alapított szerte Amerikában
és Európában. Számos könyve jelent meg, amelyek óriási segítséget
nyújtanak abban, hogy megtaláljuk a valódi spirituális ösvényt és
elkerüljük a szellemi materializmus csapdáját.
Előszó
Ez a könyv
Csögyam Trungpa Rinpocse előadásai alapján készült, amelyeket az Egyesült Államok
különböző városaiban tartott 1971 és 1973 között. Trungpa előző könyve - A szellemi
materializmus meghaladása - óriási érdeklődést váltott ki, ezért elhatároztuk,
hogy újabb előadásait is megjelentetjük e könyv formájában. A szabadság mítosza
az előző könyv kísérő kötetének tekinthető, de egyben önálló mű is, amely bemutatja
a buddhista pszichológiát és Tibet meditációs gyakorlatait.
A könyv Csögyam Trungpa egyik versével kezdődik, amely a szellemi ösvény szintjeit
ábrázolja, a végén pedig egy Trungpa által lefordított klasszikus szöveget olvashatunk.
Ez Tilopa utasításait tartalmazza, amelyeket tanítványának, Naropának adott
a Mahamudra meditációval kapcsolatban. A szöveg különösképpen illik ehhez a
könyvhöz, hiszen Tilopa alapította az ezeregyszáz éves Kagyü-vonalat, amelyet
Trungpa is képvisel.
Koronázás
EGY
A szülők
nagyon kedvesek,
De én még fiatal vagyok ahhoz, hogy ezt értékelhessem.
A hegyvidékek és a völgyek csodaszépek,
De ostoba vagyok, mert a síkságot még sosem láttam.
KETTŐ
A tudat
táplálékára törekedtem,
Kiélesítve az értelem lándzsájának hegyét,
És felfedeztem örök szüleimet,
Kiket sosem feledhetek.
HÁROM
Szemléletemet
nincs, ki befolyásolja,
Megnyilvánítom eredeti természetemet,
S ifjú hercegként jelenek meg.
Ez az egyedüli apa, a guru kegye által vált valóra.
NÉGY
Szüntelenül
másokért cselekszem.
A pradzsnyá, minden akadályon áthatolva
Öreggé és bölccsé tette a herceget,
Aki már senkitől sem fél.
ÖT
Táncolok
a térben,
Felhőkbe öltözöm,
Megeszem a Napot s megfogom a Holdat,
Társaim a csillagok.
HAT
A meztelen
kisgyermek gyönyörű és méltóságteljes.
Az égen a vörös virág nyílik.
Különös látni az alaktalan táncost,
Ahogy az önmagától szóló trombita dalára táncol.
HÉT
A vörös
rubin palotában
Hallgatom a magszótag hangját.
Örömmel figyelem az illúzió táncát,
És a jelenségek csábító hölgyeit.
NYOLC
A harcos,
kinek kardja nincs,
A szivárványon lovagol,
S hallgatja a transzcendens öröm végtelen kacaját.
A mérges kígyó nektárrá válik.
KILENC
Tüzet
iszom, vízbe öltözöm,
Kezemben a széljogar.
Földet lélegzem,
A három világ ura vagyok.
1973.
január 22.
I.
A SZABADSÁG MÍTOSZA
Fantázia és valóság
Ha szeretnénk a buddhista tanításokat meghonosítani Amerikában, akkor először
meg kell értenünk a buddhizmus alapelveit, és gyakorolnunk kell az alapvető
meditációs módszereket. Sokan úgy tekintenek a buddhizmusra, mint egy új kultuszra,
ami által üdvözülhetnek és képessé válhatnak arra, hogy oly módon viszonyuljanak
a világhoz, mintha virágot szednének egy gyönyörű kertben. Ha azonban virágokra
vágyunk, akkor először a fa gyökerét és a törzsét kell gondoznunk. Ez pedig
azt jelenti, hogy saját félelmeinkkel, frusztrációnkkal, csalódásainkkal és
ingerültségünkkel, tehát életünk fájdalmas részeivel kell dolgoznunk.
Gyakran panaszolják, hogy mennyire búskomor vallás a buddhizmus, mert nagy hangsúlyt
fektet a szenvedés és a nyomorúság felismerésére. A vallások rendszerint szépségről,
dalokról, extázisról és boldogságról beszélnek. Buddha szerint az első lépés
az, hogy az életet a maga valóságában tapasztaljuk. Ismerjük fel a szenvedés
igazságát és a kielégületlenség valóságát. Nem tehetjük meg, hogy mindezt figyelmen
kívül hagyva megkíséreljük az életnek csupán a sikeres, kellemes oldalát látni.
