Pema Chödrön amerikai buddhista szerzetesnő, Csögyam Trungpa (a Sambhala című könyv szerzője) egyik legelső tanítványa, híres meditációs meste. Jelen könyvéről így beszél: „Fő mondanivalóm az, hogy feloldhatjuk a mi és ők, ez és az, jó és rossz közti dualisztikus feszültséget az általunk általában elkerült szituációk felvállalásával. Tanítóm, Csögyam Trungpa rinpocse ezt úgy nevezte: rádőlni a fájdalmas pontokra.”
A könyv gyakorlati módszereket tartalmaz a fájó érzelmek feldolgozására, a bölcsesség, az együttérzés és a bátorság kifejlesztésére, a nyitottságot és a másokhoz való közelséget elősegítő eszmecsere kialakítására, káros szokásmintáink felszámolására, a zavaros helyzetek megoldására, valamint az együtt érző, tettrekész cselekvésre.
A félelem egyetemes tapasztalat. Még a legparányibb rovarok is ismerik. A dagályba gázolva, amikor megérintjük a tengeri rózsák nyitott, puha testét, azok menten bezárulnak. Minden élőlény ösztönösen így cselekszik. Nem is olyan borzasztó dolog az a félelem, amely az ismeretlennel szembekerülve fog el bennünket. Hozzátartozik a létezéshez, az összes élőlény osztozik benne.
Pema Chödrön amerikai buddhista apáca, Csögyam Trungpa (a Sambhala szerzője) egyik legelső tanítványa, híres meditációs mester. Jelen könyvében különböző témájú előadásait gyűjti össze, amelyekről így beszél: Mindig, vég nélkül, ugyanazokról a dolgokról tanítottam: a maitri - az önmagunk iránti megértő szeretet - szükségességéről, és arról, hogy ebből kiindulva hogyan ébreszthetünk fel magunkban félelemmentes együttérzést a mások szenvedése iránt. Minden beszédem mögött az a szemlélet rejlik, hogy bátran kiléphetünk a feltérképezetlen területre és belenyugodhatunk helyzetünk alaptalanságába. A másik fő mondanivalóm az, hogy feloldhatjuk a mi és ők, ez és az, jó és rossz közti dualisztikus feszültséget az általunk általában elkerült szituációk felvállalásával. Tanítóm, Csögyam Trungpa Rinpócse ezt úgy nevezte: rádőlni a fájdalmas pontokra.
Amikor széthullóban van az életünk, fel kell adnunk tehát szokásos reakcióinkat és elvárásainkat, mert a szenvedéshez csupán egyetlen módon lehet eredményesen viszonyulni: a tőlünk telhető legnagyobb nyitottsággal és kíváncsisággal. Közelebb kell mennünk a szenvedés forrásához, így a káosz kellős közepén felfedezhetjük az igazságot és a szeretetet. Mindkettő elpusztíthatatlan.
A könyv gyakorlati módszereket tartalmaz a fájó érzelmek feldolgozására, a bölcsesség, az együttérzés és a bátorság kifejlesztésére, a nyitottságot és a másokhoz való közelséget elősegítő eszmecsere kialakítására, káros szokásmintáink felszámolására, a zavaros helyzetekkel való bánásra, valamint az együtt érző, tettrekész cselekvésre.
Tartalom
Köszönetnyilvánítás
Bevezetés
1. fejezet: Meghitt közelségben a félelemmel
2. fejezet: Amikor úgy érezzük, itt a világ vége
3. fejezet: A jelen pillanat a legtökéletesebb tanító
4. fejezet: Úgy jó, ahogy van
5. fejezet: Soha nem késő
6. fejezet: Ne ártsunk senkinek
7. fejezet: Reménytelenség és halál
8. fejezet: A nyolc világi dharma
9. fejezet: A magány hat ismérve
10. fejezet: Legyünk kíváncsiak
11. fejezet: A nem-ártás és a négy mára
12. fejezet: Felnőtt fejjel
13. fejezet: Az együttérzés körének kiszélesítése
14. fejezet: El nem múló szeretet
15. fejezet: Rúgjuk fel szokásainkat
16. fejezet: A béke szolgái
17. fejezet: Foggal-körömmel
18. fejezet: Szájhagyomány útján terjedő titkos tanítások
19. fejezet: Három módszer a káosz kezelésére
20. fejezet: Amikor nem választhatunk
21. fejezet: Forgassuk vissza a szamszára kerekét
22. fejezet: Az ösvény a cél
1. fejezet
Meghitt közelségben a félelemmel
A félelem természetes reakciója annak, aki közelebb kerül az igazsághoz.