Ha az ígéret földje, vagy egy kincses sziget után kutatunk, akkor törekvésünk
csupán még több fájdalomhoz vezet. Nem juthatunk el ilyen mesebeli szigetekre.
Ezzel a hozzáállással nem lehet elérni a megvilágosodást. Ezért minden egyes
buddhista iskola egyetért abban, hogy először valós körülményeinkkel kell szembenéznünk.
Nem kezdhetjük az utat álmodozással, mert ezzel csak a valóság elől próbálnánk
elmenekülni. Az igazság az, hogy lehetetlen elmenekülni saját életünk elől.
Annak, aki a buddhizmussal akar foglalkozni, hajlandónak kell lennie arra, hogy
a meditáció gyakorlata által szembenézzen a valósággal. A meditáció célja nem
az, hogy extázist, lelki boldogságot vagy nyugalmat tapasztaljunk. De még az
sem, hogy jobb emberekké próbáljunk válni. A meditáció során egyszerűen megteremtjük
a szükséges teret ahhoz, hogy felfedjük és elengedjük neurotikus játékainkat,
önámításunkat, rejtett félelmeinket és reményeinket. Ezt a teret pedig azzal
ez egyszerű módszerrel hozzuk létre, hogy nem csinálunk semmit. Valójában nagyon
nehéz nem csinálni semmit. Kezdetben megpróbáljuk ezt megközelíteni, és a gyakorlásunk
fokozatosan fejlődni fog. A meditáció útja az, hogy kiköpüljük, és gyakorlásunk
során felhasználjuk a tudat neurózisait. Ahogyan a trágyát szétterítik a talajon,
úgy használjuk fel mi is saját neurózisainkat tudatunk kertjének gazdagítására.
A meditációs gyakorlat során nem tartjuk túl szorosan a tudatot, de nem is engedjük
teljesen szabadjára. Ha megpróbálunk uralkodni rajta, akkor a tudati energiák
csak felerősödnek, és gondot okoznak nekünk. Ha teljesen szabadjára engedjük
a tudatot, akkor vaddá és zűrzavarossá válik. Ezért a tudatot el kell engedni,
de ugyanakkor a fegyelmezettségre is szükség van. A buddhista hagyomány által
használt módszerek nagyon egyszerűek. Minden hagyomány jól ismeri és használja
a test mozgásának, a légzésnek és fizikai helyzetünk tudatosításának technikáit.
A legalapvetőbb gyakorlat az, hogy figyelmesen időzünk a jelenben. Ez az út
és a cél is egyben. Tökéletesen jelen vagyunk az adott pillanatban. Nem próbáljuk
meg sem elnyomni, sem szabadjára engedni a tudatot. Tökéletesen tudatosak vagyunk
magunkról. A légzés, a test létezéséhez hasonlóan egy semleges folyamat, amelyhez
nem kapcsolódnak "spirituális" képzetek. Egyszerűen figyelemmel kísérjük
a légzés természetes működését. Ennek samatha gyakorlat a neve. Ez a módszer
a hínajána, vagyis a szűk ösvény kezdete. Ez természetesen nem jelenti azt,
hogy a hínajána szemlélete túl egyszerű vagy szűklátókörű. Éppen ellenkezőleg.
A tudat szörnyen bonyolult és vadregényes. Szüntelenül valami szórakozást keres,
ezért kizárólag úgy tudunk vele dolgozni, ha egy nyílegyenes, kitérőktől mentes
ösvényre tereljük. A hínajána járműve nem gyorsít. Mindig az adott ponton van
jelen, és nem tér el egyik irányba sem, így nem fenyeget az eltévedés veszélye.
Itt és most jelen vagyunk, és nem kanyarodunk el. Járművünk sebességváltóján
nincs hátramenet. Az ösvény egyszerű és szoros. Ez nyitottá tesz bennünket az
életünk során adódó helyzetek irányában, mert felismerjük, hogy nincs semmi
esélyünk a menekülésre, és rászánjuk magunkat arra, hogy itt és most éljünk.
Ahelyett, hogy megpróbálnánk elrejtőzni a problémák és a zavaró tényezők elől,
inkább nézzünk szembe önmagunkkal. A meditációnak nem az a célja, hogy elfeledkezzünk
a munkahelyi kötelességeinkről. Az ülőmeditáció során az ember szüntelenül saját
mindennapi életével kerül szembe. A meditációs gyakorlat a felszínre hozza a
tudatunk legmélyén rejtőző neurózisokat, és képessé válunk arra, hogy dolgozzunk
az életünkkel. Az emberek általában úgy gondolják, hogy ha megszabadulhatnának
a mindennapi élet őrült rohanásától, akkor képesek lennének meditatív gyakorlatokba
merülni a hegyek között vagy a tengerparton. De ha elmenekülünk a hétköznapi
életünk elől, az olyan, mintha két szelet kenyér közé nem tennénk semmit. Amikor
egy szendvicset rendelsz, akkor nem két szelet üres kenyérre gondolsz. Középen
van valami finom, laktató és ízletes dolog, a kenyér csak adalék.
A gyakorlás során egyre tisztábban látjuk az érzelmeket, a különféle helyzeteket,
és azt a teret, amiben ezek megjelennek. Ezáltal a tudatunk még jobban megnyílik.
Ezen a ponton együttérzés és melegség jelenik meg bennünk. Alapjában véve elfogadjuk
önmagunkat, de nem tesszük félre a kritikus intelligenciát sem. Az élet örömteli
és fájdalmas oldalát egyaránt értékeljük. Az érzelmekhez való viszonyulás többé
már nem nagy dolog. Az érzelmek csak érzelmek. Nem nyomjuk el őket, de a hatásuk
alá sem kerülünk. Ha megjelennek, egyszerűen tudatosítjuk őket. Ha pontosan
észlelünk minden egyes részletet, akkor tudatunk megnyílik, és a különféle helyzeteket
teljességükben tapasztaljuk. A szoros, nyílegyenes gyakorlás a tudatosság kiszélesedéséhez
vezet, hasonlóan az óceán felé tartó nagy folyóhoz. A meditáció nem pusztán
annyit jelent, hogy egymagunkban üldögélünk egy bizonyos pózban és egyszerű
folyamatokat tapasztalunk. A meditáció nyitottságot jelent a környezet felé,
amiben ezek a folyamatok megjelennek. Környezetünktől folyamatosan üzeneteket
és tanításokat kapunk, valamint segítséget a tisztánlátáshoz.
Mielőtt bármilyen izgalmas technikába fognánk, elkezdenénk játszadozni az energiákkal,
az érzékeléssel és vallási szimbólumok vizualizálásával, előbb alaposan rendet
kell csinálni a tudatunkban. A gyakorlást az egyszerűség szűk ösvényén, a hínajána
útján kezdjük el. Ezután léphetünk csak rá az együttérző cselekvés nyitott autópályájára,
a mahajána ösvényre. Amíg ezen az úton jól meg nem alapoztuk a gyakorlásunkat,
nem érdemes azzal foglalkozni, hogyan táncolhatunk a mezőn, vagyis a vadzsrajánával,
a tantrikus tanításokkal. A hínajána egyszerűsége adja az alapot ahhoz, hogy
értékelni tudjuk a mahajána szépségét és a tantra csodálatos sokszínűségét.
Mielőtt ismerkedni kezdenénk a mennyországgal, előbb meg kell ismernünk a földet.
Dolgozni kell alapvető neurózisainkon. A buddhizmus szemlélete szerint egyfajta
transzcendentális józan észt kell kifejlesztünk. Olyannak látjuk a dolgokat
amilyenek. Nem magasztaljuk fel a jelenségeket, és arról sem álmodozunk, hogy
milyenek szeretnénk lenni.
A kiábrándulás
Amíg olyan szellemi folyamatokat követünk, amelyek megváltást, csodákat és felszabadulást
ígérnek, addig a szellemiség arany rabláncának foglyai vagyunk. Lehet, hogy
az ilyen drágakövekkel kivert és cizellált lánc gyönyörűen csillog, de mégis
a rabságában tart bennünket. Az emberek azt hiszik, hogy nyugodtan viselhetik
díszként ezt a láncot, anélkül, hogy rabokká válnának, de ezzel csupán önmagukat
csapják be. Ha szellemi gyakorlásunk az ego gazdagításán alapul, akkor az nem
más, mint szellemi materializmus, ami merő önpusztítás, és nem vezet sehová.