Akit érdekelni kezd a buddhizmus, és elhatározza, hogy közelebbről is megismerkedik tanításaival, rövidesen felfedezi, hogy különböző utakon indulhat el. Meditációval gyakoroljuk a figyelmet, minden cselekedetünkkel és gondolatunkkal legyünk maradéktalanul a jelenben. A zen-gyakorlatok ürességre tanítanak, és arra ösztönöznek, hogy ismeretséget kössünk az értelem szabad, korlátlan világosságával. A vadzsrajána buddhizmus megmutatja a valamennyi helyzetben ott rejlő energiát, és azt, hogy bármit is hozzon az élet, az elválaszthatatlan az ébredés tudatállapotától. A fenti megközelítések mindegyike hatást gyakorolhat ránk, további vizsgálódásra sarkallva bennünket. De ha a felszín mögé kívánunk hatolni, hogy erős szívvel végezzük a gyakorlatokat, előbb-utóbb elkerülhetetlenül találkozunk a félelemmel.
A félelem egyetemes tapasztalat. Még a legparányibb rovarok is ismerik. A dagályba gázolva, amikor megérintjük a tengeri rózsák nyitott, puha testét, azok menten bezárulnak. Minden élőlény ösztönösen így cselekszik. Nem is olyan borzasztó dolog az a félelem, amely az ismeretlennel szembekerülve fog el bennünket. Hozzátartozik a létezéshez, az összes élőlény osztozik benne. Mindannyian visszariadunk a magány, a halál és a támasznélküliség lehetőségétől. A félelem természetes reakciója annak, aki közelebb kerül az igazsághoz.
Ha szilárdan kitartunk egy nehéz helyzetben, érzékelésünk igen élessé válik. Amikor nincs hová menekülnünk, egyszeriben minden nagyon világos lesz.
Egy hosszú elvonulásom alkalmával ráébredtem – akkor ezt világrengető felismerésnek éreztem –, hogy a világot nem élhetjük és szemlélhetjük egyszerre! Tudom, mindez felettébb kézenfekvőnek tetszik, mégis, amikor valami ehhez hasonló igazságot fedez fel az ember önmaga számára, egészen kicserélődik. A múlandóság megerősíti a jelen pillanatot, miként az együttérzés, a csodálkozás és a bátorság is. És persze a félelem. Valójában mindenki, aki az ismeretlen határvidékére kerül, és mindenestül a jelenben él, fogódzók nélkül, megtapasztalja, milyen is elveszíteni a talajt. Ilyenkor elmélyül megértésünk, és rájövünk, hogy a jelen pillanat hihetlenül sérülékeny. Ez egyszerre riasztó és felemelő élmény.
Amikor elkezdjük vizsgálódásunkat, a legkülönbözőbb elvárásokat és eszményeket dédelgetjük. Olyan válaszok után kutatunk, amelyek csillapítják rég mardosó éhségünket. Azt azonban korántsem akarjuk, hogy igazságkeresésünk közben fantomokkal kerüljünk közelebbi ismeretségbe. Környezetünk természetesen óva int minket. Emlékszem, az a hölgy, aki először oktatott a meditációs technikákra és irányelvekre, azok felsorolása után még hozzátette:
– Kérlek, ne menj el úgy innen, hogy azt hiszed, a meditáció minden gondodat megoldja.
De hát néha a világ minden figyelmeztetése is süket fülekre talál. Voltaképpen ez kelti fel kíváncsiságunkat.
Itt most arról beszélek, hogy ismerkedjünk, barátkozzunk meg a félelemmel, nézzünk jó alaposan a szeme közé – nem bajaink megoldásának részeként, hanem a látás, hallás, szaglás, ízlelés és gondolkodás berögzült módjának felszámolásaképpen. Amikor erre adjuk a fejünket, folyamatos megaláztatások érnek majd minket. Nem sok hely marad ezután annak az önhittségnek, amely az eszményeinkhez való ragaszkodással jár. Az ilyenkor óhatatlanul megmutatkozó arroganciát tulajdon bátorságunk számolja fel újra meg újra, bátorságunk, amely arra sarkall minket, hogy egy lépéssel megint előbbre törjünk. A gyakorlatok végzése közben támadó felismeréseknek semmi köze a vakhithez, sokkal inkább a halni tudás bátorságához. Bátornak kell lenni ahhoz, hogy újra és újra meghaljunk.
A figyelemről és az ürességről szóló tanítások vagy az energiával való munkálkodás mind egyfelé mutatnak: aki a pillanatnak él, az fogoly. Odaszegeződik az időhöz és a térhez, amelyben élünk. Ha megálljt parancsolunk a küzdelemnek, nem fojtjuk el érzéseinket, nem keresünk bűnbakot, sőt még magunkat sem hibáztatjuk, akkor olyan nyitott kérdésre bukkanunk, amelyre nincs előre gyártott válasz. Ráadásul a szívünkre is rátalálunk. Ahogy egy tanítványom találóan megfogalmazta: „A ravaszul félelemnek álcázott Buddha-természet jól hátsón billent minket, hogy fogékonyabbak legyünk.”