Minden eddig hallott ígéret csak ámítás. Azt várjuk, hogy a tanítások majd megoldják
helyettünk a problémáinkat. Elvárjuk, hogy természetfeletti képességekhez jussunk,
amelyek segítségével képesek leszünk leküzdeni a depressziót, a durvaságot és
a szexuális problémáinkat. De megdöbbenésünkre ráeszmélünk, hogy ez soha nem
fog megtörténni. Nagyon kiábrándító érzés felismerni azt, hogy dolgoznunk kell
saját magunkon és a szenvedésünkön. Sem egy megváltóra, sem a jógagyakorlatok
varázserejére nem támaszkodhatunk. Nagyot csalódunk, amikor megértjük, hogy
fel kell adni hiú ábrándjainkat, és többé nem építhetünk saját megalapozatlan
elképzeléseinkre.
A kiábrándulás hasznos élmény, hiszen nem jelent mást, mint az önzés és az elérés
vágyának feladását. Szeretnénk kívülről figyelni magunkat, amint éppen elérjük
a megvilágosodást. Szeretnénk látni, ahogy tanítványaink serege ünnepel bennünket
és virágeső hullik ránk. Csodák történnek, a föld megremeg, az istenek és az
angyalok pedig dicsőségünket zengik. Ez azonban sohasem fog megtörténni. Az
ego szempontjából a megvilágosodás a végső halált jelenti, az én halálát, az
én-enyém halálát és a figyelő halálát. A megvilágosodás a végső, végérvényes
kiábrándulás. A szellemi út követése fájdalmakkal teli. A spirituális gyakorlás
önmagunk szüntelen leleplezése. Az egyik maszkot a másik után kell lehántani
önmagunkról, és az egyik sérelmet követi a másik.
A csalódások sorozata arra ösztönzi az embert, hogy hagyjon fel a törekvéssel.
Egyre lejjebb zuhanunk, míg végül földet érünk, és megértjük a talaj alapvető
józanságát. A legalacsonyabbá válunk, a legapróbb porszemmé. Teljesen egyszerűek
leszünk, mentesek minden elvárástól. Ha szilárd alapon állunk, nem engedünk
teret az álmodozásnak és a könnyelmű ösztönöknek. Végre képesek vagyunk dolgozni
saját gyakorlásunkon. Elkezdjük megtanulni, hogyan kell megfelelően elkészíteni
egy csésze teát, és miképpen mehetünk egyenesen, anélkül, hogy megbotlanánk.
Életünket egyszerűen és közvetlenül éljük. Képesek leszünk feldolgozni a tanításokat,
amiket hallunk vagy olvasunk. Ezek a dolgok bizonyságként szolgálnak, és arra
ösztönöznek bennünket, hogy cselekedjünk porszemként, elvárások és csalóka ábrándok
nélkül.
Annyi ígéretet, és oly sok csábító elbeszélést hallottunk már mindenféle izgalmas,
távoli vidékekről. Annyit álmodoztunk már, de egy porszem nézőpontjából ezek
a dolgok teljesen érdektelenek. Porszemek vagyunk a világmindenség közepén.
Ugyanakkor a helyzetünk nyitott, tágas, csodálatos és megmunkálható. Ez valójában
egy hívogató és lelkesítő helyzet. Ha porszem vagy, akkor az egész világmindenség,
az egész tér a tiéd, mert nem akadályozol semmit, nem szorítasz ki semmit és
nem birtokolsz semmit. Végtelen nyitottságban élsz. Te vagy a világmindenség
ura, mert egy porszem vagy. A világ nagyon egyszerű, ugyanakkor nagyon ünnepélyes
és nyitott is egyben. Lelkesedésünk alapja a kiábrándulás, és a kiábrándulás
kívül esik az ego vágyainak határán.
A szenvedés
A szellemi út kérdésekkel kezdődik, és azzal, hogy kétségbe vonjuk saját önámításunkat.
Egy pillanatig sem lehetünk biztosak abban, mi a valóság és mi nem, mi a boldogság
és mi a szenvedés. Ahogy megnyílunk, tapasztalni fogjuk ezt évről évre, minden
pillanatban. Továbbra is kérdezünk, míg végül a kérdések megsavanyodnak, és
rohadni kezdenek. Fájdalommá válnak. A kérdések csak szilárdulnak, a válaszok
pedig egyre homályosabbak lesznek, és mindez csak fokozza a fájdalmat.
Ahogy telik az idő, valamilyen formában felmerül bennünk a kérdés: "Mi
az élet értelme?" Így is válaszolhatunk: "Mi nem az élet értelme?
Minden maga az élet." Ez azonban csak üres okoskodás, és a kérdés megválaszolatlan
marad. Mondhatnánk azt is, hogy az élet értelme maga a létezés. De mi a létezés
célja? Mit próbálunk elérni az életünkben? Néhányan úgy vélik, hogy az élet
értelme az, hogy minden energiánkkal magasabb célok megvalósítására törekedjünk.
Utazzunk az űrben, érjük el a megvilágosodást, legyünk neves professzorok, nagy
tudósok és híres misztikusok. Tegyük jobbá a világot és szüntessük meg a környezetszennyezést.
Sokak szerint az élet célja az, hogy keményen dolgozzunk és elérjünk valamit.
Fedezzük fel a bölcsességet, és osszuk meg másokkal. Hozzunk létre egy jobb
politikai rendszert, egy olyan demokráciát, ahol mindenki egyenlő, és a kölcsönös
felelősség határain belül mindenkinek joga van azt tenni, amit akar. Fejlesszük
civilizációnkat olyan szintre, hogy a világ egy fantasztikus hely legyen, a
bölcsesség, a megvilágosodás, a tanulás és a legmagasabb szintű technológia
székhelye. Legyen bőven ennivaló, szép házak és barátságos emberek. Legyünk
kifinomultak, gazdagok és boldogok. Ne legyenek viták, háborúk, és ne legyen
szegénység. Éljenek a világon olyan hatalmas tudású emberek, akik minden kérdésre
tudják a választ. Legyenek olyan tudósok, akik tudományos alapon megmagyarázzák,
hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, és hogy miként működik a világegyetem.
Nem akarom kigúnyolni ezt a mentalitást, de vajon nem feledkezünk el a halál
jelentőségéről? Az élet ellentétpárja a halál. Gondolkodtunk már ezen? A halál
üzenete fájdalmas. Ha a tizenöt éves gyerekeddel megíratnád a végrendeletét,
az embereknek elállna a lélegzete. Ez senkinek sem jutna az eszébe. Nem vagyunk
hajlandók tudomást venni a halálról. Legmagasabb ideáljaink, kitalált életcéljaink
és a szuper-civilizáció mind hasznavehetetlenek, ha nem vesszük figyelembe a
születés, a szenvedés és a halál folyamatát.
A születés, a szenvedés és a halál minden pillanatban jelen van. Születésünkkor
benyitunk egy új szituáció kapuján. A születés után közvetlenül megjelenik a
megújhodás, a frissesség érzete, mint amikor a napfelkeltében gyönyörködünk.
A madarak dalra fakadnak, a levegő csodás, és szemünk előtt lassan kibontakozik
a fák és a hegyek homályos képe. Ahogy a Nap emelkedik a horizonton, egyre tisztábban
látjuk a világot. A Nap először vörös, majd fehér, végül mindent beborít a ragyogó
napsütés. Szeretnénk megállítani az időt, hogy sohase legyen vége a hajnali
napfelkeltének, ennek a ragyogó ígéretnek. Szeretnénk, de nem tudjuk. Még senkinek
sem sikerült. Küszködünk, hogy fenntarthassuk ezt az új helyzetet - az életet,
de végül eljön a halál, és kénytelenek vagyunk megválni mindentől. A halált
követően van egy hézag az új születés előtt. Azonban még ezt az időszakot is
megtölti a tudatalattink fecsegése. Kérdések merülnek fel, s nem tudjuk mit
kellene tenni. Végül megragadunk egy új szituációt és újra megszületünk. Ez
a folyamat szüntelenül ismétlődik.
Ezt figyelembe véve, ha valaki igazán ragaszkodik az élethez, ne vágja el a
köldökzsinórt, amikor a gyermeke megszületik. De muszáj. A születés az anya
és a gyermek közötti elszakadást fejezi ki. Vagy a gyermeked hal meg előbb,
vagy te. Lehet, hogy ez a létszemlélet komornak tűnik, de ez még nem változtat
azon, hogy igaz. Minden mozdulatunk a születést, a szenvedést és a halált fejezi
ki.