Egyszer, még a 60-as években, Indiában hallhattam egy férfi beszámolóját spirituális élményeiről. Elmondta, miként határozta el magát, hogy megszabadul negatív érzéseitől. Küzdött a harag, a kéjvágy, a lustaság és a hiúság ellen. Mindenekelőtt azonban a félelemtől szeretett volna megszabadulni. Meditációs oktatója folyvást arra intette, hogy hagyjon fel a hiábavaló küzdelemmel, ő azonban legyőzésre váró akadálynak tekintette gyengeségeit.
Végül a mester elküldte meditálni egy kicsiny kunyhóba, a hegyek lábához. A férfi magára zárta az ajtót, és nekifogott a gyakorlatoknak. Mikor ráesteledett, három gyertyát gyújtott. Éjféltájban zajt hallott a szoba sarkából, és a sötétben egy hatalmas kígyó vonalai rajzolódtak ki. Királykobrának vélte a veszedelmes állatot, amely közvetlenül előtte siklott. Egész éjjel nem hunyta le a szemét, egyre a kígyót figyelte. A félelem kővé dermesztette tagjait. Minden más megszűnt a kígyón, önmagán és a rettegésen kívül.
Közvetlenül pirkadat előtt az utolsó gyertya is kialudt, mire emberünk sírni kezdett. Nem kétségbeesésében sírt, hanem részvétből. Átérezte a világ valamennyi állatának és emberének szenvedéseit, elhagyatottságukat és küzdelmüket. Ráadásul a meditációja csak fokozta ezt az elkülönülést és küszködést. Teljes szívével látta önnön haragját, irigységét, ellenállását, hiábavaló tusakodását és félelmét. Megértette, hogy ő maga is felbecsülhetetlen értéket képvisel, és kifürkészhetetlen a maga bölcsességében és butaságában, erősségeivel és gyengéivel együtt. Olyan végtelen hála töltötte el a felismeréstől, hogy felállt a vaksötétben, a kígyóhoz ment, és meghajolt előtte. Aztán ott, a padlón mély, egészséges álomba merült. Mire felébredt, a kígyó eltűnt. Soha nem tudta meg, a képzelete játszott-e vele, vagy valóságot látott, de nem is számított. Az a tény, hogy ilyen közel került a félelemhez, egyszer és mindenkorra véget vetett személyes vívódásainak, és végre kinyílt a szeme a környező világra.
Érdekes módon soha senkitől nem halljuk, hogy ne fussunk el a félelem elől. Csak nagyon ritkán veti fel valaki, hogy közelebb is mehetnénk hozzá, szorosabb ismeretséget köthetnénk vele. Egyszer megkérdeztem Kobun Csino zen mestert, hogyan viszonyul a félelemhez, mire azt felelte:
– Egyetértek vele. Egy húron pendülünk.
Jobbára azonban azt a tanácsot kapjuk, hogy vonjuk be sziruppal a félelmet, hárítsuk el magunktól, vegyünk be egy nyugtatót, vagy álljunk odébb. Egy a lényeg: oszlassuk el.
Nincs is szükségünk bátorításra, hiszen természetes ösztöneink szavát követjük, amikor elhatároljuk magunkat a félelemtől. Alkatunkból adódóan vagy felpörgünk, vagy kiakadunk, amikor a legcsekélyebb félelmet érezzük. Ha csak az előszele megérint bennünket, fogjuk a kalapunkat, és elköszönünk. Vigyázunk magunkra. A legszomorúbb azonban az, hogy ezzel meghamisítjuk a jelen pillanatot.
Néha persze sarokba szorulunk, minden darabokra hullik, és már nincs hová menekülnünk. Ilyenkor a legmélyebb hitigazságokat is átérezzük. Nincs hová bújnunk a félelem elől. Érezzük, mint bárki más, sőt még erősebben. Előbb vagy utóbb aztán megértjük, hogy ha nem is tehetjük kellemessé a félelmet, de a világ minden bölcsességére megtanít bennünket.
Ezért, ha legközelebb eltölti önöket a félelem, érezzék magukat szerencsésnek. Rendszerint azt hisszük, hogy a bátrak nem ismerik a félelmet. Az első férjem azt szokta mondani, hogy én vagyok a legbátrabb ember, akit csak ismer. Amikor megkérdeztem miért, azt felelte: azért, mert hihetetlen gyávaságom ellenére is teszem a dolgom.
Folytassuk tehát a kutatást, mintha mi sem történt volna, és ne adjuk fel, akkor sem, ha valami nem úgy megy, ahogy vártuk. Semmi nem az, aminek hittük. Az üresség nem az, aminek véltük, miként a figyelem és a félelem sem. Más az együttérzés, és más a szeretet. Más a Buddha-természet, és más a bátorság. Olyan hívószavak ezek, amelyeket elméletben ugyan nem ismerünk, a gyakorlatban mégis valamennyien megtapasztaltuk jelentésüket. Ezek a szavak mutatják meg, milyen is a valóság, amikor engedjük, hogy darabokra hulljon a világunk, és hagyjuk odaszögezni magunkat a pillanathoz.