A buddhista hagyomány a szenvedést három kategóriába sorolja: a mindent átható
szenvedés, a változás szenvedése, valamint a szenvedés szenvedése. A mindent
átható szenvedés az általános elégedetlenség, az elválás és a magány fájdalmát
jelenti. Egyedül vagyunk, és gyötör bennünket a magány. A köldökzsinórt már
rég elvágták. Nem mondhatjuk, hogy születésünk csupán főpróba volt. Nem lehet
visszacsinálni semmit. A bizonytalanság és a mulandóság ténye elkerülhetetlenül
fájdalomhoz vezet.
A mindent átható szenvedés az agresszióból eredő általános frusztráció. Lehetsz
udvarias vagy faragatlan, látszólag boldog vagy boldogtalan, nem számít. A léthez
való ragaszkodás eredményeképpen olyanok vagyunk, mint egy önmagát védelmező,
görcsös izomköteg. Ez kényelmetlenséget okoz. Gyakran érezzük, hogy létünk némiképp
terhes. Ez az érzés még akkor is a boldogságunk útjában áll, ha gazdagok vagyunk,
semmiben sem szenvedünk hiányt, és sok barátunk van. Valami piszkál bennünket,
ami elől szüntelenül megpróbáljuk elbástyázni magunkat. Vigyáznunk kell, nehogy
hibázzunk, azonban még mi magunk sem tudjuk, mikor fogunk legközelebb hibázni.
Mindenki jól tudja, hogy van valami, amit titokban kell tartani, és amiben nem
hibázhatunk. Valami, amit nem lehet megnevezni. Nem hangzik logikusan, de mégis
érezzük a fenyegetést.
Alapjában véve nem számít, hogy mennyire érezzük magunkat boldognak, mégis óvatosak
és dühösek vagyunk. Tartunk a leleplezéstől, és nem akarunk szembekerülni azzal,
amitől félünk, bármi is legyen az. Természetesen megpróbálhatnánk "racionálisan"
megmagyarázni ezt az érzést: "Ma nem szeretnék nehéz feladatokat kapni,
mert múlt éjjel nem aludtam eleget. Furcsán érzem magam, és még elrontanék valamit."
De ennek a mentegetőzésnek nincs létjogosultsága. Félünk attól, hogy elronthatunk
valamit, mert dühösek vagyunk és megpróbálunk elrejtőzni. Haragszunk azokra
a megnevezhetetlen belső érzésekre, amiket nem szeretnénk nyilvánosságra hozni.
"Bárcsak megszabadulnék ettől a gondtól! Akkor megnyugodnék és szabad lennék!"
Ez a sarkalatos fájdalom számtalan formában jelenik meg. Elveszítjük egy barátunkat,
egy ellenséggel kell szembeszállnunk, keményen kell dolgoznunk és elismerésre
vágyunk. Számtalan kötelesség nehezedik a vállunkra, figyelnek minket, nincs
önbizalmunk és negatív kapcsolatok gyötörnek bennünket. Ez mind-mind szenvedés.
És ez még csak a kezdet. A mindent átható szenvedéshez járul a változás szenvedése.
Ez azt jelenti, hogy az ember felismeri, hogy terhet cipel a hátán. Néha úgy
érezzük, mintha a teher eltűnt volna, mert szabadnak gondoljuk magunkat. Nem
kell többé lépést tartani önmagunkkal. Azonban a fájdalom és az enyhülés, valamint
az őrület és a józanság érzései szüntelenül váltakoznak. Ez maga a fájdalom.
Újra és újra a vállunkra kell venni terhünket.
A harmadik a szenvedés szenvedése. Már eleve bizonytalanok vagyunk, féltjük
a területünket. Mindennek a tetejébe a körülményeink miatti örökös aggódástól
fekélyünk alakul ki. Miközben az orvoshoz rohanunk, hogy a fekélyünket kezeltessük,
megütjük a lábunkat. Megpróbálunk úrrá lenni a fájdalmon, de ettől csak még
jobban fáj. A szenvedés három típusa szüntelenül követi egymást az életünk során.
Életünk minden pillanatát áthatja a szenvedés. Először a mindent átható fájdalom
jelenik meg. A szenvedés folyamatosan megjelenik és eltűnik, és ez okozza a
változás szenvedését. Végül pedig szembe kell néznünk a szenvedés szenvedésével,
amit a nemkívánatos helyzetek hatására tapasztalunk.
Elhatározod, hogy Párizsba utazol üdülni. Eltervezed, milyen jól fogod érezni
magad, de a dolgok nem úgy sülnek el, ahogy képzelted. A Párizsban élő régi
barátod balesetet szenved. Kórházban ápolják, a családja pedig nagyon aggódik
érte. Nem részesülsz túl szívélyes vendéglátásban sem. Egy szállodában kellene
megszállnod, de a pénzed vészesen fogy. Elhatározod, hogy feketén váltasz be
pénzt, de becsapnak. A kórházban fekvő barátod pedig valamilyen okból elkezd
neheztelni rád, és már alig várja, hogy megszabaduljon tőled. Minden vágyad
az, hogy hazautazz, de a rossz idő miatt az összes járatot törölték. Teljesen
kétségbeesel. Izgatottan számolod az eltelt perceket és órákat. Ide-oda járkálsz
a repülőtéren. A vízumod aznap jár le, és el kell hagynod az országot. Az ügyintézőkkel
pedig nem tudod magad megértetni, mert nem beszéled a nyelvüket.
Ilyen helyzetek nap mint nap előfordulnak. Egyre gyorsabban futunk, hogy megszökjünk
a fájdalom elől, de ez csak újabb szenvedést zúdít a nyakunkba. A fájdalom nagyon
valóságos. Nem csinálhatunk úgy, mintha tökéletesen boldogok lennénk és biztonságban
éreznénk magunkat. A fájdalom állandó társunk az életben. A mindent átható szenvedés,
a változás szenvedése és a szenvedés szenvedése sohasem szűnik meg. Ha az örökkévalóságot,
az örömöt és a biztonságot hajszoljuk, akkor életünk egy merő szenvedés (duhkha)
lesz.
Az éntelenség
Arra törekszünk, hogy biztosítsuk magunknak a boldogságot. Életünket a rajtunk
kívülálló dolgokhoz fűződő viszony határozza meg. Így működik az ego. Ez a törekvés
azonban eleve kudarcra van ítélve, mert szilárdnak tűnő világunk folytonosságát
állandóan hézagok szakítják meg, a halál és az újraszületés végtelen körforgása,
az örök változás. Az állandó és szilárd én érzete csupán illúzió. Az ego, más
néven a lélek (átman) valójában nem létezik. Az egót a zavarodottság láncolata
teremti. A téboly, az agresszió és a ragaszkodás fellobbanásainak láncolatát
nevezzük énnek. Ezek a felvillanások csupán az adott pillanatban léteznek. Senki
sem képes megragadni a jelen pillanatot, mert már tova is tűnt. Ugyanígy az
én és az enyém képzetét sem lehet megragadni és megszilárdítani.
A rajtunk kívülálló dolgokhoz való viszony élménye nem más, mint egy pillanatnyi
megkülönböztetés, egy elsuhanó gondolat. Ha elég gyorsan hozzuk létre ezeket
a múló gondolatokat, megteremtjük a folytonosság és a szilárdság illúzióját.
Olyan ez, mint egy film. A filmkockákat nagy sebességgel játsszák le, ezért
úgy látjuk, mintha folyamatosan mozognának. Az ént és a mást szilárd, állandó
valóságnak hisszük, a gondolatainkat pedig úgy irányítjuk, hogy alátámasszák
ezt az elképzelést. Félünk attól, ami ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Félünk
a leleplezéstől, és eltakarjuk a szemünket a mulandóság tényének felismerése
elől. Ez pedig bebörtönzi az embert. Csak a mulandóság megértése adhat esélyt
arra, hogy meghaljunk, és teret biztosítsunk magunknak az újraszületéshez. Ezáltal
képessé válhatunk értékelni az élet teremtő folyamatát.
Az éntelenség megértésének két szintje van. Az első lépésben észleljük, hogy
az ego nem létezik szilárd valóságként, mulandó és állandóan változik. Megértjük,
hogy csupán a mi elképzeléseink tették szilárddá. Levonjuk azt a következtetést,
hogy az ego nem létezik. Ezzel viszont létrehoztuk az énnélküliség elméletét.
Jelen van a figyelő, aki az éntelenséget felismeri. Azonosítjuk magunkat ezzel
a figyelővel, és fenntartjuk létét. A második szinten keresztüllátunk ezen a
felfogáson, és megválunk a figyelőtől is. A valódi éntelenség az éntelenség
elméletének hiányát jelenti. Az első szinten úgy érezzük, hogy létezik valaki,
aki az éntelenséget tapasztalja. A következő szinten már nincs érzékelő sem.
Kezdetben látjuk, hogy nem létezik szilárd én, mivel minden viszonylagos. Később
azt is megértjük, hogy a viszonylagosság felismeréséhez szükség van egy érzékelőre,
aki tapasztalatai által igazolja ezt az elméletet, ez viszont egy újabb viszonylagos
fogalmat hoz létre, a figyelőt és a megfigyelés tárgyát.
Gyenge érv lenne az, hogy azért nincs én, mert a dolgok szüntelenül változnak.
Ebben az esetben ugyanis a változást tekintjük szilárd létezőnek. Az éntelenség
nem csupán egy elmélet, ami szerint az állandótlanság révén nincs mibe kapaszkodni.
A valódi éntelenség az állandótlanság nemlétét is magában foglalja. A mulandóság
elméletéhez se ragaszkodjunk. A mulandóság valójában nem működik. A mi tapasztalatunk
a mulandóságról pusztán a bizonytalanságérzetünk terméke, egy elmélet. És ugyanilyenek
a jelenségeken túli, vagy azok határain belüli egységet valló "minden egy"
teóriák.
Az éntelenség elméletét gyakran használták arra, hogy a születés, a szenvedés
és a halál valóságát elhomályosítsák. A probléma az, hogy ha felismerjük az
éntelenség, a szenvedés, a születés és a halál tényét, könnyedén beleeshetünk
abba a tévhitbe, hogy a szenvedés nem létezik, mivel nincs szenvedést tapasztaló
én. A születés és a halál sem létezik, hiszen nincs, aki ezeknek a tanúja lenne.
Ez nem más, mint szánalmas menekülés. Az üresség (súnjatá) filozófiáját gyakran
eltorzítják a következő elmélettel: "Nincs én, aki szenvedjen. Kit érdekel
a problémád? Ha szenvedsz, az csak a te illúziód!" Ez alaptalan agyszülemény,
merő spekuláció. Lehet erről olvasni és gondolkodni, de vajon akkor is képesek
vagyunk megőrizni ezt a közömbösséget, amikor mi magunk szenvedünk? Hát persze,
hogy nem! A fájdalom sokkalta erősebb kicsinyes eszmefuttatásainknál. Ha valóban
megértjük az éntelenséget, azzal elvágunk minden elméletet. Az éntelenség érzékelésének
hiánya lehetővé teszi, hogy teljességében tapasztaljuk a szenvedést, a születést
és a halált, mivel megszűnik az üres filozófiai okoskodás.
Meg kell válnunk minden viszonyítási ponttól és azzal kapcsolatos elképzeléstől,
hogy milyenek a dolgok, és milyeneknek kellene lenniük. Akkor lehetőség nyílik
arra, hogy közvetlenül megtapasztaljuk a jelenségek különleges és élénk valóságát.
Hatalmas tér áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy a dolgokat megtapasztaljuk,
azután elengedjük. A mozgás a végtelen térben zajlik. Történjen bármi, öröm
vagy szenvedés, születés vagy halál, nem avatkozunk bele. Teljes ízében tapasztalunk
minden jelenséget. Legyenek azok édesek vagy keserűek, tökéletes tapasztalatot
szerzünk róluk. Mellőzzük a filozófiai burkot és azokat az érzelmi magatartásformákat,
amelyek a dolgokat kellemesnek vagy szépnek tüntetik fel.
Sohasem esünk csapdába, hiszen az élet lehetőséget jelent arra, hogy kreatívan
cselekedjünk, a kihívások pedig esélyt adnak a rögtönzésre. Furcsán hangzik,
de ha látásunk kitisztul és felismerjük saját énnélküliségünket, akkor felfedezhetjük,
hogy a szenvedésben öröm, a mulandóságban folytonosság, az énnélküliségben pedig
szilárd létezés rejlik. Ez a transzcendentális öröm, folytonosság és létezés
azonban nem a fantázián, az elméleteken vagy a félelmen alapszik.
